2019. december 12. – Nomen est NOmen: Elefánt-sziget

A thaiok nagyon rigorózus emberek. Nem tűrik, hogy december hónapban holmi munkával megzavarják a permanens ünneplést, így a következő hosszú hétvégére sem kellett sokáig várni. Ráadásul az összefüggő négy nap lehetővé tette, hogy egészen a tengerig jussunk! Célpontul Koh Changot választottuk, melyet csupán az alakja miatt neveztek el Elefánt-szigetnek, vadon élő elefántok sajnos nem lakják. Az út persze még egy nappal korábban, késő délután indult, mivel a tervek szerint éjszakai busszal jövünk-megyünk, hogy legyen nettó három és fél napunk. Meglepő módon a 750 km-es utat egy átszállással abszolválni tudtuk – hajnali fél háromtól fél négyig vártunk Sa Keo festői buszpályaudvarán, reggel 9-kor pedig már a kikötőben vártuk a kompunk indulását. A fél órás út alatt, hála a reggeli nap fényében szikrázó tengernek, alig láttunk valamit Thaiföld harmadik legnagyobb szigetéből, a partra érve két dolog nyilvánvalóvá vált. Az egyik, hogy a szigeten a tömegközlekedést ellátó furgonok egészen elképesztően vannak árazva, így mind a négy napra motort kell majd bérelnünk, a másik pedig, hogy hiába a partmenti utak, a hullámvasutazást nem fogjuk megúszni. A kikötőben persze a motorok drágák voltak, és borzasztóan leharcoltak, de alig sétáltunk egy kilométert – útközben megnézve egy viszonylag új kínai templomot -, féláron egészen remek kis motort sikerült szereznünk.

Az út a csomagokkal együtt persze a megfelelő jármű dacára sem volt egy leányálom, a szerpentinek még hagyján, de néhol a thaiok egészen elmeháborodott módon vették be a kanyarokat. Aki hisz a reinkarnációban, annak persze mindegy… A Lonely Beachig vezető húsz kilométeres szakaszt – melyet előreláthatóan még legalább ötször meg kell majd tennünk – majdnem ötven perc alatt tettük meg, de lényeg az eredmény, mi pedig épségben érkeztünk, és azzal a lendülettel el is tudtuk foglalni a szállást, mely jelen esetben egy börtön-barakk tematikájú faház volt. Pillangó valami ilyesmiből próbált megszökni, nekünk egyelőre megfelelt, bár egy zárható bejárati ajtót el tudtam volna viselni…

Egy gyors ebéd után már a strandon is találtuk magunkat, ahol az elkövetkező három órában én leinkább az út fáradalmait igyekeztem kiheverni, de örömmel nyugtáztuk, hogy a fehér homokos, pálmafás strand szép, a víz pedig kellemesen meleg. Némi ejtőzés után a parton felbukkant a kollégánk is, aki remek ötletünkön felbuzdulva csatlakozott hozzánk az útra. Ennek mérsékelten örültem csak, mert bár különösebb problémám nincs vele, azért az egészen biztos, hogy fürdőruhában soha sem szerettem volna látni. Alig összefüggésben az események ilyetén alakulásával, nagyjából délután háromkor összeszedtük magunkat, várt ugyanis még egy program, Bang Bao halászfalu, és a környező sziklák felfedezése. Nem gondoltam volna, hogy a falu és az azt körül ölelő öböl ennyire meseszép lesz, különben biztosan több időt szántam volna rá, így némileg sietősen jártuk be a tengerész-emlékművet, a hiányzó pallók miatt kicsit foghíjas, ámde az alatta lévő mélység miatt annál látványosabb sziklasétányt. Meg kell modnjam, a vulkáni tufán itt-ott felbukanó zöld vegetáció és az öbölben sarjadó mangrove bőven kárpótolt a fárasztó út miatt, de a csúcs maga a kikötő, mely a vízre épült színes házaival, még színesebb hajóival, bazársorával, egészen különleges volt. Itt, a mólón ért minket a naplemente, mely a két hegy között, egy vékony földnyúlvány mögött bukott bele a vízbe. Elvileg sötétedés előtt szerettem volna letudni a visszamotorozást, de végül egyáltalán nem bánom, hogy így alakult a dolog, főleg, mert rajtunk kívül ekkor már senki nem járt az utakon.

Lonely Beach alapvetően a hátizsákos turistákat célozza, így itt van a legnagyobb éjszakai élet is, de mivel az előző napi alvás kimarard, nem sokáig kacérkodtunk az éjszakázás gondolatával. Elvégre holnap is lesz nap. Amire viszont aligha számítottam, hogy néha bizony a hegy jön Mohamedhez, és a pakundekli falak aligha állják útját a drummandbassnek, így bizony a kelleténél jóval nagyobb dózist kaptunk a diszkóhangulatból. De sebaj, elvégre reggel hatkor már abba is hagyták a zajongást…

2019. december 13. – Maratoni menet 

Sokáig nem használhattuk ki a csendet, ugyanis ma a sziget legtávolabbi pontján, a mangróve mocsaraknál volt jelenésünk. A sors furcsa fintora, hogy a legtávolabbi pont légvonalban talán 10 km-t jelentett, de mivel a sziget körgyűrűjéből egy 5 km-es déli szakasz hiányzik, körbe kellett mennünk, ami oda-vissza 130 kilométer. Szerpentinen. Örömmel nyugtáztam, hogy amennyiben nincs az ölemben egy hátizsák, sokkal kényelmesebb vezetni, így Kai Bae kilátópontnál – mely talán a legszebb a szigeten - megejtett rövid pihenőnkkel együtt is gyorsabban tettük meg a kikötőig tartó szakaszt, mint tegnap. Onnantól pedig nem volt megállás, mivel az út kisimult, a forgalom gyakorlatilag megszűnt, a táj viszont szerencsére nem lett lényegesen csúnyább. :) 

A sziget a strandok mellett elég sok vízesést is rejt, melyek közül a két leginkább kiépítettért – ide visznek az utazási irodák is – borsos belépőt kell fizetni, de a leglátványosabbak némi mászással és dzsungeltúrával ingyen elérhetőek. Mi a Khiri Phetnél kezdtük, amihez egy pálmaligeten keresztül vezetett az út. A pálmákat viszont még nem a dzsungel, hanem egy gumifa ültetvény váltotta, így végre lehetőségünk adódott egészen közelről megvizsgálni a szüret folyamatát. Szerintem elég sokan élnek abban a hitben, hogy a XXI. században a gumit már szintetikus anyagokból állítják elő, de a helyzet az, hogy ez csak részben van így, jelenleg egyensúlyi helyzet alakult ki a mesterséges és a természetes gumi volumene között. A megsértett fatörzsek alá rakott edényekben gyorsan összeáll a fehér anyag, melyet aztán halmokba gyűjtenek az újraolvasztásuk előtt. A gumiligetben ugyan bolyongtunk egy kicsit, de gyorsan átvette az uralmat a dzsungel, nekünk pedig csak sejtésünk volt, hogy melyik utat kell követni. Már épp erőt vett volna rajtunk az elveszettség érzése, mikor Rita felkiáltott, hogy a földön észrevett valami rémséget, melyet nem volt nehéz szkolopendraként azonosítani. Az idézett százlábú borítékolhatóan a világ egyik legborzasztóbb teremtménye. Nem csak elképesztően gusztustalan, de erős mérge, akár még kisebb kígyókat és emlősöket is tud zsákmányolni. Ezzel együtt persze örültem, hogy láttunk végre ilyet is, de azért nem kezdtük el dédelgetni a szörnyet. Nem sokkal ezután pedig elértük a patakot, ahol sekély medencékben ült meg a víz, ideális helyet biztosítva a fürdéshez. Szándékomban is állt megmártózni, azonban nem itt, és nem is a vízesés lábánál létrejött mély medencében akartam megejteni.

Következő megállónk a sziget legmagasabb vízesése, a Kholng Neung. Ide egy igazán kalandos út vezet a patakmederben, sziklákon, vízen és kidőlt óriásfákon keresztül, ehhez képest már a nulladik lépésnél, a mederbe való leereszkedésénél estem egy nagyot. Persze sajgó porcikákkal sem adtam fel a továbbhaladást, és húsz percnyi kapaszkodás után célba is értünk. A vízesés egy igazi katlant lakított ki magának a sziklafalban, a lábánál pedig egy hosszúkás, meglehetősen mély medence húzódott. A mélységgel persze nem lett volna gond, a hideg vízzel annál inkább, így Rita nem is kísérletezett az úszással. Én azért összeszedtem magam és beevickéltem a vízfüggönyhöz, de túlzás lenne azt állítani, hogy kellemes lett volna az út. Jobb lett volna az előző helyen, a sekély kőkádakban lubickolni, persze utólag könnyű okosnak lenni.

A vízesések után azonban még rengeteg látnivalót tartogatott a sziget turisták által alig ismert, tömegközlekedéssel el sem érhető oldala. A közeli templom tövében – mely alighanem a legszebb a szigeten – találtunk egy éttermet, így már az evéssel sem lesz gond a nap hátralévő részében. Valamivel dél után pedig elértük Salak Phet falu végét, ahol kilométer hosszú mólóról láthattuk be a partmenti mangrove mocsarat és a környék kevés luxusüdülőinek egyikét. Utána úttalan utakon keresztül elértünk a sziget egyik legérdekesebb látnivalójához, a mocsárba épített élénkpiros palló-sétányhoz. Az alig egy kilométer hosszú tanösvény végigvisz a változatos növényvilágon – itt nem csak mangrove nő -, az élénkzöld különböző árnyalatai pedig egyszerűen remekül mutatnak a pirossal. Dacára annak, hogy a túra ingyenes, a nehéz megközelíthetőség miatt emberekkel alig találkoztunk.

A mocsártól még további 15 kilométert kellett vezetni, újfent izgalmas utakon, hogy elérjük a szigetcsúcsot, pontosabban a nevével ellentétben maximum közepes mértű Long Beachet. Már az odavezető út is nagyon látványos volt, gyönyörű kilátóponttal a legmagasabb szakaszon, de végső soron a strand volt az, ami teljesen elbűvölt. Minden bizonnyal – tekintve, hogy másnap az összes többit is bejártuk – ez a sziget legszebb strandja, fehér homok, lassan mélyülő víz, tengerparti dzsungel és hangulatos bár várja a meglepően kevés számú látogatót. Hihetetlen, hogy csak alig tucatnyi ember merészkedett el ilyen messze, míg a sziget túristás oldalán ezrével nyomorognak a partokon. Nagyjából egy óránk volt a strandolásra, ami mindkettőnknek elég, bár az a tudat, hogy nem juthatunk el ide újra, azért kicsit szomorúvá tett. Az itteni szállások közül csak egyet találtam meg a neten – amúgy sincs háromnál több -, és gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy miért ilyen kihalt a környék, ugyanis nagyságrendi különbség mutatkozik az árakban.

Azoban a strand után sem ért véget a nap, hátra volt még egy másik, régebben kiépített mangróve sétány. A betonpallókból a víz fölé épült ösvényt pontosan nulla tábla jelzi, így ha nem tudom, mit keresek, már a bejáratot sem találjuk meg. Azért ez elég különös. Itt tényleg klasszikus mangróve-dzsungelen vezet keresztül a másfél kilométeres út, a közepén pedig egy viseletes állapotú kilátótoronyból is gyönyörködhetünk a környékben. Teljesen hihetetlen, de itt egész pontosan nulla emberrel találkoztunk, egyedül alattunk, a vízben dagonyázott pár helyi rákhalász. A piros fapallókhoz képest a betonelemek persze kevésbé voltak hangulatosak, de ezzel együtt szerintem kötelező látnivaló a szigeten annak, aki nem járt még ilyen kevert vízű mocsárban. A séta végén viszont már kimondottan iparkdnunk kellett, hogy lehetőleg még sötétedés előtt visszaérjünk, így a következő 42 kilométert – az útviszonyokat figyelembe véve, persze – keresztülszáguldottuk.

A lemenő nap utolsó sugarait még éppen elkaptuk a parton, majd találkoztunk a kolléganőnkkel, hogy vacsora után felfedezzük az éjszakai életet, már amennyire fogytán lévő erőnk engedi. Lonely Beach állítólag az éjszakai élet központja, ehhez képest – talán a korai időpontnak hála – inkább csak lézengtek az emebrek a megannyi club teraszain. Klubbnál csak tetoválószalonból volt több, de abbó annyi, hogy vélhetően már ők fizetnek az ügyfeleknek, hogy dolgozhassanak. Már-már feszélyezve éreztük magunkat, hogy se egy fantáziadús maori törzsi minta, se Bruce Lee profilképe nincs ránkvarrva, de végül legyűrtük a kísértést. A klubbok hiába versengtek az italakciókkal, a 7eleven-ben kapható helyi lőrénél jobbat nem tudtak kinálni, így az elképzelhető legrosszabb vendégeknek bizonyultunk, amikor elkezdtem amőbázni a pultossal a legnagyobb partmenti bárban. Mint kiderült, a következő nap lesz bulinap, ma pedig csak a legelvetemültebbek vedelnek, így nem túl későn vissza is indultunk – a magányosan lézengő, túlsúlyos prostik árgus tekintete által kísérve – a szállásra.

Csak tudnám, hogy ha nincs vendég, akkor mégis mi a francnak üvölt a zene újfent reggelig…

2019. december 14. – Strandnap

Mintha három éjszaka után már nem is igényelnénk az alvást, egész jó formában ébredtünk. A reggeli melegszendvics után pedig visszatértünk a sziget keleti oldalára egy vízesés erejéig. A Khlong Nonsi a sziget leglátványosabb, négy lépcsős zuhataga. Hiába értünk oda viszonylag korán, megelőzött minket két holland bácsi, így a tegnaphoz képest szinte tömegben jártuk be a néhol nehezen mászható folyószakaszt. Nem kell sokat agyalni, hogy kiderüljön, a vízesés szépsége, és könnyű elérhetősége ellenére miért nem szednek belépőt. Dan Mai település ugyanis innen nyeri a vizet, ami annyit tesz, hogy a négy lépcsőből hármat otromba vízvezetékek csúfítanak el, szerencsére csak felemás sikerrel. A legutolsó, egyben legmagasabb lépcsőnél újra kettesben lehettünk, de Ritát így sem lehetett rávenni, hogy megmártózzon a hideg vízben. Azért legalább bokáig bejött, mivel a tóban apró halak tanyáztak, akik igyekeztek megrágcsálni a lábunkat, hátha jut nekik pár ízes falat. Én pedig két napon belül másodszor tapasztaltam meg, hogy bár vízesésben fürdeni kétségkívül látványos, a jellemzően hideg vízben ez csak mérsékelten szórakoztató…

A vízesés után visszaindultunk, hogy végig járjuk a nyugati part homokos strandjait. Rögtön egy erős versenyzővel indítottunk, ugyanis elmentük a sziget legészaknyugatibb csücskében, ahol szabadstrandok helyett a létező legluxusabb resortok követték egymást. Jellemző, hogy már a terület megközelítése is sorompókon, valamint egy óriási golfpályán keresztül volt csak lehetséges. Nem pontosan értem, hogy miért nem kérdezte senki, hogy hová megyünk, de a lényeg, hogy a Siam Royal szállodába is simán be tudtunk menni, a strandjukon pedig egészen fantasztikus fehér homok fogadott minket, ráadásul zsúfoltság sem volt, csupán néhány tucat orosz oligarcha rondított bele a tájba. A strandnak van egy olya pontja, ahol a szárazföld alig húsz méter széles, és ahonnan mindkét irányba a tengert látni. Kicsit furcsa, hogy a part falát mindenhol mesterségesen alakíották ki, így olyan, mintha egy – fél méter mély – medencébe ugranánk, de ezt bőven kárpótolja a látvány. A parton hangulatos hinták vannak, a vízben pedig egy magányos fa vonzza a tekintetet.

Valamivel dél után érkeztünk meg a sziget legnépszerűbb, ezáltal legzsúfoltabb részére, a White Sand Beachre. Mielőtt lementünk a vízhez, szerettünk volna ebédelni, ami viszont meglepő nehézségekbe ütközött, mert bár menő éttermekből nem volt hiány, az első hagyományos thai kifőzdéig elég messzire kellett menni. A part – meglepetés – fehér homokos, a víz is nagyon jó, viszont elég zavaró volt, hogy teljes mértékben be van építve, ráadásul a víz és az épületek közti homokos sáv alig tíz méter széles. Ez, illetve a brutális tömeg kicsit klausztrofób érzést kölcsönöz a partnak, még úgy is, hogy a strand több kilométer hosszan nyúlik. Félreértés ne essék, nem rossz hely, bő egy órát kellemesen el tudtunk tölteni a parton, de azért a korábbi privát srand egy kategóriával jobb. (Egészen addig, míg valaki nem akar inni, vagy enni…)

A következő megállónk egy kilátópont volt, ahonnan remek panoráma nyílott utolsó nagy strandunkra a Klong Praora, sőt, még légvédelmi ágyúval is megsorozhattam volna a tömeget, csak a kiállított fegyvert elfelejtették megtölteni. Gyorsan visszaereszkedtünk a tengerszintre, ugyanis a közelben akadt egy luxusüdülő, ahol elvileg néhány óriásfát is meghagytak, de a titkos dzsungelbe ezegyszer nem jutottunk be az éber biztonságiőrnek köszönhetően. A strand a sziget legnagyobb folyójáról kapta a nevét, mely itt folyik be a tengerbe. Szerettem volna itt kajakozni egy kicsit, de máig megmagyarázhatatlan okból hagytam, hogy Rita lebeszéljen róla – sőt, azt sem tudom, hogy neki mi ellenvetése volt a programmal szemben… -, így inkább a partot céloztuk meg. Ez a strandrész közel sem annyira zsúfolt, mint a White Sand, és nem pusztán azért, mert emberek ezrei nem akartak zavarni minket. A homok nem fehér, ami nem is volna baj, de a víz tele van kagyló és korall törmelékekkel, kisebb sziklákkal, ami teljesen szokatlan volt az eddigiek után. Mivel a vízben nem volt túl szórakoztató a helyzet, pihentünk inkább, illetve Ritának végre lehetősége akadt kagylókat gyűjteni. Mivel már erősen a délutánban jártunk, és nem akartam éppen itt eltölteni a legtöbb időt, így visszaindultunk a Lonely Beachre, ahol ha nem is magányosan, de legalább igazán gyönyörű környezetben mátrózhattunk még egy utolsót, és várhattuk a naplementét.

Mivel a mai nap inkább lazulós volt, mint fárasztó, ezért vacsora után ismént csatlakoztunk kollégánkhoz, hátha akad valami izgalom az éjszaka. Ma láthatóan sokkal több ember volt, a bárok persze fennen hirdetett akcióiknak a fele sem volt igaz, így maradt az üveges whiskey, de a programra nem lehetett panasz. Este tízkor kezdték a showt ugyanis a tűzzsonglőrők, akik 8 és 28 év között produkáltak látványosabbnál látványosabb kunsztokat. Egész jó hangulatban, gyorsan telt az éjszaka, mígnem váratlanul fejbe csapott bennünket az éjfél, mondván ideje lenne nyugovóra térni. Ehh, öreg vagyok én már ehhez, ahogy Murtaugh őrmester mondaná!

2019 december 15. – Invazív elefántok, szevasztok!

Kevéssé tekinthető vidám fordulatnak, hogy elérkezett az utolsó (fél)napunk, de a magunk módján igyekeztük azt is tartalmasan eltölteni. Bár a mai napra szánt vízesésünk kiszáradt – de legalább még azelőtt szólt a területet kezelő néni, mielőtt begyűjtötte a parkolási díjat -, a főprogram sokkal jobban alakult, mint amire számítottunk. Mint említettem volt, a szigeten nem őshonos az elefánt, ámde a turizmus támasztotta igény miatt négy farm is kinőtt a földből, ahol lehetőség van fürdetni, adott esetben lovagolni is őket. Mi Ban Kwan Chang telepre mentünk, ugyanis míg a többi a parti út mellett található, ez a sziget közepében, autentikus dzsungelkörnyezetben várja a látogatókat. A táborban tíz elefánt él, a legfiatalabb kettő, a legidősebb húsz év körüli nőstény. Amennyire a recepciós feladatokat ellátó hölgyet érteni lehetett, két főben maximalizálták a „lovasok” számát, ami tekintve, hogy Nepálban 6-8 embert is simán felpakoltak az elefántokra, elég barátságosnak tűnik. (Onnanól fogva, hogy egy kétszázkilós struccot is meg lehet lovagolni, számomra elég nehezen elképzelhető, hogy az amúgy több tonnás fatörzsek mozgatására is használt elefántok akár csak érdemben észrevennék a hátukon lévő 150-200 plusz kilogrammot.) További pozitív fejlemény, hogy bár az egész szigeten fix az elefántos programok ára, annak harmadát a szállítási költség teszi ki, amit nekünk alkudozás nélkül elengedtek.

Az elefántok elképesztően aranyosak voltak, egy mozgalmas órát tölthettünk az óriásokkal, a móka után pedig ananásszal is meg lehetett etetni őket, amiért elég hálásnak tűntek. Az egyik mondjuk gonoszul megcsapott, miután nem adtam neki a vizespalackomat, de mivel nem tört szilánkosra a karom, hajlamos vagyok megbocsátani. Egy ilyen jószág napi 300 kg szénát is megehet, amin azért el kell gondolkodnom, ha majd szeretnék egyet tartani a hátsókertben… Rajtunk kívül a fürdetésben még egy turista vett részt, ő sem tűnt szomorúnak. A program után pedig maradtunk is a pataknál, mert az a hír járja, hogy a sziget belsejében elég nagy számban fordulnak elő királykobrák, ami egyértelmű felhívás volt keringőre.

Persze ezek azok az alkalmak, amikor véletlenül se találunk semmit, de nem ma! Alig indultunk el ugyanis az egyik elefántcsapáson, amikor a partfalban megindult el elképesztően nagy dög. Rita vette észre, mivel én a másik oldalon egy nyamvadt gyíkot figyeltem, és én csak a farka legvégét láttam, de ő megesküdött, hogy a karvastagságú példány egyszínű, fekete volt (mondjuk királykobra). Én inkább azt hiszem, hogy az árnyék téveszthette meg, és inkább egy tigrispiton lehetett. A lényeg, hogy – esetemben némi túlzással – láttunk valami izgalmasat! Mondjuk fenntartva a lehetőséget, hogy Rita nem tévedett, csak igen bátortalanul másztam utána az aljnövényzetben, de persze esélyem se volt a nyomára bukkanni. Némi várakozás után továbbindultunk a patak mentén, hátha elérjük a térkép által jelzett kis vízesését, de végül az út egy ponton túl járhatatlannak bizonyult, ráadásul az időnk is elfogyott.

Alig több, mint 72 óra elteltével épségben adtuk le a motort, mi is megmaradtunk, ráadásul mindent láttunk, amit akartunk. A kikötőig tartó sétát a kollégánkra való várakozás követte, de persze még így is bőven időben voltunk, hiszen késő estig kellett Sa Keoig jutnunk. Őszintén szólva nagyon nem akaródzott visszaindulni, de azért az némi bizakodásra adott okot, hogy két hét múlva itt az újév, mi pedig ismét megcélozzuk a tengert. A hazafelé út csak annyiban marad emlékezetes, hogy a velünk utazó kevéssé kifinomult modorú ír hölgy kézzel beletúrt a vacsoránkba, desszert gyanánt pedig a buszpályaudvaron nagyképernyős tévén követhettem a Manchester soron következő szánalmas vergődését. De ez a közjáték sem tudott megzavarni, Ritával nem fogunk sokat veszekedni, míg kiválasztjuk az eddigi legsikerültebb thai hosszú hétvégénket. Ez lesz az.