2018.07.21. – Letáborozni Lenin lábánál

A délelőtt kissé hektikusan telt, mert újabb és újabb hostel-lakóról derült ki, hogy ő is jönne a fesztiválra, és mivel nekem volt kapcsolatom a főszervezővel, állandóan módosítgatnom kellett  foglalást. Végül annyian lettünk, hogy egy kisbuszt küldtek értünk, amivel délután kettőkor elindulhattunk a Lenin-csúcs lábánál fekvő Sary Mogulba.

Az út baromi látványos, és legalább annyira változatos is volt, de ezt talán mondanom sem kell, mert Kirgizisztánban egyszerűen nincsenek csúnya, de még kevésbé szuper vidékek sem. Bónusz, hogy a mai autónknak le lehetett húzni az ablakát, és amúgy sem volt sötétítve. Nem gondoltam volna, hogy tényleg közel öt órás lesz az út – főleg mert a minősége egyébként első osztályú volt -, de itt is 3600-as hágókon kellett átkelni, hogy végre megláthassuk a Pamír hegyláncát, és az első jakot is az út szélén.

A turinform irodába érkezve feltették a fogas kérdést, hogy merre tovább, mivel maradhattunk a falusi vendégházban, de felmehettünk a fesztiválnak helyt adó Tulpar-Köl tónál található jurtatárborba is. A döntést érleltük kicsit, és elmentünk Fabioval és Guillommal a boltba, és fényképezgetni kicsit a falu idilli környékét. Hangsúly a környéken van, mert maga a település egy jellegtelen, bádogtetős semmiközepe. A boltot csak nagy nehezen találtuk meg, de annál jobban megörültünk a beszerezhető aszalt gyümölcsöknek és nápolyinak. Végül úgy állapodtunk meg, hogy Fabioval felmegyünk a tóhoz, míg a francia lent sátrazik. Viszonylag gyorsan kaptunk fuvart, mivel az egész település a fesztivál lázában égett, jöttek-mentek az emberek, turisták és helyiek egyaránt. Amíg várakoztunk, összeismerkedtünk egy holland kerékpárossal, aki nagyon friss és nagyon érdekes infokkal tudott szolgálni Tadzsikisztánról, és a kínai határátkelésről. A söfőrünk egyrészt a világ hülyéje volt, mivel szilikózis miatt fuldoklott szinte végig – és a beáramló por miatt egy idő után mi is -, de annyi esze nem volt, hogy az autó külső levegőztetését kikapcsolja, másrészt rendes volt, mert több fotószünetre is megálltunk, így elég jó képeket csinálhattunk a lemenő nap fénye által megfestett Pamírról.

Az első nomád jurtáknál már méretes jak csorda legelt, gondolom a holnapi esemény miatt hajtották őket egy helyre. Nem sokkal később – miután helyi utastársaink leszálltak -, megérkeztünk a táborba, ahol egy francia biciklistával kerültünk egy jurtába, aki szintén Tadzsikisztán felé veszi az irányt, de aligha fogunk vele újra találkozni. Ha igen, az régen rossz…

A „fejedelmi” vacsora után még gyorsan kifizettették velünk a másnapi belépőt a fesztiválra, majd elmentünk megnézni a csillagokat. A hold még túl erős volt, így nem mutattak igazán jól, de Fabio elhatározta, hogy kiköltözik egy hálózsákkal, és megvárja a Tejutat. Mi inkább befűtöttünk egy kis tehéntrágyával, és nyugovóra tértünk. Mármint nyugodtan olvasgatni kezdem, mert alighanem kezdett rajtam kiütni valamiféle magashegyi betegség. Nyugtalan lettem, hiperaktív, és az alvás volt az utolsó, amihez kedvem lett volna. Egy regénnyel később azért csak elaludtam, de hajnali négynél tovább nem ment a dolog. Hirtelen ötlettől vezérelve kimentem csillagászni – ekkor már volt mit nézni -, amitől némileg megnyugodtam, és sikerült is visszaaludni.

​

2018.07.16. – Fogtöméstől a foghúzásig

Reggel korán keltem, hogy az elsők között érjek a fogorvoshoz. Mivel Eldar – aki ismét elkísért – nagyobb alvó nálam, így tetemes sor fogadott, de némi protekcióval fél óra alatt már a rettegett székben ültem. A beavatkozás egyébként tükör simán ment, az egyetlen kellemetlenséget az jelentette, hogy a helyiségben két orvos dolgozott egyszerre, mellettem pedig egy bácsi nyüszített végig, mint malac, aminek hurkot raktak az orrára. Fordított esetben azért kellemetlenebb lett volna a szituáció. Kevesebb, mint fél óra alatt megvolt, minden, ugyanazt a fényre keményedő tömést kaptam, amivel itthon is dolgoznak. Remélem legalább 3 hónapig kitart.

A szállásra már egyedül mentem vissza, mivel a pénzváltást, és a mobil feltöltést is el kellett intéznem, így az utolsó három percbe elkapott egy lapos zápor. Ha harminc percig ázok, akkor sem lettem volna vizesebb, szóval jöhetett a hajszárítózás. Ezt követően könnyes búcsút vettünk az elmúlt hetünk színhelyétől, és a legsegítőkészebb hostel menedzsertől a világon – Rita még maradt volna, de csak mert nem tudja, hogy akkor mikből maradna ki... -, és elballagtunk a buszpályaudvarra. Sikerült megalkudnom egy nyolcüléses taxi sofőrjével, így pontban a terv szerint, egy órakor elhagytuk Karakolt, és az Issyk Kul északi partján elindultunk Kochkor felé.

Sajnos közvetlen járat híján át kellett szállnunk egy iránytaxiba, de egy helyi bácsi felkarolt minket, és nem hagyta, hogy a taxisok dupla árral próbálkozzanak. Én sem hagytam volna, de olyan aranyos volt, ahogy veszekedett a kedvünkért… Már az út is lenyűgöző volt, mintha egy más országba cseppentünk volna, hiszen a hegyek itt teljesen másként néztek ki – kevésbé farkasfog-szerűek, viszont teljesen kopárak, és megannyi színben váltogatták egymást. És a lényeg, az út mellett végre belefutottunk egy kétpúpú tevékből álló csoportba, amikről már régen lemondtam! De tényleg hihetetlen, hogy pont itt találkoztunk velük, holott Kirgizisztánban még sima tevét sem láttunk eddig…

Pontban ötkor pedig megérkeztünk Kochkorba – a Song Köl túrák bázisába -, és most következett a nap legizgalmasabb része, ugyanis a megannyi utazásszervező közül ki kellett választanunk a legjobbat, és lefoglalni a holnap-holnaputáni dzsiptúránkat. A lefoglalt szállásunk volt szíves elküldeni a „menüt”, ami alapján ezt a programot tíz főnek 40 dollár/fő áron, míg két főnek 60 dollár/fő áron szervezik. (Ebben a szállítás, a szállás, és 4 étkezés is benne foglaltatik.) Amikor felvetettem, hogy a 40 dolláros ár elfogadható, ellenben csak ketten vagyunk, szóval találjanak nekünk csoportot, az nem igazán hatotta meg őket, ebből arra következtettem, hogy ha lesz olyan, aki ennyiért elvisz minket, akkor nem járunk rosszul. Lett olyan, méghozzá az első szembejövő iroda, a Shepard’s Life. Persze mivel nekik sincs csoportjuk, ők is a magasabb árral próbálkoztak, de végül belementek a dologba. Örülnöm kéne, de az elmúlt hét filléres csúcsélményei után ilyen kazah árat kifizetni olyan, mintha a fogamat húznák… Más kérdés, hogy a Song Köl Kirgizisztán első számú látnivalója – na persze, mert az Ala Kul tóhoz nem sokan jutnak fel, így aztán nincs akkora híre – ezért csak nem hagyhatjuk ki. Nem is hagyjuk, holnap reggel a szállásunkon vesz fel minket a sofőr.

Nincs más hátra, csak a megérdemelt vacsora, valamint némi bevásárlás, és hét előtt már kényelembe is tudtuk helyezni magunkat egy újabb Lenin-szobor árnyékában lévő magánszálláson, ami dugig van turistákkal. Ilyet azért nem tapasztaltunk korábban. Mondjuk ez Ritát a legkevésbé sem zavarta abban, hogy már a szobánk foteljében elaludjon…

2018.07.07 (folytatás) - Érkezés Kirgizisztánba

Merő hatásvadászatvolt sejtetnem, hogy a kirgiz oldalon bezzeg a vesekövünket is átvilágították, ugyanis az egész határátlépés összesen nem volt húsz perc. Az egyetlen izgalmat az jelentette, hogy a határőr az útlevelünk láttán heveny fejvakargatásba kezdett, mondván fogalma nincs miféle országból jöttünk. Szerencsére a főnöke tudta, vagy legalábbis nem érdekelte annyira a dolog, így megkaptuk a pecsétet. Korábban arról is olvastam, hogy a buszokat ilyenkor órákra parkolópályára állítják, de nekünk ezzel sem volt gond, alig értünk át, vettük meg a SIM kártyát és váltottunk némi helyi pénzt, a buszunk máris átért, így folytathattuk utunkat a határtól alig 20 km-re fekvő Bishkek felé.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni az első benyomás fontosságát. A kirgizek ebbe elég jól vizsgáztak, ugyanis a taxisunk a kialkudott árnál kevesebbért vitt el a hostelig. (a mobil applikációja kevesebbet mutatott, azzal pedig nincs vita!) A hostelünk egyébként egy magánház volt, ahol három szobát bocsátottak a vendégek részére, abból pedig volt bőven. A kedvencünk Takahasi szán, egy ötvenes vörösre festett japán fickó, aki a Lenin-csúcsot tervezi megmászni, valamint egy fiatalabb japán srác és a thai barátnője.  Miután lepakoltunk, gyorsan elszaladtunk a boltba, majd becsatlakoztunk az angol-svéd meccsbe. Takahasi szán igazán lelkesen tud szurkolni, ami azt illeti, de az eredmény őt is elszomorította, így inkább  elvonultunk aludni. Elvégre rá kellett pihenni a holnapi pihenőnapra…:)

2018.07.08. – Lenin élt, él és élni fog!

Nem mondom, jól esett – igaz több részletben – végig aludnom a délelőttöt, de azért ebédelni csak elindultunk, és ha már így adódott, meg is találtuk a város legdrágább éttermét. Annyi baj legyen, ebéd után tovább mentünk, mert a házinéni (egy huszonéves állapotos lány) szerint errefelé lehet nyomtatni is. A netkávézót ugyan nem találtuk, de betévedtünk egy elektronikai cikkeket áruló plázába, ahol ki tudtuk nyomtatni a tádzsik vízumunkat, ráadásul a srác még pénzt sem fogadott el cserébe. Újabb jó pont a kirgizeknek. Ja, nem említettem? Minekután a ~8 ember tette fel a kérdést – beleértve Ritát is -, hogy mégis miért hagyjuk ki Tadzsikisztánt, végül megtörtem, így élve az e-vízum adta könnyítésekkel, másfél nap alatt beszereztük azt is.

Ebéd után visszatértünk a szállásra, pihentünk még egy kicsit, de azért annyira csak nem tudtunk takarék üzemmódba kapcsolni, hogy délután ne menjünk be a városba, megnézni a legfontosabb látnivalókat. Főleg mert túl sok nincs belőlük. A bazár speciel elég jó volt, rengeteg helyen árultak látványos kirigiz népviseletet, ráadásul a sapkát és a mágnest is könnyen, ráadásul olcsón be tudtuk szerezni. Ezt követően elsétáltunk a belvárosig, ami tulajdonképpen két teret jelent néhány szökőkúttal, valamint szoborral. Csingiz Ajtmatov szobrával készült is közös fotó, ugyanis a Versenyló halála című könyve nagy kedvencem, ugyanis amellett, hogy tökéletesen mutatja be, hogy a szovjet rendszer miképpen idegenítette el a nomád kirgizeket őseik tradícióitól, megismertetett a kokpar nevű játékkal – mielőtt elkezdtem olvasni a könyvet, azt hittem egy sima galoppozó versenylóról van szó… -, amit remélhetőleg élőben is láthatunk néhány napon beül. Ehhez kapcsolódóan a szobor mellett egy köztéri installációban éppen a nomád világjátékokig hátralévő 56 napot számolta vissza egy óra. Ez a lovas nemzetek olimpiásza, ahol mi magyarok is képviseltetni szoktuk magunkat és lovasíjászatban, valamint távnyilazásban egész jó eredményeket szoktunk hozni.

Ezen túlmenően Bishkek főleg a pitralon-szagú kommunista nosztalgiában szenvedőknek lehet érdekes, ugyanis a pantheon majd’ minden tagjának van köztéri szobra errefelé. Leninnek több is. Miután végeztünk az időutazással, Ritának sajnos az a szörnyű ötlete támadt, hogy együnk valamit vacsorára – na jó, eleinte teljesen helyénvaló igénynek tűnt -, így teli hassal, jó sok cukros üdítővel a szatyorban értünk vissza a szállásra. Már a kapun belépve nyilvánvalóvá vált, hogy itt valamiféle buli készül, de alig vonultam be a szobába, némi csendes elmélkedés céljából, Rita máris hozta a hírt, hogy elkezdődött grillparty, és a mi megjelenésünkre is feltétlen számítanak. Mivel a kaja gondolatától is rosszul voltam, nem igen akarózott mennem, de végül felülkerekedett a kíváncsiság, nehogy már lemaradjunk valami érdekesről.

Lakótársaink komolyan készülődhettek, ugyanis folyami haltól a csirkén át a bárányig igazán széles volt a választék – én egy kóstolónyi halat, Rita inkább csirkét evett -, a piáról nem is beszélve. Volt szerencsénk megkóstolni a kirgiz bort, amiről én nem igazán tudtam eldönteni, hogy szőlőből (egyébként abból), vagy bármilyen más gyümölcsből készül-e, de nem volt rossz. Miután kellően emelkedetté vált a hangulat, Takahasi szán nem bírt a vérével, és jó japánhoz méltóan orrhangú vernyákolásba – ők ezt éneklésnek hívják – kezdett. Előbb thai nyelven – ott él tizenöt éve -, majd angolul Beatlest adott elő, végül egy japán siratóval is keserített minket. Persze, borzasztó volt, de ettől még rettentő jól szórakoztunk rajta, ellentétben – gondolom – a szomszédokkal. A magyar és kirgiz népzenét ezúttal csak a youtube képviselte, ugyanis mi az énekléshez még túl józanok voltunk. Ezt követően heves vita támadt a részvevők között – köztem, és Takahasi között -, arról, hogy ki is volt az „igazi” Dracula. A japán azt a nevetséges állítását próbálta védeni, hogy Christoper Lee, míg szerintem Lugosi Béla még végstádiumú morfinfüggőként is hitelesebben tudta hozni a karaktert. Nem tudom, melyik félnek van igaza, de az biztos, hogy a japán tévedett. Egyszersmind aláásta mindezt, amit korábban az ázsiai kultúrfölényükről gondoltam…

Noha mára csak lazsálást terveztünk, azért az este elég mozgalmassá kerekedett, szinte alig várom, hogy „visszatérjünk” erre a szállásra, hiszen másnap reggel irány Karakol, a macskajajos társaságtól, pedig jó eséllyel még elköszönni sem fogunk tudni…

2018.07.03. – Szervezkedés, és más semmi

A reggeli ébredés után – az éjszakáról a legtöbb pozitívum, amit el lehet mondani, hogy nem hánytam álmomban, mint a szemben fekvő kisfiú - meglepően fitt voltam, ám hamar alábbhagyott a lelkesedésem, amikor kiderült, hogy még legalább három óra van az érkezésig, amit malmozással tölthettünk. Sajnos a vonat a régi pályaudvarra futott be, ami irgalmatlan messze volt a belvárosi hostelünktől, így a taxira majdnem annyit kellett fizetni, mint a 600 km-es vonatútra…

A szálláson egy telefonos zaklatónak kinéző srác fogadott minket, aki viszont anyanyelvi szinten beszélt angolul, amihez foghatóval korábban nem találkoztunk. Mivel mára nem volt érdemi terv, gondoltam, megpróbálkozhatunk a fényképezőgép javításával. Megkértem a srácot, hogy egyeztessen már a helyi Sony Centerrel, hogy kiderüljön, pontosan hová tudok fordulni a zárproblémával. Nem sokkal később már a szerviz címével a zsebemben indultunk el, mondván az utca alig kőhajításnyira kezdődik a szállástól. Ami így is volt, csak épp a szám nem stimmelt, addig ugyanis közel 6 km-et kellett kutyagolni az ekkor már szemerkélő esőben. Almatyban az eső koránt sem ritka vendég, ugyanis négyezres hegyek határolják, amiben igazán könnyen elakadnak a felhők. A klíma ettől kimondottan kellemes, a látvány pedig jóféle. A város egyébként látványosan igyekszik kinőni a szocialista örökséget, láthatóan jelen van a pénz úgy az állam, mint a városlakók részéről. Mindenhol felújítások, új épületek nőnek, minden nyugati luxusmárka képviselteti magát – olyanok is, aminek akár Budapest is túl kicsi piac -, rengeteg a német és japán felsőkategóriás autó, és az élet pezseg, kávézós negyed, klubbok, éttermek érik egymást, többnyire látható vevőkörrel. Ellenpólusként viszont érdemes megjegyezni, hogy egy kezemen meg tudnám számolni azokat az épületeket, amit 1950 előtt építettek, így az összhatást korántsem nevezném lenyűgözőnek…

A szervízben érdekes egyezkedés kezdődött a google translete segítségével, aminek a végén kiderült, hogy meg tudják ugyan csinálni a gépet, de nincs készleten alkatrész, aminek a beszerzése annyi időbe telne, hogy azt képtelenség kivárni. Ezzel el is dőlt, hogy Kínában fogok újra próbálkozni. Tartoztunk egy úttal az ördögnek, mondhatni, de visszafelé legalább a metróval tudtunk rövidíteni.

Mire visszaértünk a szállásra, ismét kicsit visszaesett az állapotom, amiről nehezemre esik eldönteni, hogy a betegség, vagy a kialvatlanság táplált-e, mindenesetre az utóbbit kezdtem el kezelni. Mikor felébredtem, hallom, hogy Rita kint beszélget a hostel többi lakóival, ráadásul elég érdekes témákról, így gyorsan csatlakoztam. Itt ismerkedtünk meg egy kínai-új-zélandi, valamint egy kínai-amerikai-kanadai sráccal, akiket régi cimboráknak tippeltem volna, holott az egyikről kiderült, hogy negyvenkét éves – durván 25-nek nézte mindenki - divatfotós, a másik pedig a húszas éveiben járó Oxfordban végzett orvos, és alig pár napja találkoztak először. Ami ennél is fontosabb, hogy további programokat, valamint útitársakat kerestek, aminek hallatán felcsillant a szemem, hiszen így be tudtam őket szervezni petroglifa nézőbe, ami kettesben teljesen esélytelennek tűnt, mivel kizárólag 4x4-es taxival megközelíthető, és 350 km-es utat jelent. Ez azért eléggé felhúzta a kedvemet, csak kapnék levegőt az orromon...

Már a vacsoránál sem éreztem magam kimondottan jól, de amint megcsapott a vonatkocsi fülledt, meleg, áporodott levegője, elkezd velem forogni a világ. Aranyfogú nénik könyököse balról, egy arcomba lógó láb jobbról, de legalább elértük az üléseinket. Amint helyre kerültek a csomagok lehuppanok. Mégsem a jó eső érzés kerít hatalmába, mint általában a klassz napok végén. Ez most valami más. A fejem hasogat, a veríték patakokban ömlik rólam, érzem, hogy hatalmába kerít valami kórság.

Ételmérgezés? Aligha. Nátha? Ugyan már. Elkezdem visszapörgetni az elmúlt időszak történéseit, és hirtelen elkomorodok. A piknik. Aligha az aszalt sárgabarackkal volt a gond, de könnyen előfordulhat, hogy az egyik feketeözvegy megelégelte birodalma dúlását, és kegyetlen bosszút ált rajtunk, a betolakodókon. Nem kárhoztathatom ezért, tette, mit a természete diktált. A sebeim – akad belőlük jópár – szinte egyszerre kezdenek lüktetni. Melyik lehet a felelős, melyiken keresztül került testembe a métely?

A feltételezett elkövető

Amennyire tudom a fekete özvegy mérgétől szenvedőknek szinte sosem sárgul be a szemük, vagy ezd el üszkösödni a csípés környéke. Pipa, semmiféle ehhez hasonló elváltozást nem észlelek. A gyanú beigazolódni látszik, én pedig tehetetlenül remegek felső ágyon, a nyitott ablak magasságában. Hirtelen a vörös milliónyi árnyalata kezd vitustáncba a szemeim előtt. Káprázat ez? Ha igen, lenyűgöző. A bukó nap sugarai millió tű képében törik át a horizont borító felhőket. Sosem láttam még ehhez fogható naplementét, és felmerül bennem a fájdalmas kérdés, vajon fogok-e még…

A méreg már szétáradt a szervezetemben. Nem tudom tovább tartani magam, szólnom kell Ritának, hogy tudja, mi a helyzet. Elhaló hangomat hallva azonnal elsápad, és rögtön felemelkedik hozzám. Erre a beszélgetésre nem lehet felkészülni. Én sem készültem, mégis meglepő könnyedséggel jönnek a számra a szavak. Válaszra nem is számítok, hadarom a teendőket. Próbálkozzunk meg egy gyógyszerkoktéllal, és bízzunk az isteni gondviselésben. Ha az állapotom még rosszabbra fordul, Shymkentben van a legközelebbi kórház, ha pedig elkerülhetetlen a legrosszabb, a festői Kumiszbasztau település lankáin, arccal a hegyek felé, üzbég vadásztőröm társaságában szeretnék nyugodni. Fáj látnom kedvesem zokogását, ahogy görcsösen a kezemet szorítja, hirtelen jött erőm elillanni látszik. Visszadőlök.

Érzem, hogy a testem döntéshelyzetben a pengeélen táncol. Befogadja-e a mérget, ezáltal egy Pókember szerű szuperlénnyé nemesedek, avagy gyengének találtatok és a pislákoló élet végleg kihuny a szememben. Még egyszer lepillantok Ritára, aki a sírástól kimerülten már csak dermedten mered maga elé. Érzem, a döntés nem az én szintemen születik, így nem ellenkezek tovább.

Próbálok elaludni, de a szervezetm tiltakozik. Félálomban néha körbetekintek. Egy idős nő – mit sem törődve a szeme előtt zajló tragédiával - a lehajtott fekhelyem püföli, mert attól nem lehet becsukni az ablakot. Nem bírok visszaszólni neki. Ekkor egy Miyagi mesterre feltűnően hasonlító kazah bácsi elhessegeti, majd a fülemhez hajolva tökéletes angolsággal azt suttogja, a nagy erő bizony nagy felelősséggel is jár. Elájulok.

Reggel kilenc. Kicsattanó erőben ébredek. Kell pár másodperc, míg a tudatosul bennem hol is vagyok, de gyorsan kiül arcomra a diadalittas mosoly… Leugrom pamlagomról, a hitetlenkedő, de láthatóan megkönnyebbült Ritát pedig keblemre ölelem. Újsütetű pókösztönöm azt súgja, az ítélet: ÉLET.

2018.06.29. – Vágtatás a prérin... mármint a sztyeppén (folytatás)

Ott tartottunk tehát, hogy a határátlépés sima volt, mint eddig mindig. A kazah oldalon gyorsan felszállt hozzánk egy lány, akinél tudtunk pénzt váltani, valamint beszerezni egy helyi SIM-kártát, amit biztonsági okokból mindenképpen szükségesnek tartottam. Ezt követően másfél óra eseménytelen buszozás várt ránk Shymkentig, Kazahsztán harmadik legnagyobb városáig. Az egyetlen izgalmat az jelentette, hogy a telefonom jelzése szerint újabb órát ugrottunk az időben (+4 óra Magyarországhoz képest), így biztosan későn tudunk már csak megérkezni. Mivel semmiféle kihagyhatatlan látnivalóról nem tudok, egyből átverekedtük magunkat a városon – már látszik, hogy itt a taxizás nem lesz annyira olcsó mulatság -, majd alig öt perccel az után, hogy megtaláltuk a kisbuszunkat, már el is indultunk Turkesztán felé.

Örülök, hogy kaphattunk egy kis ízelítőt a kazah sztyeppéből, de alapvetően meg tudom érteni őseinket, hogy végül tovább álltak – még ha ehhez kellett némi noszogatás is -, mert a végtelen síkság nem csupán egyhangúvá tud válni, de én azt sem értem, hogy egyáltalán a tájékozódást miképpen oldották meg… Azért a tájkép monotonitásán sokat dobnak a változatos haszonállatok. Marhák, birkák, kecskék, tevék és mindenekelőtt lovak legelésztek a Szentpétervárból Pekingig vezető főút mellett. Sajnos szajgákat nem láttunk, pedig elvileg élnek errefelé, legalábbis a legutóbbi tömeges kihalásukig éltek…

Turkesztánról azt olvastam, hogy egy kisváros, amit az erősített, hogy a booking.com-on nem találtam szálást a településen, ehhez képest megérkeztünk egy olyan helyre, ahol étterem-éttermet ért, az emberek hömpölyögtek a parkokban és a „bulváron”, ráadásul olyan egyetemi kampusz mellett mentünk el, amilyent nálunk se látni. (Utánanéztem, és egy Debrecen méretű városról van szó…) A wikitravelen kinézett szállásunkat is könnyen megtaláltuk, mely kb. 100 méterre volt a központi parktól, és nem tudtunk volna úgy eldobni egy követ, hogy ne egy vendéglátóhelyet találtunk volna el vele. A hotelt egy nagyon aranyos idős házaspár vitte, akik angoul semmilyen szinten nem kommunikáltak, a jelbeszédben viszont annyira profik voltak, hogyha ügyesebb vagyok, talán még a robotika fejlődésének humánerőforrás menedzsmentre gyakorolt hatásairól is el tudtunk volna beszélgetni. A szobánk bármely üzbég szálláshoz képest elmaradt ugyan színvonalban – tekinthetjük a szálláshelyek Wichmann kocsmájának, amennyiben az elmúlt 35 évben vélhetően itt sem nyúltak semmihez -, de ezzel (+melegvíz) – főleg ilyen áron – simán ki tudnánk egyezni a továbbiakban is.

Mivel ma nem volt alkalmunk igazi ebédre, gyorsan beültünk egy étterembe – ami Budapesten is megállta volna a helyét, gondolom a tulaj egy francia nyaralása ihlette -, majd a lemenő nap fényében körbe sétáltuk másnapi célállomásunkat, a város közepén elterülő mauzóleumot. Nem akarok elébe menni a dolgoknak, de a műemlék együttes sokkal jobb volt, mint amit vártam, személyes kedvencemmé lépett elő. Persze az épületeket már zárva találtuk, így csináltunk pár jó napnyugtás képet a teve-karaván plasztikákkal, és visszatértünk a szállásra. Noha ma volt a VB első pihenőnapja, igen sokáig tartott az éjszakánk, de legalább a naplóval egész jól sikerült haladnom… Az első benyomás Kazahsztánról mindenképpen szuper.

2018.06.26. – A világ legöregebb Koránja. Ha valaki látta, mesélje el, milyen…

Reggel komolyan kapkodnunk kellett, hogy elérjük a Tashkentbe tartó csettegő vontot, de végül meg tudtuk kerülni az állomásokon szokásos biztonsági ellenőrzést, így simán fel tudtunk szállni. Meglepő módon hálókocsis szerelvényről volt szó, mert mint kiderült, a vonat Moszkvából indult három nappal korábban… Meg is örültem a hirtelen jött szerencsének, lehajtottam az ágyat – Rita inkább ülve aludt -, és meghosszabbítottam kicsit az éjszakát. Idő az volt rá, mivel csak közel öt órával később, negyed kettő felé értük el a fővárost. Elcaplattunk a hostelünkhöz, ami tökéletesen beleillett a nyugat-európai bohém biciklis/hátizsákos trendbe, ennek megfelelően a szobánkkal kapcsolatban is csak a legjobbakat tudom mondani, a gyors wifiről nem is beszélve…:) A becsekkolás után útbaigazítást kértünk a legközelebbi étteremhez, ahol adnak plovot. Elvileg ez a nemzeti étel errefelé, de még sehol sem találkoztunk vele, a recepciós reakciójából ki is derült, hogy miért. Úgy nézett rám, mintha legalábbis a retardált tinilánygyilkos lennék a Steinbeck regényből, hisz hogyan is képzelhetem, hogy délután kettő után plovot kapok bárhol, elvégre azt csak frissen árulják… (Nem rémlik, hogy kettő előtt valaha is ettünk volna az elmúlt három hétben.) Túllendültünk a dolgon, elvégre van még pár napunk, elindultunk pénzt váltani, valamint kipróbálni a tashkenti – Közép-Ázsia egyetlen városa, ahol fúrtak – metrót.

Legfontosabb küldetésünk a fényképezőgép miatt a Sony szerviz felkeresése volt, mely szerencsére a Chorsu Bazár közvetlen közelében volt, ami egyébként a szerény túrizmus gócpontja. Mondjuk azt leszámítva, hogy nagy, olcsó és sok a kacat, nem véltem felfedezni az utolérhetetlen hangulatot, de lehet, hogy csak afeletti búsongásom miatt, hogy a szervízbő simán elhajtottak, mondván csak TV-vel foglalkoznak… Viszont az tagadhatatlan, hogy egész jót ettünk, ami ránk is fért eléggé. (Valamint már egészen elfogadható áron mérik a késeket… de lesz ez még jobb is!)

Mivel az „új Tashkent” látnivalói nem mozgattak meg igazán, elsétáltunk a város szakrális központjába, ami a legközelebb van ahhoz, hogy óvárosként lehessen rá hivatkozni, azzal együtt, hogy az épületeket láthatóan az elmúlt tíz évben építhették újjá… Van itt nagymecset, medresze, mauzóleum, és egy kisebb szentély is, ahol állítólag a világ legöregebb Koránját őrzik. Pontosabban őrzik a világ állítólag legöregebb Koránját. Biztosat azért nem merek mondani, mert fél órával lekéstük az ötórai (…) zárást, így csak egy rendőr vállrándításával kellett beérnünk, mondván igazán kinyitná nekünk, de a templomgondnoknál van a kulcs. Eléggé bosszús voltam, de egy fagyi, valamint egy zuhany bátorítóan közeli ígérete gyorsan lenyugtatott, mi pedig elindultunk visszafelé a szállásra.

Út közben sikerült kisakkoznom az elkövetkező napok programját, így abban maradtunk, hogy majd a Tashkentbe történő visszatérés alkalmával próbáljuk ki a nagyszámú koreai karaokebár nyújtotta lehetőségeket, a szintén koreaiak által mindenfelé mért khimchit pedig talán még akkor se…:)

A szálláson leszólított minket egy Ignacio nevű bolíviai srác, aki emlékezett, hogy látott minket Szamarkandban – megkapó szépségem lehetett az ok…:) -, jól el is tudtunk beszélgetni vele. . Jelenleg a Tadzsikisztánban bóklászó barátnőjét várja, de egyébként Németországban tanult, onnan indultak, és ők is Thaiföldre tartanak. Lényegi különbség, hogy ő 8 hónap alatt ért el Tashkentig. Nem kapkodja el, annyi biztos… Ha két nap múlva még itt találjuk – ilyen tempó mellett ebben szinte biztos vagyok -, akkor megiszunk vele valamit. Holnap viszont újfent hajnali kelés…

2018.06.23. – Szaunától színpadig Szamarkandban

Reggel a kelleténél kicsit később lettünk menetkészek, de recepciós bácsi gyorsan irányba állított bennünket, leintett kisbuszt, ami kivitt minket a városszéli buszmegállóba, ahonnan a buszokon kívül a közösségi taxik is indultak Szamarkand felé. Jelzem, hogy eredetileg vonattal mentünk volna, ami magyar szemmel elképesztően gyors, kényelmes, és még olcsó is. Azonban elfogytak a jegyek, így B-tervként taxiztunk volna. A pályaudvaron viszont hagytam magunkat elcsábítani egy buszsofőr által, aki garantálta, hogy fél órán belül indulunk. Szeretek buszozni – kényelmesebb, mint a taxi, kivéve, ha az anyósülésen utazik az ember -, olcsóbb is, gondoltam miért ne. Nos, ez kevés rossz döntéseim egyikeként fog bevonulni a történelemkönyvekbe, és szeretném is leszögezni, hogy Üzbegisztánban a tömegközlekedés aranyszabálya a következő: A) gyorsvonat B) személyvonat C) közösségi taxi D) utazz másnap vonattal E) vagy harmadnap F) busz.

Az indulásra további másfél órát kellett várni – bár kétszer is megtettünk, kb. 5 métert a sofőr pszichológiai hadviselése nyomán, nehogy már azok is leszálljanak, akiket korábban bepalizott - , hiszen kevés helyi dőlt be a sofőr szírénénekének, talán csak azok, akik akkora csomaggal utaztak, hogy az a kocsiba nem fért volna el. (Vittünk többek közt krumpliszsákokat és egy új hűtőt is…) A busz egyébként egy kiszuperált Mercedes volt, aminek a légkondi miatt nem voltak nyithatóak az ablakai, viszont a légkondi már évtizedek óta nem üzemelt, így a levegő utánpótlást az biztosította, hogy egy műanyag flakonnal menet közben kiékelték a hátsó ajtót, hogy az ne záródjon teljesen. Az amúgy teljesen jó autóúton alig vánszorogtunk, indokolatlan megállók tömkelegével, a megállóba érkezéstől számítva hat és fél óra alatt tettük meg a 270 km-et. Annyi biztos, hogy egy jó darabig nem vágyok majd szaunába. Bár ott legalább a hideg víz is adott… A buszpályaudvar persze Szamarkandban is a város szélén van, így a szállásig taxiznunk kellett. Mivel a sofőrnek fogalma sem volt, hová megyünk, a térképolvasáshoz pedig tök volt - pedig a közép-ázsiaiaknak elképesztő agya van, eddig mindenki elsőre megjegyezte a nevünket és bármit, amit mondtunk -, így nekem kellett navigálni. Megannyi megpróbáltatás után, nem sokkal négy óra előtt végre el tudtuk foglalni a szobánkat egy frissen nyitott panzió „luxuslakosztályában”. A luxust leginkább az ár jelenti, no meg az, hogy rajtunk kívül csak hálótermek vannak…

Mondanom sem kell, kissé viseltesek voltunk, legszívesebben ledőltünk volna, de csak nem akartuk, hogy a nap teljesen veszendőbe menjen, így nekiindultunk a városnak. És milyen jól tettük… Első nekifutásra megpróbáltunk vonatjegyet venni – ugye-ugye -, de a pénztáros szerint most épp nincs elérhető, próbáljuk meg másnap reggel. Nem világos, hogy később miért lenne, de szerencsére a pénztár a szállodánk mellett van, így megoldható a dolog.  Ezt követően végre „megebédeltünk”, majd elindultunk a központi parkon át – mint minden 5000 fő fölötti üzbég városban, itt is van vidámpark – Timur Lenk szobráig, valamint az attól kőhajításnyira lévő mauzóleumáig, amit szerencsére még nyitva találtunk.

Szamarkandban majdnem minden Timurról szól – helyben Amir Timurként ismerik -, egy szobor itt, egy művház ott, egy sugárút amott. Ennek megfelelően a mauzóleum is pazar, ráadásul rajta kívül a timurida dinasztia több tagja, például unokája, Ulugbek is itt nyugszik. Kettejük története remekül szemlélteti a korszak összetett viszonyait, értékeit, és fejlődési lehetőségét. Timúrról közismert, hogy kora legnagyobb hadvezére volt, harcászat és hadászat terén is kiemelkedő stratéga, nem mellesleg békeidőben – amiből neki nem túl sok adatott – a művészetek és a tudomány lelkes mecénása. Így lehet, hogy míg dinasztialapítóként ő többtízezer koponyából építtetett hegyeket, addig unokája amellett, hogy költő és matematikus volt, korának legkiválóbb csillagászát is benne tisztelhetjük.

A mauzóleum után a Registan tér felé vettük az irányt – szerettünk volna ízelítőt kapni a városból -, melyet három pazar medresze vesz körbe, és Szamarkand elsőszámú látnivalója. Hirtelen ötlettől vezérelve nem a tömeget követtük, hanem megkerültük az egyik medreszét, ahol végül egy rendőr engedett be a térre – nem is gondoltam, hogy amúgy fizetős lenne -, és volt mér egy kis időnk, hogy belülről is megnézhessük őket. Az épületek nem csupán homlokzatuk mintájában térnek el, belülről teljesen különböző konstrukciót rejtenek, nekem a Tillya Kori nevezetű lett a kedvencem. Noha már most jócskán túlteljesítettük a tervet, és a nap is csípte már a horizont, őrült esténk még csak ekkor kezdődött. A tér zárása után ugyanis folklór műsort tartottak az egyik épület udvarán, melynek belépőjét annyira sikerült lealkudni, amennyiért bűn lett volna kihagyni, így végre Rita álma is teljesülhetett.

A műsor nagyon aranyos volt. Nyolc táncos változatos ruhákban mutatott be egy mesét, melyben a fiú sok megpróbáltatás után végül elnyeri a lány kezét. Persze nem a banális sztori a lényeg, hanem a néptánc, ami klasszikus és helyenként modern zene elegyére adtak elő. Háromnegyed óra pont annyi, amennyit a néptánc műfajból még simán lehet élvezni, szóval a műsort tényleg nagyon eltalálták. Kifelé menet még megkérdezték, hogy nem maradunk-e a lézershown… A min? Mint kiderült, minden este grandiózus vetítés kezdődik a téren – ne úgy képzelje el senki, mint amit a Bazilikára fényfestenek az adventi vásár alkalmával… -, amire lezárják az egészet, hogy csak a fizető vendégek élvezhessék a műsort. Mi azonban korábban már kitapasztaltuk a kordonok gyengéit, így megtaláltuk azt a helyet – nem voltunk egyedül, de megdöbbentően kevesen találtak oda -, ahonnan tökéletesen láthattunk mindent. Ha a folkbemutató remek volt, akkor ez egyenesen mesés. Nem vagyok oda a giccsért – leszámítva persze a hűtőmágneseket -, de az egész egyszerre volt látványos, szép és még valamiféle mondanivalót is fel lehetett benne fedezni. A „vásznat” kedvenc medreszém szolgáltatta, és az előadás 20 percen keresztül tartott. Még be sem fejeződött, de Rita már jelezte igényét, hogy ezt még egyszer nézzük meg, ha már három éjszakát töltünk a városban… Rajtam nem múlik.

Ekkorra már közel tíz óra volt, így a GPS alapján kijelölt ösvényen megpróbáltunk mihamarabb visszajutni a szállásra, illetve egy ahhoz közeli étterembe. De nem ment olyan könnyen a dolog, hiszen nemsokára egy lagziba botlottunk, ahová gyorsan be is invitáltak minket. Ha nem vagyunk hulla fáradtak, biztosan felülünk a partivonatra, de így egy koccintás után – és mert az ételeket már elvitték…J - elköszöntünk. Magam sem tudom, hogyan sikerült a kertek alatt átvágnunk a városon – másnap, még világosban is zavarba ejtőnek tűnt a környék -, de megoldottuk, így 22:30-kor már a pizzánk fölött élvezkedhettünk.

Noha elvesztegetett napnak indult a mai, az egyik legtöményebb lett belőle. Intenzitása már-már a korábbi utazásainkat idézte…:) Néha belefér!

2018.06.18. – Folytatás az üzbég oldalon

Annak, hogy a mai napon – de az sem kizárt, hogy egész héten :) - nagyjából mi voltunk az egyetlen átkelők, a gyorsaság mellett azért akadt negatívuma is. Jelesül nincs sem pénzváltó, se tömegközlekedés a határ üzbég oldalán, így egy hiénataxissal voltunk kénytelen eljutni a határtól alig 30 km-re található Nukusba, mely Karapalksztán Autonóm Régió központja. Az utóbbi napokban felötlött bennem, hogy némi katasztrófaturizmus keretében meg kéne látogatni az Aral-tó hűlt helyét, valamint a víztől párszáz km-re, az egykori kikötőben rozsdásodó hajókat. Áthaladva az Amu-Darja hídján, ami alatt víz már mutatóban is alig volt, már nem voltam biztos abban, hogy erre feltétlenül áldoznunk kéne egy napot, és a kérdést rövidre is zárta, hogy a város legolcsóbb szállodájában is olyan elszállt árat mondott a recepciós, hogy már alkudozni sem volt kedvem. Mivel gyermek volt az idő, gondoltam megnézzük a szovjet kultúra legjelentősebb művészeti emlékeit bemutató – Közép-Ázsiában egyedülállóan gazdag – Savitsky Múzeumot, de a térkép által jelölt helyen csupán egy felújítás alatt álló épületet találtunk. Ha nagyon akarjuk, biztos megtaláljuk az új helyét, de a csomagokkal nem igazán volt kedvünk bóklászni, ráadásul a szocreál művészet amúgy is csupán az érdeklődésem perifériáján foglal helyet – Rita pedig nem ragaszkodott hozzá foggal-körömmel -, így inkább a Khívába való transzfert választottuk. Mivel a napi egyetlen buszt jó eséllyel lekéstük volna, a közösségi taxit választottuk. Kb. fél óra várakozás után be is telt az autó, és elindultunk Urgenchbe (nem összetévesztendő a határ túloldalán lévő Konya-Urgenchel), ahonnan terv szerint marsruthkával közelítjük meg a Khívai Kánság egykori központját. Az út egyetlen a taxiút másfél órája telejsen eseménytelen volt, aminek örömére egyik utastársunk – akit az Ég olyan gengszter fizimiskával áldott meg, hogy egymaga játszhatna Alibaba mellett akár 5-6 rablót is – meghívott minket egy fagyira, és megmutatta, melyik kisbuszra szálljuk. A várakozás alatt azért sikerült levonni a következtetést, hogy az átlagos üzbég semmiféle ázsiai vonással nem rendelkezik – barnább a bőre és sötétebb a haja, mint egy átlagos magyarnak, tehát tulajdonképpen dél-olaszok… -, és bár náluk is van törökből fejlesztett hivatalos nyelv, szinte kizárólag az oroszt használják. A fiatalok is.

A másfél órás zötykölődés alatt – mi, ha a főúton megyünk, húsz perc lett volna – Ritának óriási sikere volt, nagyjából az összes angolul tanuló stréber lányka megtalálta. Az egyikük még az esküvőjére is meghívott minket, ahol mi lettünk volna a - nem elírás – 2601, illetve 2602. vendégek. A korábbi olvasmányélményeim alapján a közép-ázsiai esküvők elég jó bulik szoktak lenni – persze nem akkorák, mint Afganisztánban -, főleg ha ilyen szép méretesre van tervezve, de sajnos az esküvő időpontjában már elég messze leszünk, így azt kénytelenek leszünk kihagyni. (Talán ha átraknák a helyszínt a kedvünkért, biztos van rá mód... :D)

Még sötétedés előtt megérkeztünk Khívába, ahol gyorsan elfoglaltuk a szállást – van wifi, saját fürdő, és nem utolsó sorban az óváros főkapujától 50 méterre található -, majd elmentünk vacsorázni. Noha a 35 fok, a cipekedés, és az elmúlt napok alváshiánya kezdett meglátszani rajtunk, azért a kivilágított várfal volt annyira kecsegtető, hogy éjszaka még megejtettünk egy bemutatkozó sétát… Huhh, nagyon jó lesz ez.