2018.07.07 (folytatás) - Érkezés Kirgizisztánba

Merő hatásvadászatvolt sejtetnem, hogy a kirgiz oldalon bezzeg a vesekövünket is átvilágították, ugyanis az egész határátlépés összesen nem volt húsz perc. Az egyetlen izgalmat az jelentette, hogy a határőr az útlevelünk láttán heveny fejvakargatásba kezdett, mondván fogalma nincs miféle országból jöttünk. Szerencsére a főnöke tudta, vagy legalábbis nem érdekelte annyira a dolog, így megkaptuk a pecsétet. Korábban arról is olvastam, hogy a buszokat ilyenkor órákra parkolópályára állítják, de nekünk ezzel sem volt gond, alig értünk át, vettük meg a SIM kártyát és váltottunk némi helyi pénzt, a buszunk máris átért, így folytathattuk utunkat a határtól alig 20 km-re fekvő Bishkek felé.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni az első benyomás fontosságát. A kirgizek ebbe elég jól vizsgáztak, ugyanis a taxisunk a kialkudott árnál kevesebbért vitt el a hostelig. (a mobil applikációja kevesebbet mutatott, azzal pedig nincs vita!) A hostelünk egyébként egy magánház volt, ahol három szobát bocsátottak a vendégek részére, abból pedig volt bőven. A kedvencünk Takahasi szán, egy ötvenes vörösre festett japán fickó, aki a Lenin-csúcsot tervezi megmászni, valamint egy fiatalabb japán srác és a thai barátnője.  Miután lepakoltunk, gyorsan elszaladtunk a boltba, majd becsatlakoztunk az angol-svéd meccsbe. Takahasi szán igazán lelkesen tud szurkolni, ami azt illeti, de az eredmény őt is elszomorította, így inkább  elvonultunk aludni. Elvégre rá kellett pihenni a holnapi pihenőnapra…:)

2018.07.08. – Lenin élt, él és élni fog!

Nem mondom, jól esett – igaz több részletben – végig aludnom a délelőttöt, de azért ebédelni csak elindultunk, és ha már így adódott, meg is találtuk a város legdrágább éttermét. Annyi baj legyen, ebéd után tovább mentünk, mert a házinéni (egy huszonéves állapotos lány) szerint errefelé lehet nyomtatni is. A netkávézót ugyan nem találtuk, de betévedtünk egy elektronikai cikkeket áruló plázába, ahol ki tudtuk nyomtatni a tádzsik vízumunkat, ráadásul a srác még pénzt sem fogadott el cserébe. Újabb jó pont a kirgizeknek. Ja, nem említettem? Minekután a ~8 ember tette fel a kérdést – beleértve Ritát is -, hogy mégis miért hagyjuk ki Tadzsikisztánt, végül megtörtem, így élve az e-vízum adta könnyítésekkel, másfél nap alatt beszereztük azt is.

Ebéd után visszatértünk a szállásra, pihentünk még egy kicsit, de azért annyira csak nem tudtunk takarék üzemmódba kapcsolni, hogy délután ne menjünk be a városba, megnézni a legfontosabb látnivalókat. Főleg mert túl sok nincs belőlük. A bazár speciel elég jó volt, rengeteg helyen árultak látványos kirigiz népviseletet, ráadásul a sapkát és a mágnest is könnyen, ráadásul olcsón be tudtuk szerezni. Ezt követően elsétáltunk a belvárosig, ami tulajdonképpen két teret jelent néhány szökőkúttal, valamint szoborral. Csingiz Ajtmatov szobrával készült is közös fotó, ugyanis a Versenyló halála című könyve nagy kedvencem, ugyanis amellett, hogy tökéletesen mutatja be, hogy a szovjet rendszer miképpen idegenítette el a nomád kirgizeket őseik tradícióitól, megismertetett a kokpar nevű játékkal – mielőtt elkezdtem olvasni a könyvet, azt hittem egy sima galoppozó versenylóról van szó… -, amit remélhetőleg élőben is láthatunk néhány napon beül. Ehhez kapcsolódóan a szobor mellett egy köztéri installációban éppen a nomád világjátékokig hátralévő 56 napot számolta vissza egy óra. Ez a lovas nemzetek olimpiásza, ahol mi magyarok is képviseltetni szoktuk magunkat és lovasíjászatban, valamint távnyilazásban egész jó eredményeket szoktunk hozni.

Ezen túlmenően Bishkek főleg a pitralon-szagú kommunista nosztalgiában szenvedőknek lehet érdekes, ugyanis a pantheon majd’ minden tagjának van köztéri szobra errefelé. Leninnek több is. Miután végeztünk az időutazással, Ritának sajnos az a szörnyű ötlete támadt, hogy együnk valamit vacsorára – na jó, eleinte teljesen helyénvaló igénynek tűnt -, így teli hassal, jó sok cukros üdítővel a szatyorban értünk vissza a szállásra. Már a kapun belépve nyilvánvalóvá vált, hogy itt valamiféle buli készül, de alig vonultam be a szobába, némi csendes elmélkedés céljából, Rita máris hozta a hírt, hogy elkezdődött grillparty, és a mi megjelenésünkre is feltétlen számítanak. Mivel a kaja gondolatától is rosszul voltam, nem igen akarózott mennem, de végül felülkerekedett a kíváncsiság, nehogy már lemaradjunk valami érdekesről.

Lakótársaink komolyan készülődhettek, ugyanis folyami haltól a csirkén át a bárányig igazán széles volt a választék – én egy kóstolónyi halat, Rita inkább csirkét evett -, a piáról nem is beszélve. Volt szerencsénk megkóstolni a kirgiz bort, amiről én nem igazán tudtam eldönteni, hogy szőlőből (egyébként abból), vagy bármilyen más gyümölcsből készül-e, de nem volt rossz. Miután kellően emelkedetté vált a hangulat, Takahasi szán nem bírt a vérével, és jó japánhoz méltóan orrhangú vernyákolásba – ők ezt éneklésnek hívják – kezdett. Előbb thai nyelven – ott él tizenöt éve -, majd angolul Beatlest adott elő, végül egy japán siratóval is keserített minket. Persze, borzasztó volt, de ettől még rettentő jól szórakoztunk rajta, ellentétben – gondolom – a szomszédokkal. A magyar és kirgiz népzenét ezúttal csak a youtube képviselte, ugyanis mi az énekléshez még túl józanok voltunk. Ezt követően heves vita támadt a részvevők között – köztem, és Takahasi között -, arról, hogy ki is volt az „igazi” Dracula. A japán azt a nevetséges állítását próbálta védeni, hogy Christoper Lee, míg szerintem Lugosi Béla még végstádiumú morfinfüggőként is hitelesebben tudta hozni a karaktert. Nem tudom, melyik félnek van igaza, de az biztos, hogy a japán tévedett. Egyszersmind aláásta mindezt, amit korábban az ázsiai kultúrfölényükről gondoltam…

Noha mára csak lazsálást terveztünk, azért az este elég mozgalmassá kerekedett, szinte alig várom, hogy „visszatérjünk” erre a szállásra, hiszen másnap reggel irány Karakol, a macskajajos társaságtól, pedig jó eséllyel még elköszönni sem fogunk tudni…

2018.07.09. – Interkontinentális szerelmi bánat

Ugyan nem keltünk fel olyan korán, mint terveztem, de azért még délelőtt eljutottunk a buszpályaudvarra, ahonnan becélozhattuk következő állomáshelyünket, a kirgiz túraparadicsomot, az Issyk Kul keleti partján fekvő Karakolt. Mókás volt, hogy rajtam kívül a kisbuszban kizárólag nők utaztak, köztük egy olyan csapat, akikről azt tippeltem, hogy kedélyes helyi dalárda, bár a kalapkölteményeik alapján angol matrónák is lehettek volna. Róluk kiderült, hogy nyugalmazott angoltanárok, így társaságban sem volt hiány az út alatt. (Bár meg kell jegyezzem, hogy olyan szinten beszéltek angolul, mint a kilencvenes évek Magyarországán orosztanárból gyorstalpalón angoltanárrá képzett sokaság, akik egy egész generációval utáltatták meg a nyelvtanulást.)

Sok izgalom nem volt, legfeljebb annyi, hogy soha, sehol ennyi traffipaxot nem láttam még. Átlag 19 kilométerenként strázsált egy csapat zsaru, vélhetően nem annyira a közlekedési morál javítása, mint inkább pénzbehajtás végett. Ennek hála hiába volt kifogástalan az út – egy rövid szakaszt leszámítva -, a menetidő végül elérte a hét órát.

A hostelünk egy egészen egyedülálló – és jópofa – konstrukció, ugyanis a klasszikus hálóterem, valamint egy jurta mellett egy hatalmas helyiséget teleraktak sátrakkal, így mindenkinek – mondjuk rajtunk kívül senki nem volt a szálláson – lehet privát szférája, ráadásul a sátra nincs kitéve a helyben igen változékony időjárásnak sem. A vendéglátónk, Eldar, egy harmincas dungan nemzetiségű  - a vallásüldözés elől Kínából ide menekült muszlim törzs – srác elég jófejenek tűnt, indításként elmagyarázott mindent, amit a helyi és a környéki látnivalókról, valamint a túralehetőségekről tudni érdemes, de az alaposabb ismerkedés még váratott magára, ugyanis mielőbb vacsora után kellett néznünk.

Már majdnem elértük az ajánlott éttermet, amikor leszólított minket egy középkorú helyi, meglepően jó angolsággal – mint kiderült, korábban ő is angoltanár volt, de manapság inkább krumplitermesztőként érvénesül -, amiből pedig az eddigi út egyik legszürreálisabb beszélgetése kerekedett. Némi kötelező ismerkedés után ugyanis rátért a számára egyetlen releváns témára, hogyan hódíthatná meg szíve szerelmét, egy szlovén lányt, akivel egy éve átbeszélgetett egy egész éjszakát, de aki azóta nem válaszol a leveleire. Hiába próbáltam lebeszélni a hülyébbnél hülyébb ötletekről (a kedvencem az volt, hogy levelet ír a szlovén elnöknek, járjon közbe az érdekében), mindenképpen próbálkozni akar, hogy legalább egyenes választ kapjon, mert azt egyébként ő maga is sejti, hogy nincs sok esélye. Mondott egyébként érdekes infokat is, azt tudtam, hogy a közelben létezik egy kanadaiak által működtetett aranybánya, de fickó szerint annyira jó a cég, hogy még a takarítónak is ezer dollárt fizet egy hónapban – Eldar szerint egy tanár bére jó esetben 150 dollár -, a határ pedig a csillagos ég. A beszélgetésben – mely amúgy igencsak elhúzódott, végül vele mentünk vacsorázni is -, az volt a legtragikusabb, hogy a fickónak kimondottan éles észre utaló meglátásai voltak az emberi jellemre, a világpolitikára, meg az országára vonatkozóan, de amikor előkerült a nőtéma – és előkeverte még párszor -, mintha visszazuhant volna debilbe. Úgy tűnik, hogy a szerelem nemcsak vak, de süket és hülye is. :)

A vacsorához egyébként magával hozta egy haverját, a helyi börtön igazgatóját is – akkor még nem tudtuk, hogy ő Allah után a második hatalom errefelé, bár gyanúsan sokan jöttek oda köszöngetni neki -, aki élénk érdeklődést mutatott Magyarország közjogi berendezkedése, valamint a magyar életszínvonal iránt, de egyik vonalon sem tudtuk lenyűgözni. Gondoltam rákérdezek, hogy miért ekkora görények a közlekedési rendőrök errefelé, de végül maradtam a Manchester Unitednél, az hálásabb témának tűnt…

Már majdnem éjfél volt, amikor a szállásra értünk, így nem sok időnk volt eldönteni, merre tovább, de végül abban maradtunk, hogy holnap az egynapos túrával indítunk, bemelegítés gyanánt. Eldar szerint korán kell indulnunk, hogy megjárjuk az utat, így ismét rövid éjszakának nézünk elébe…

2018.07.10. – Galoppozás a hegyek közt

A hajnal borzasztóan indult, probléma otthon, aminek a megoldásával lesz bajom bőven. Szerencsére Ritát ez aligha zavarja a pihenésben, így pár órával később frissebben ébred, mint én. A tervek szerint indulunk, sajnos a túra első része a városban zajlik, a buszpályaudvarig, ahonnan a szomszéd faluba kell eljutnunk, itt találhatóak ugyanis a Hét Bika – a település névadója -, valamint a Törött Szív nevű sziklaformációk – gondolom a tegnap esti pajtásunk kedvenc helye -, és az útvonal végén egy vízesés is vár minket. Nincs busz, nem sokkal messzebb viszont akad iránytaxi, így végül pár átszállással csak megékezünk ahhoz a szanatóriumhoz, ahol anno Gagarint kezelték az űrsétája után.

Az útvonal egy patak medrében halad, ami igazán idilli volna, ha nem hajtana el mellettünk kétpercenként egy autó. Azért így sem rossz, főleg miután kiértünk a nyílt terepre, ahol havas csúcsok, zöld legelők, valamint az utóbbihoz tartozó ménesek látványa fogad. Nem véletlenül népszerű a hely a kirgizek körében – de látunk jópár kazah rendszámot is -, svájci táj tárul elénk, csak épp a Milka-tehén helyett lovak legelésznek. Noha korábban azt hallottuk, hogy a hegyekben mindig esik, szikrázóan jó idő van, sőt, túl melegnek mondanám, így egy idő után a nyári zápor igencsak kecsegtető fejleménynek tűnik.

Még jó három km-re vagyunk a vízeséstől, mikor három helyi megállít minket, leszállnak a lovaikról és felajánlják azt, hogy lovon mehetünk a vízesésig, ott várnak ránk, majd visszajövünk. Mivel az összeg baráti, én pedig mindenképpen ki akartam próbálni a tereplovaglást, kapva kapok az alkalmon. Kilenc évesen már ültem pónin, szóval szinte profinak számítok, amit a vezetőnk meg is érez, így a vezetőszárat tíz lépés után betűri a nyereg alá, majd mutat, hogy menjek amerre látok… Hát, jó. Rita biztonsági versenyző, őt inkább vezetgetik, de ha így élvezi, ki vagyok én, hogy beleszóljak.

A lovam elég muja példány, állandóan nógatni kellett, hogy haladjon – gyanúm szerint meg is orrolt rám emiatt -, de mivel utunk jelentős része egy szakadék mellett haladt, ezt nem is bántam túlzottan. Mindenesetre sikeresen megérkeztünk a vízesés közelébe, de az utolsó száz métert már csak gyalog lehet megtenni. A vízesés Magyarországon az elsőszámú természet látnivaló lenne, míg az Azori-szigeteken a térképekre sem kerülne fel. Na, nem fanyalgásból írom, mindkettőnknek tetszett, és ha kisebb a tömeg, akkor a hangulat is magával ragadott volna, de azért így sem esett rosszul a piknik, amit a zuhatag tövében fogyasztottunk el. Ideje volt visszaindulni, hiszen a lovak – de még inkább a gazdáik – már vártak ránk!

Lefelé ment szinte már rutinos lovasnak éreztem magam, így gondoltam kipróbálok egy kis galoppot. Felmentem egy domb tetejére, majd megkértem Ritát, hogy készüljön a kamerával, mert megyek! Éreztem, küszöbön az áttörés, gyermekkori vágyamnak betejesedéseként végre Youtube-sztár lehetek, és ha szerencsém van, akkor nem a Darwin-díjas balesetek tematikus csatornán. Megsarkantyúztam Hópihét – ennél találóbb neve nem is lehetne egy korom fekete paripának -, nekilódultunk, majd a domb aljában szerencsésen meg is tudtunk állni épp Rita lova előtt. Gojkó Mitic indiános filmjeiben sem látni hasonló vágtát, úgy 9,9 pontra értékelném, a legalább 3,5 millió megtekintés garantált. A felvétel visszanézésekor azonban feltűnt egy apró probléma, jelesül, hogy nincs. Vélhetően nem lett megnyomva a felvétel gomb, csak egy fénykép jött össze az egészből. A Justin Bieberrel konkuráló Youtube-csatorna álma hirtelen szertefoszlott, ahogy Rita jelölése is a legjobb operatőrnek járó Oscar-díjra… Sírni tudtam volna.

Miután újraépítettem magam romjaimból, elindultunk visszafelé, hiszen a sziklaformációkat – még a szanatórium előtt vannak -, csupán kocsiból láttuk. Lefelé menet a tereppel egyáltalán nem, de a hőséggel bizony küzdenünk kellett. A közlekedéssel ismét nagy mázlink volt, ugyanis éppen elértük a Törött Szív sziklát, megcsináltuk a fotóinkat, amikor a hegyről jövet a reggeli taxisunk felvett minket, így nem kellett elgyalogolnunk a tíz kilométerre lévő faluközpontba, öt órára pedig vissza is értünk Karakolbe. Vettünk sárgabarackot a bazárban, illetve minden mást is az estére, így még volt alkalmam pihenni a meccs előtt.

Vacsoránál igen szerencsétlenül haraptam a füstölt sajtra, így egy nagy tömés kiesett a fogamból – jó móka lesz majd pótolni -, de vigasztalásul Eldar megkínált minket mindenféle esküvőről mentett húsokkal – legalább háromféle lóhúst kaptunk, nagy örömömre -, majd elkezdődött a felkészülés a meccsre. Értve ez alatt az alkoholfogyasztást, amire igazán nagy szükség volt, mert időközben befutott két francia vendég, akikkel garantáltan nem egy csapatnak fogunk szurkolni…

2018.07.11. – Fogorvosnál Kirgizisztánban

A mai napra Karakol „felfedezését”, és strandolást terveztünk az Issyk Kul partján, amit a kiesett tömésem némiképp felborított. Minekután a hatalmas lyukat jobbnak láttam újra betömetni, ezért – kissé félve - megkérdeztem házigazdánkat, hogy hol is találhatok megfelelő fogászati ellátást. Eldarnak nem is kellett több, kocsiba ültetett, és elvitt a legjobb fogorvoshoz – kis városról van ugyan szó, de fogászból van egy csomó, elvégre itt is nagy üzlet az aranyfogazás -, ahol tényleg teljesen európai körülmények fogadtak. Várakozni sem kellett, azonnal csináltak egy röntgent, ami kimutatta, hogy a  foggyökérnél gyulladás van, így a fogorvos nem volt hajlandó pótolni a tömést, gyökérkezelést javasolt, egyébként  magyarnál lényegesen alacsonyabb áron, kb. 16.000 forintért. Sajnos erre a kezelésre nem volt időm, ráadásul a fogam egyáltalán nem fáj, így pedig nem szerettem volna belemenni a dologba, így új orvos után néztünk.

Eldar saját fogorvosa már kevésbé tűnt rigorózusnak, azt javasolta, hogy kezdjünk egy ideiglenes töméssel, és ha pár nap múlva – miután visszajöttünk a tervezett hegyi túráról – sem fáj a fog, akkor berakja az állandó tömést, bár garanciát nem tud vállalni arra, hogy tartós lesz a problémamegoldás. Épp erre volt szükségem, az üzlet megköttetett, tíz perc múlva már az ideiglenes töméssel sétáltunk ki a rendelő ajtaján.

Az időjárás nem tűnt kegyesnek, ezért strandolást elhalasztottuk, de egy esőmentes időszak – Klein Dávid ezt kedvező időjárási ablaknak nevezné, majd inkább visszafordulna jó messze a csúcstól - arra elég volt, hogy a belvárost körbejárjuk. Karakolnek két jeles épülete van, az egyik a korábban már említett Dungan Mecset, ami kínai stílusban épült egyetlen fémrögzítő felhasználása nélkül, és valóban különleges látvány, amihez foghatót korábban még nem láttunk, ellenben a későbbiekben, Kínában, biztosan fogunk. A másik pedig az ortodox templom, ami szintén fából készült, és egy gyönyörű virágoskert veszi körbe. Utóbbi főleg kívülről érdekes, míg a mecset belülről is látványos. Ezen kívül az orosz negyedben látni még pár hagyományos, „konytos” házat, ami elég tetszetős, valamint a szokásos Lenin szobor emlékeztet, hogy merre járunk. Úgy térben, mint időben.

A látványosságok után betértünk egy kisebb bazárba, ahol kizárólag aranyékszereket, valamint ételt árultak. Rita utóbbira szavazott, így nyaklánc helyett inkább egy hagyományos dungan levest próbáltunk ki, amit lángossal szolgáltak fel. Ritának nagyon ízlett, és tényleg nem volt rossz, de szerintem csupán a tashkenti koreai leves gyengébb kópiája volt. A szállás felé menet még elkapott minket egy eső, ami kisvártatva jégesővé nemesült, de negyed eresz alatt ácsorgás után azért el tudtunk indulni. Az itteni időjárásra a „változatos” talán a legenyhébb kifejezés.

A szálláson aztán folytattuk a beszélgetést Eldarral, aki beavatott minket a kirgiz élet rejtelmeibe. A tételmondata az volt, hogy Kirgizisztánban mindenkinek mindig segítségre van szüksége a környezetétől, amit rendszerint meg is kap, hiszen segíteni erkölcsi kötelesség, akár a saját élethelyzet rovására is. Milyen fennkölt, nem igaz? Sajnos nem, ugyanis az eredménye egy folyamatosan létbizonytalanság szélén egyensúlyozó, mérhetetlen stresszben élő társadalom, ami erőteljesen meglátszik az emberek élettartamán is. A problémát persze itt is a főleg a tetemes esküvői költségek előteremtése jelenti – mind a hat-nyolc gyermek részére -, és persze senki nem mert hozzányúlni a rendszerhez. Egy esküvőre minimum két lovat kell levágni, ami kétezer dollárról indul, és akkor másról még szó sem volt, pedig egy ilyen muri legalább egy hétig tart, mindig minden napra egy külön vendégkörnek… (Noha nem vagyok nagy híve a felesleges állami beavatkozásnak, ennek fényében mégis szerencsés az üzbég elnök törekvése a gigászi esküvők visszaszorítására. Ami tényleg egy életen át tartó függési viszonyt alakít ki, főleg, ha a család nem önerőből, hanem banki, vagy ismerősi kölcsönből fedezi.) Ja, és manapság /„ a nők túlzott elvárásai miatt” – Eldar/ 70% körül van a válások aránya, szóval az esküvői mizéria nem egyszeri alkalom… Ezen kívül a vendégségbe menet – márpedig a helyiek sokat járnak vendégségbe - kötelező ajándék is van, ráadásul édesség, vagy sütemény, ami szintén csupa felesleges kiadás, ami pénzt von ki a törékeny rendszerből. Mennyivel tisztább lenne, ha mindenki megpróbálná előteremteni azt, amire szüksége van, a „maradékból” pedig jótékonykodhat kedvére, lehetőleg viszonzást nem várva…

A társadalom másik rákfenése a minden átszövő korrupció. Minden megvehető, az élet és a halál is - gyilkosságok eltussolása kb. 20.000 dollár -, az állam átláthatatlan bürokráciával fojtogatja a társadalmat, hogy a lehető legtöbb helyen tudja szedni a vámot. Éppen ezért a tehetősebb emberek gondosan rejtegeti a vagyonukat, mert ha a valakinek szemet szúr a gazdagság, akkor könnyen fogást találhatnak az illetőn, és rátehetik a kezüket a kinézett vagyonra. Ha pedig az illető patyolat tiszta, hivatalosan nem tudják ellehetetleníteni, akkor szólnak a helyi börtön parancsnokának – helyben a tegnapi ismerősünknek -, aki elbeszélget az illetővel, hogy néhány ex-elitélt mikre lenne képes vele, vagy a családjával. Szóval a meggyőzés módozatai a teljes spektrumot felölelik. Az állami maffia prominenseivel pedig jellemzően night clubokban lehet találkozni, és barátkozni.

Ezen kívül a kirgiz társadalomra is nagymértékben jellemző a vallásos képmutatás, hiszen a mélyen vallásos emberek mellett (pl. Eldar nagyapja), rengeteg olyan neofita parádézik a mecsetben, akiről pontosan tudni, hogy milyen rossz emberek (pl. Eldar több nagybátyja), mégis utóbbiak azok, akik leginkább téríteni akarják a fiatalokat. A fiatalokat, akik körében az alkohol, de a disznóhús is teljesen elfogadott, és inkább a saját magukban építik a hitet a formaságok elhagyásával. Jelzem, a börtönparancsnokkal is a mecset előtt futottunk össze… Ez a beszélgetés tovább erősítette azt az alapelvemet, hogy azokat az embereket, akik a templomok első három sorában ülnek (pl. a savval csonkító magyar orvos), lehetőség szerint messziről kerülöm.

Összességében nem bántuk a rossz időt, mert a strandolás helyett rengeteg érdekes információval gazdagodtunk, aminek hála sokkal átfogóbb képet kaphatunk a kirgiz – de ez az egész régióban hasonlóan működhet – társadalom állapotáról. Este még olvasgattunk, írtam, és persze lélekben felkészültünk az elkövetkező három napos túránkra, amit elképzelhető, hogy végig szakadó esőben kell majd teljesítenünk…

2018.07.12. – Csendélet lóval és patakkal

Hajnalban ébredve nyugodtan konstatáltam, hogy simán visszaalhatok, mert szakad az eső, nem fogunk korán indulni. Amire amúgy sem volt szükség, mert az első napi táv alig 18 km, és egyenletes enyhe emelkedőt (kb. 620 méter) jelent, ami a fotószünetek függvényében négy-öt óra alatt könnyen teljesíthető. Tíz órakor már határozott javulást mutatott az idő, így elkezdtünk készülődni, egy órával később pedig már a hostellel szemközti buszmegállóban vártuk a kisbuszt, ami elvileg pont a nemzeti park bejáratáig visz minket. Kicsit taxi jellege volt a dolognak, mert az utolsó jópár km-en már csak mi ültünk a buszon, de annyi baj legyen, nem sokkal dél előtt elkezdődhetett a háromnapos kaland.

Az út az első néhány kilométeren elhalad Karakol – de talán egész Kirgizisztán – egyetlen rendesen kiépített sípályája a mellet. A felvonók persze most nem üzemeltek, és a pályák helyén is rét zöldell, de azért jó tudni, hogy ilyesmire is van lehetőség – Eldar szerint irreálisan drágán – errefelé. Az út elején még egymást érték a nomádok jurtái, a szamáron nyargaló kisgyerekek, és persze a töménytelen mennyiségű ló.

A folyót követve idővel elmaradtak az emberek - meglepő módon turistával is csak kettővel találkoztunk -, és csupán a zöld hegyek határolták utunkat. Mégsem mondanám a természetet teljességgel érintetlennek, ugyanis időnként szabadon bóklászó ménesekbe botlottunk, amik tudatosították bennünk, hogy nem Svájcban vagyunk.

Már egészen közel jártunk a táborunkhoz, amikor a korábban zúgókkal tarkított rohanó patak elcsendesedett, kiterült, és megannyi perecet rajzolva szigetekre szabdalta a völgyet. A szigeteken lovak legelésztek, csikók kergetőztek, a környező hegyek csúcsai már hóba borultak, ember pedig sehol. Kevés olyan helyen jártam – de megkockáztatom, kevés olyan hely van a világon -, amire ennél jobban illik az „idilli” jelző.

A táborunk a vártnál lényegesen nagyobb volt, vendégjurták, előre telepített sátrak, és persze az ott lakók sátrai. Gyorsan megegyeztem egy sátorról – a jurtában nem lettünk volna egyedül -, és biztonság kedvéért kértem egy vastag hálózsákot is, mert a mieink nem tűntek fagybiztosnak, de a kettő vékony csak kitett egy vastagot. Sötétedés előtt még körbejártuk a völgyet – láttunk egy roppant érdekes lovat, ami amúgy sárga volt, de a sörénye olyan fehér, mintha hidrogénperoxiddal szőkítették volna. Megettük a vacsoránkat, majd elvonultunk aludni. Rita gyorsan elaludt, én még elolvastam egy Rejtő könyvet, aztán csatlakoztam hozzá. Szerencsére az éjszakánk nyugodtan telt, tehát nemhogy nem fagytunk meg, de nem is fáztunk igazán.

2018.07.13. – Néha megéri többször is meghalni

Ha az előző napi sétát nyugodtan lehet kellemesnek titulálni, a mainak némiképpen kétségek közt vágtunk neki, ugyanis indításként tartalmaz egy 7 km-es szakaszt, mely alatt 1500 métert kell emelkedni, egészen 3900 méteres magasságba. Hogy érzékeltessem, ez mit jelent, a Mátraháza-Kékestető útvonalon – mely azért magyar viszonylatban a nehezebbek közé tartozik -, hasonló távon 660 méter a szintemelkedés. Mielőtt elkezdődött volna az emelkedő, találkoztunk a francia srácokkal, akikkel a rosszemlékű francia-belga meccset néztem két napja, épp a sátrukat pakolták össze, ők is megpróbálkoznak az úttal.

A kétségek csak sokasodtak, amikor hiába kaptattunk felfelé, a táv nem nagyon fogyott, ellenben találkoztunk egy félholt olasszal, akinek a 3500 méter magasan található Ala-kul tótól kellett visszafordulnia, és a kezdődő tüdőembólia jeleként véres köpetek kísérték az útját. Két óra mászás, 450 méter emelkedés után elértünk egy nomád tábort, ahol lepihentünk egy kicsit. A pásztor, valamint a tenyerestalpas lánya – aki egyébként egyetemista -, épp valamiféle állatot daraboltak. Óriási hiba volt, hogy nem másztunk fel ide még tegnap, ki tudtuk volna simítani a túra egyenetlenségeit, de persze nem tudhattuk, hogy itt is van szálláslehetőség… Innen újabb elképesztő kaptató kezdődött, egészen szenzációs kilátással a völgyre, melyet reggel elhagytunk. Nem mondanám, hogy elkerültek a gyengébb pillanatok, de legalább a tóig mindenképpen el akartunk jutni. A tény, hogy az utolsó két-három kilométeren már láttuk a gerincet, mely a tavat rejtette, némileg javított a kedélyállapoton, csak legalább közeledett volna… Út közben elhagytunk egy amerikai csajt, aki már szinte csak egy helyben toporgott, pedig ő a fenti táborból indult. Próbáltunk erőt meríteni a tájból, mivel lassan elértük a hóhatárt, illetve a folyó túlpartján virgonckodó mormoták is feldobták a hangulatot.

A tó alatti sziklafalnál ettünk egy az Azerbajdzsán óta hurcolt – és most jó szolgálatot tett – datolyából, majd egy utolsó rohammal elértük a tavat. Nos, megérte. Az Ala-kul az egyik legszebb hely, ahol valaha jártam, és ezt nem csak az oxigénhiány mondatja velem, mert utólag megnéztem a képeket…:) A gleccser táplálta tó az árnyékok játékának köszönhetően folyamatosan változtatja a színét, és bár mind szép, a legszebb akkor, amikor a szél elfújja a felhőket, és látszanak a környék ötezres csúcsai. Olyan sok időt töltöttünk itt, hogy közben az amerikai csaj és a két francia srác is felért. Ekkor már elég közel volt a csúcs, a 3900 méter magas hágó, ami után már nyugalmas ereszkedés várt minket. Sajnos azonban az utolsó két kilométert kőtörmeléken kellett megtenni, amin két lépés után egyet visszacsúsztunk. Ekkor már Ritán - aki addig rezzenéstelen arccal tűrte a megpróbáltatásokat, igaz neki nem is volt böszme nagy zsák a hátán…:) - is látszott némi fásultság, de néhány megállóval azért sikerült felkapaszkodnunk. Hét kilométer hét óra alatt. És mi még gyorsak voltunk. A csúcsról is szenzációs kilátás volt a tóra, de a legjobb mégiscsak az volt, hogy túl vagyunk a megpróbáltatásokon. Legalábbis ekkor még ezt hittük. :)

Lefelé menet csak az első rövid szakasz volt kellemetlen, amikor törmeléken kellett ereszkedni, utána tizenkét kilométer laza ereszkedés várt ránk. Azért ilyen terhelés után lefelé sem ment olyan simán a dolog, mint szokott, de a mormotákkal és lovakkal teli mezőn azért elég jól haladtunk. Már csupán öt kilométer volt hátra a megváltó táborig, amikor a GPS szerint át kellett kelnünk a folyón – széles, sebes sodrású folyón, teszem hozzá -, csak éppen híd nem volt a mutatványhoz. Mivel a térkép szerint később vissza kellett volna térnünk erre az oldalra, megkérdeztem egy pásztort, hogy nincs e valamiféle ösvény ezen az oldalon is. Szerinte van, szóval megpróbáltuk… Nos, ha volt is, mi nem találtuk, és párszáz méterrel később már a folyópartot sem tudtuk követni, ugyanis a parton sziklafal húzódott. Ellenben találkoztunk egy belga házaspárral – a nő igazi terminátor, a csúcson találkoztunk, ahová szinte futva érkezett meg -, akik szintén eltévedtek, így a továbbiakban négyesben bolyongtunk. Nem mondom, hogy a tekergésünk minden kockázatot nélkülözött – volt amikor seggen csúsztunk egy hegyoldalon -, főleg miután estére járt az idő, és elkezdett szakadni az eső, de végül némi nehézség árán csak elértük a kijelölt útvonalat. Az utolsó két kilométert latyakban csúszkálva tettük meg, de ekkor már annyira közel volt a cél, hogy nem igazán zavart a dolog. A jurtartábort végül tizenkét órával az indulás után, pont sötétedésre értük el, gyorsan be is költöztünk egy szép nagyba, amit befűtöttek a kedvünkért. A táborunk Altynarashan egyébként messze földön – legalábbis a megyében - híres a gyógyforrásairól, melyet némi díjét cserébe ki is lehet próbálni, mi pedig nem voltunk restek megfáradt csontjaikat kiáztatni egy kicsit. Este kilenckor vonultunk be a kis fatákolmány kabinban, ahol egy medencébe folyamatosan áramlott a kb. 50 fokos víz. Nagyon jól esett a fürdőzés, bár egyszerre azért túl sokáig nem lehetett bírnia a merülést. Egy óra ázás a maradék energiánkat is leszívta, így az ekkor már szakadó esőben visszasiettünk a jurtába, és eltettünk magunkat másnapra.

2018.07.14. – Séta a civilizáció felé

Reggel elég későn, szinte már szokás szerint szakadó esőre ébredtünk. Az elmúlt hat hétben most sikerült a legtöbbet aludnom, úgy az időt, mint a mélyalvást tekintve. Lehet, hogy minden nap érdemes lenne kizsigerelnem magam. :) Szépen lassan összepakoltunk, leszedtük a fél-meddig megszáradt cuccainkat, majd átmentünk a tábor „étterem” részlegébe, hogy feltöltsük a mobiltelefonokat. Meglepetésünkre itt az amerikai lánnyal találkoztunk, aki annál a pásztornál éjszakázott, aki tévútra küldött minket, és reggel sétált el idáig. Mivel ő még kaját is kapott, alighanem kellemesebb emlékei voltak róla, int nekünk… Mivel teljesen besokallt, megpróbált fuvart fogni visszafelé, de kevés sikerrel, ugyanis olyan árat kértek tőle, ami még egy amerikai büdzsét is túlságosan megterhelt volna. Mondtuk neki, ha vár egy órát, el fog állni az eső, de ő inkább elindult, hátha le tud stoppolni valakit.

Az eső egyébként fél óra múlva elállt, a mobiltelefonok feltöltődtek, mi is egy kólával, úgyhogy elindultunk, hogy lesétáljunk a 16 kilométerre lévő faluig. Nemsokkal később utolértük, majd le is hagytuk az amerikait, de addig is megpróbáltam beszervezni a tadzsikisztáni körutamra, tekintve legalább négy ember kell, hogy arrafelé rentábilisan utazni tudjunk. Mivel ő is készül oda, ráadásul a nomád játék is érdekli, lehet, hogy össze fog jönni a dolog, de nem iszok előre a medve bőrére… A séta szinte eseménytelenül telt, lassan a hegyek is kisimultak, egyetlen érdekességet az jelentette, hogy megállás nélkül jöttek szembe velünk a terepjáró-buszok, amik nyugdíjas és japán turistákat hoztak a forrásokhoz. Szó se róla, marha jó a melegvíz – nekünk pedig különösen jól jött -, de el nem tudom képzelni, hogy önmagában ezért valaki kifizet egy kisebb vagyont, úgy, hogy az igazi szenzáció, a tó látványának a közelében sem lesz.

Már majdnem elértük a falut, amikor egy kutya kijött egy portáról, és alaposan megugatott minket, gondolom csak azért, hogy valami izgalmas is történjen. :) Alig értük el a túra végpontját, egy autó máris lassított mellettünk, és egy elég elfogadható összegért visszavitt miket Karakol központjába. Rita óhaja szerint ismét dungan paradicsomlevest ettünk, majd bevásároltunk mindenféle finomságot, és rákészültünk a VB bronzmeccsére. A magam részéről ez egy rövid alvást jelentett. 

A meccs sima volt, az eredménynek is örültem, ráadásul végre volt egy kis időm naplót írni. Holnap szintén nem fogunk szétszakadni…

2018.07.15. – Strandolás a sima VB döntő előtt

A mai nap teljesen a pihenésről szólt. Amit nem feltétlenül pozitívum, hiszen ha nem kéne várnom a fogam miatt holnapig, ma már elutaztunk volna következő állomáshelyünkre. Ettől függetlenül a parkolópályán is megtaláltuk a szórakozási lehetőséget, alkalmunk ugyanis alkalmunk adódott bepótolni a korábbra tervezett strandolást. A kései kelés, valamint reggeli után, nagyjából dél körül elindultunk, hogy az Issyk Kul partján töltsünk néhány napfényes órát.

Viszonylag könnyen odataláltunk a strandra – ami nem volt egyértelmű, mert az Eldart helyettesítő lányka nem volt a helyzet magaslatán –, mely húszpercnyi kisbusz útra van a várostól, Karakolnek ugyanis nincs közvetlen kapcsolata a parttal. A strand ingyenes, annak ellenére, hogy minden létező infrastruktúra ki van építve, és üzemel is, aminek – és persze a kellemes időnek – hála elég sokan töltötték idejüket úgy a vízben, mint a parton. A tó dacára annak, hogy sok melegvizes forrás is táplálja, alig melegebb egy bányatónál. Én azért úszkáltam benne egy kicsit, Rita viszont megelégedett azzal, hogy a lábfejét bevizezte. :)

Két órát süttettük magunkat, a szó legszorosabb értelmében, ugyanis bár nem volt banánérlelő hőség – biztos nem volt 28 foknál több -, és a napot sem éreztük erősnek, mire hazaértünk elég komoly bőrpír éktelenkedtek mindkettőnkön. Komoly tanulság, hogy 1600 méter magasan a gyenge nap is sunyin tud támadni… Mondjuk tragédia nem történt, egy-két nap, és a kellemetlen nyomok már az emlékeinkben sem élnek majd.

Este az egész hostel VB-lázban égett, ugyanis befutott egy csomó gall – itt szeretném megjegyezni, hogy úgy általában a franciánál talán csak az öreg francia nőket kedvelem kevésbé -, így ellentétben a tegnapi nappal, nem egyedül kellett „izgulnom”. A meccs nem nélkülözte a parodisztikus elemeket, de nem kétséges, hogy az a csapat nyert, amelyik jobban megérdemelte. Ha majd valaha visszaemlékszem erre az egész világbajnokságra, biztosan nem a meccsek jutnak majd eszembe, hanem az, hogy milyen elképesztő jó helyeken nézhettem őket… Életem legjobb VB-je volt, na! :)