2018.06.18. – Folytatás az üzbég oldalon

Annak, hogy a mai napon – de az sem kizárt, hogy egész héten :) - nagyjából mi voltunk az egyetlen átkelők, a gyorsaság mellett azért akadt negatívuma is. Jelesül nincs sem pénzváltó, se tömegközlekedés a határ üzbég oldalán, így egy hiénataxissal voltunk kénytelen eljutni a határtól alig 30 km-re található Nukusba, mely Karapalksztán Autonóm Régió központja. Az utóbbi napokban felötlött bennem, hogy némi katasztrófaturizmus keretében meg kéne látogatni az Aral-tó hűlt helyét, valamint a víztől párszáz km-re, az egykori kikötőben rozsdásodó hajókat. Áthaladva az Amu-Darja hídján, ami alatt víz már mutatóban is alig volt, már nem voltam biztos abban, hogy erre feltétlenül áldoznunk kéne egy napot, és a kérdést rövidre is zárta, hogy a város legolcsóbb szállodájában is olyan elszállt árat mondott a recepciós, hogy már alkudozni sem volt kedvem. Mivel gyermek volt az idő, gondoltam megnézzük a szovjet kultúra legjelentősebb művészeti emlékeit bemutató – Közép-Ázsiában egyedülállóan gazdag – Savitsky Múzeumot, de a térkép által jelölt helyen csupán egy felújítás alatt álló épületet találtunk. Ha nagyon akarjuk, biztos megtaláljuk az új helyét, de a csomagokkal nem igazán volt kedvünk bóklászni, ráadásul a szocreál művészet amúgy is csupán az érdeklődésem perifériáján foglal helyet – Rita pedig nem ragaszkodott hozzá foggal-körömmel -, így inkább a Khívába való transzfert választottuk. Mivel a napi egyetlen buszt jó eséllyel lekéstük volna, a közösségi taxit választottuk. Kb. fél óra várakozás után be is telt az autó, és elindultunk Urgenchbe (nem összetévesztendő a határ túloldalán lévő Konya-Urgenchel), ahonnan terv szerint marsruthkával közelítjük meg a Khívai Kánság egykori központját. Az út egyetlen a taxiút másfél órája telejsen eseménytelen volt, aminek örömére egyik utastársunk – akit az Ég olyan gengszter fizimiskával áldott meg, hogy egymaga játszhatna Alibaba mellett akár 5-6 rablót is – meghívott minket egy fagyira, és megmutatta, melyik kisbuszra szálljuk. A várakozás alatt azért sikerült levonni a következtetést, hogy az átlagos üzbég semmiféle ázsiai vonással nem rendelkezik – barnább a bőre és sötétebb a haja, mint egy átlagos magyarnak, tehát tulajdonképpen dél-olaszok… -, és bár náluk is van törökből fejlesztett hivatalos nyelv, szinte kizárólag az oroszt használják. A fiatalok is.

A másfél órás zötykölődés alatt – mi, ha a főúton megyünk, húsz perc lett volna – Ritának óriási sikere volt, nagyjából az összes angolul tanuló stréber lányka megtalálta. Az egyikük még az esküvőjére is meghívott minket, ahol mi lettünk volna a - nem elírás – 2601, illetve 2602. vendégek. A korábbi olvasmányélményeim alapján a közép-ázsiai esküvők elég jó bulik szoktak lenni – persze nem akkorák, mint Afganisztánban -, főleg ha ilyen szép méretesre van tervezve, de sajnos az esküvő időpontjában már elég messze leszünk, így azt kénytelenek leszünk kihagyni. (Talán ha átraknák a helyszínt a kedvünkért, biztos van rá mód... :D)

Még sötétedés előtt megérkeztünk Khívába, ahol gyorsan elfoglaltuk a szállást – van wifi, saját fürdő, és nem utolsó sorban az óváros főkapujától 50 méterre található -, majd elmentünk vacsorázni. Noha a 35 fok, a cipekedés, és az elmúlt napok alváshiánya kezdett meglátszani rajtunk, azért a kivilágított várfal volt annyira kecsegtető, hogy éjszaka még megejtettünk egy bemutatkozó sétát… Huhh, nagyon jó lesz ez.

2018.06.19. – 1001 éjszaka meséi

Khívát szokás – viszonylag újkeletű szokás, most találtam ki - úgy emlegetni, mint a Selyemút kirakatvárosát, mivel sikerült tökéletesen megőrizni (rendberakni) a bő két kilométeres fallal körülvett óvárost, és a látnivalók is erre a helyre – Itchan Kala néven jegyzi az UNESCO a világörökségek között – koncentrálódnak. A mai nap programja ennek a résznek a felfedezése volt, de szigorúan csak az öt fogásos reggeli után, melyet a hotelünk óvárosra panorámás teraszán fogyaszthattunk el.

Viszonylag gyorsan szembesültünk azzal, hogy a minőségnek itt bizony ára is van, hiszen a belépőt – ami 15 kiállításra szólt - meglepően drágán vesztegették, ráadásul az igazán kiemelkedő látnivalók után további extrát is fizetni kellett. Volna. Abban maradtunk, hogy körbejárjuk a területet, utána majd eldöntjük, hogy mi az, amit mindenképp látni akarunk belülről is.  Ez később rettentő jó döntésnek bizonyult, hiszen a múzeumok felét belülről renoválták - Üzbegisztánban nem a meglehetősen forró nyár számít a főszezonnak -, a többiben pedig semmiféle beléptetőrendszer nem volt, így körbe tudtunk nézni. Az alapdíjas látnivalók közül a Juma (Péntek) mecset az, amit kihagyhatatlannak mondanék, mivel a szerkezetet tartó 200 egyedi módon faragott faoszlop nem csupán építészeti megoldásként, de látványként is egyedülállóvá teszi. Azokért a helyekért, amikért további belépőt szednek, viszont valóban megéri fizetni. Pakhlavan Mahhmud Mauzóleuma nem csupán gyönyörű mozaikokkal van kirakva, de jó eséllyel belefuthatunk egy rögtönzött istentiszteletbe is, ami a hely akusztikájának hála nagy élmény, az Islam Khodja Minaret tetejére pedig már felkapaszkodni is kaland – csigalépcsőn vaksötétben, 50 cm-es lépcsőfokokkal -, arról nem is beszélve, hogy hatvan méter magasból szenzációs kilátás nyíli az egész óvárosra.

A legjobb program itt azonban a céltalan bolyongás, hiszen néhány lépés után biztosan egy impozáns épületbe botlasz – a Kalta Minor nevű félkész minaret például az eddigi út építészeti csúcsa, mintha pont így tervezték volna… -, ha pedig elkeveredsz a helyiek lakónegyedeiben, annál jobb, mivel ott már jó eséllyel turistába sem fogsz botlani. Felkapaszkodni a várfalra, beülni egy teára igazán utánozhatatlan hangulatot teremt, az ember tényleg vissza tud repülni egészen a XV-XVI. századig. Ha pedig vissza akarunk térni a jelenbe, elég csak betévedni a kézműves bazárba, ahol szőtteseket, kerámiát, miniatúrákat válogathatunk, és alkudozhatunk kedvünkre. Kicsit nehéz kezelni, hogy Rita nagyjából mindent meg akar venni, amit valahol megértek, hiszen a legtöbb dolog európai pénztárcával mérve nevetségesen olcsó, de ettől még nem lesz több helyünk a hátizsákokba… A sapkát és a kerámia hűtőmágnest azért nem hagytuk ki.

Korai vacsorában gondolkodtunk – ezt persze nem az óvárosban kívántuk elfogyasztani -, hogy a lenyugvó nap fényében visszatérhessünk és bejárjuk a legjobb útvonalakat. Még egy helyi koncert, illetve táncelőadás utolsó taktusait is elcsíptük egy étterem kertjében. Ha nagyobb szerencsénk van, többet is láttunk volna belőle, de biztos vagyok abban, hogy nem ez volt az utolsó alkalom… Rita ráadásul a helyhiányunkról is gondoskodott, ugyanis talált magának egy kisebb szőttes hátizsákot. Cipelni persze én fogom. Este még leegyeztettem a másnapi fuvarunkat Buharába, majd áldoztam néhány órát a naplóírásra, valamint az otthoniakkal való kapcsolattartásra. Meglepetten állapítottam meg, hogy minél több a látnivaló egy helyen, a napló annál rövidebb. Elvégre a szép helyekről felesleges írni, arra ott a fénykép, a helyiekkel való haverkodásra, ilyen típusú élményekre viszont nem marad idő. Az út összességét nézve persze biztosan meglesz az egyensúly…

2018.06.20. – Taxival a Selyemúton

A mai napot a Buharába való utazás tölötte ki – persze csak a reggeli bőségtál után -, amit a helyben szokványos, de nálunk ismeretlen közösségi taxizással kívántuk megoldani. Talán nem a legolcsóbb, de mindenképpen a legkényelmesebb módja az utazásnak. A lényege az, hogy ülésenként kell fizetni, a taxi pedig akkor indul, ha megtelt. Szerencsére a hostelünkben volt még két kínai srác, akivel tudtunk osztozni, így a 450 km-es út ára nagyjából a felére jött ki, mint ha Magyarországon buszoztunk (!) volna. Az egyik kínai félelmetes figura volt, ugyanis az angolt kínaiul beszélte – gyakorlatilag kínai hanglejtéssel és kiejtéssel -, ami leginkább makogásként volt értelmezhető. Mindenesetre úgy tűnik, Pekingben már lesz szállásunk…:)

Noha pár napja még a fékevesztett sofőr miatt aggódhattunk, a mai egy igazi mazsola volt. Noha az út – 100 km-et leszámítva – tökéletes autópályán haladt, a kocsi is viszonylag új volt, mégsem mert 100 km/h fölött haladni, gyanúm szerint fogyasztás optimalizálása miatt. Sajnos még nem sikerült megtudnom, hogy errefelé mennyiért vesztegetik a gázt, de őszintén kétlem, hogy megérte volna spórolni ezen, pláne a légkondin. Két dolog kiderült viszont, az egyik, hogy a tankolásnál – vélhetően gázüzemű autók robbanásveszélye miatt – a sofőrön kívül senki nem tartózkodhat a kocsi közelében, a másik pedig, hogy az autópark 80%-át Daewook, illetve Chevroletek adják – ami ugyanaz a konszern -, ugyanis ezeket az autókat Üzbegisztánban rakják össze. Olyan népautók, mint nálunk a Suzuki, vagy az albánoknál a Mercedes.

A csigatempó miatt persze az út nem 4,5 óráig tartott, mint reméltem, hanem majdnem hétig, így esélyünk sem volt, hogy a hotel belakása után érdemi programot szervezzünk estére. De nem is bántam nagyon, talán látni fogok végre egy jó meccset a VB-n! (Nem láttam, ma nem.) A sofőr persze még megpróbálkozott azzal, hogy a szállodánk helyett inkább a családjához visz, hogy a szálláson is kaszáljon, de ezt udvariasan vissza tudtuk utasítani. Egyébként is érdekes fazon volt, rákérdezett ugyanis, hogy milyen betűket lát a telefonomon. Pff. Holott az üzbég nyelvet hivatalosan latin betűvel használják, mégis van olyan, aki csak a cirill ABC-t ismeri…. De ez voltaképpen nem is meglepő, hiszen bármerre néz az ember, tényleg csak azokat látni. Érdekes anomáliákkal azért nem csupán Türkmenisztánban találkozni…

Este – bár inkább éjszaka – még elmentünk enni, és ha már kimozdultunk, csak körbejártuk az „óváros” szélén található várpalotát. A kajánk egyébként egy rettentő innovatív gulyásleves volt, ugyanis a megszokott hozzávalók mellett jó adag rizs is került bele, ami kimondottan használt az ízének, és jóval laktatóbb lett tőle. Lehetett is aludni rá egy jót.

2018.06.21. – Vámbéry Ármin nyomába se érve…

Nem kellett elkapkodnunk a felkelést, elvégre Buhara felfedezésére két teljes napot szántunk. Tíz óra után azért csak elindultunk első állomásunk, a tegnap éjjel díszkivilágításban már megcsodált várpalota felé. A reggeli ejtőzésnek azért meglett a böjtje, hiszen ekkor már bőven viselnünk kellett a komfortzónán túlmutató meleget, és a tűző napot.  A várpalota, a Buharai Emirátus politikai központja mára tematikus múzeumok gyűjtőhelye, ahová egy – és a khívainál sokkal olcsóbb – jeggyel lehet bejutni. Megcsodálhattuk az emír és családjának használati tárgyait, ruháit, kerámiáit – egyik gyűjteményt sem a szerény visszafogottság jellemezte -, de volt kiállítása a térség élővilágának, a Selyemútnak és ami szívünknek a legkedvesebb lehet, egy külön teremben mutatták be Vámbéry Ármin munkásságát.

Ismeretterjesztő bekezdés következik. Vámbéry Ármin volt az első újkori európai, aki szunnita dervisnek öltözve eljutott Közép-Ázsia akkor még teljesen elzárt világába. Utazásai nyomán Európa-szerte ünnepelt szerző lett, nem mellesleg a világ első turkológia tanszékének megalapítója. Vonatkozó művei – úgy a Közép-Ázsiát, mint az Iránt bemutató – egyaránt komoly inspirációt jelentettek a térségbe történő utazáshoz, noha a két kalandot egy lapon – de egy könyvben sem – lehet említeni. 

A múzeumok kevésbé kellemes hozadéka az lett, hogy mivel Rita megtalálta a néhány nappal ezelőtt látott kígyómat egy formalinos üvegben úszva, így minden kétséget kizáróan megállapíthattuk, hogy egy tök ártalmatlan sikló volt csupán. A várpalotában a múzeumokon kívül a tróntermet és a mecsetet érdemes megnézni, utóbbi a festett fakazettáival és oszlopaival egészen egyedi látványt nyújt.

Elég gyorsan ment az idő, így meg kellett ejtenünk az ebédet, melyre a város egyik fő látványossága a Khalon Mecset mellett, egy tetőteraszon fogyasztottunk el. Mondanom sem kell, a kilátás nem volt mindennapi, el is határoztuk, hogy másnap innen nézzük végig a naplementét. A mecset és a vele szemben álló medresze (vallási iskola) egyaránt az iráni építészeti iskolát dicséri – ahogy a régió legtöbb vallási épülete -, utóbbi pedig abból a szempontból unikális, hogy mind a mai napig működik, nagyjából a helyi Pannonhalmaként, sajnos ezért belülről nem is tudtuk megnézni. Buhara egyébként a régió legfontosabb vallási központjaként is funkcionált, több ezer km-ről vonzotta a tanulni vágyó fiatalokat, ennek megfelelően a városban közel húsz ilyen medreszét számoltunk össze. Többségükben persze ma már kézművesek, szuvenírárusok telepedtek meg. A sors fintora, hogy a kereskedők több száz évvel azután vették be a tudás végvárait, hogy a Selyemútnak már leáldozott…

Ezt követően útba ejtettük a Fotográfiai Múzeumot – egy díjakkal szépen dekorált művész galériáját -, ahol nagyon jó portrékat láthattunk a környék mindennapjairól, majd a régi zsidónegyed felé vettük az irányt. Sajnos ez elég lepukkadt állapotban van, a zsinagógát is zárva találtuk – ami nem is csoda, hiszen az ún. „buharai zsidók” szinte már kivétel nélkül áttelepültek Izraelbe -, a temetőben pedig a legfrissebb fejfa 2013-as keltezésű volt, vélhetően az egykor virágzó közösség utolsó hírmondójáé.

Apropó lepukkantság. Noha Buhara „belvárosa” – ami egy tulajdonképpeni turista-ösvény - nagyon szépen rendbe lett téve, és tagadhatatlanul hangulatos – a bazározást másnapra terveztük - elég harmincat lépni egy másik, tetszőleges irányba, és hirtelen már egy, a szocializmus óta elhanyagolt világban találjuk magunkat. A helyi potentátoknak tehát bőven van még tennivalójuk, nekünk csak annyi, hogy ne tévedjünk el…

A nap végére hagytuk a legjobb részt, a csokireszeléket a tejszínhabról, Közép-Ázsia egyik legkülönlegesebb – de mindenképpen legaranyosabb - épületét, Chor Minort. A négykupolás – nem minaretekről van szó, tárolásra használták őket - kis mecset nem véletlenül került címlapra a Lonely Planet régiós kiadványában, elképesztően fotogén, még azzal együtt is, hogy az ízlésficamos potentátok az egyik torony tetejére képesek voltak egy mű gólyákkal teli fészket telepíteni. Míg ez a bazársoron akár mókásnak is tűnt, jelen esetben komoly börtönbüntetésre ítélném az ötletgazdát, melyet csak azzal válthatna ki, hogy két héten át végtelenítve hallgatja a Szomorú szamuráj című nóta francia nyelvre fordított változatát.

A szálloda felé menet még beinvitáltak minket egy lakóházba, melyet a tulaj fellengzősen étteremnek titulált, de korán volt még a kulináris élvezetekhez, én inkább meccset néztem volna… És igen, ma végre sikerült kifognom egy jót, a horvátok mosták fel a padlót Messiékkel. Noha nem vagyok nagy híve annak, hogy olyan országok is játszhassanak a VB-n, melyek a címerük 80%-át képesek egy iskolai menza abroszával kitölteni, ezegyszer megmutatták milyen is az a balkáni virtus. Utána még hosszasan  beszélgettünk a hotelünkben lakó belga srácokkal, majd nem sokkal pirkadat előtt eldőltünk, mint egy zsák. (Úgy egyébként, az időeltolódás miatt a 3. meccs hajnali egykor ér véget, ami nem igazán tesz jót a bioritmusunknak…)

2018.06.22. – Bazári majmok

Reggel egy vezércsellel szobát cseréltünk, sajnos a miénket – ami az eddigi csúcs az út alatt, még fluoreszkáló égboltunk is volt…:O - már lefoglalták, és csak így sikerült egy éjszakát hosszabbítanom. Egyébként mára nem sok programot terveztem, ugyanis a látnivalók kipipálása után csupán egy kis bazári lődörgés maradt hátra, ebben ugyanis az összes üzbég város közül Buhara a legjobb. Délelőtt azért még elsétáltunk a régi városfalhoz, visszafelé pedig a piacon begyűjtöttünk egy sárgadinnyét. Talán még nem említettem, de Közép-Ázsiában a dinnyének komoly kultusza van – Türkmenisztánban még egy munkaszüneti/ünnepnapot is szentelnek neki J -, de Üzbegisztánban is úton-útfélen árulják, és tényleg nagyon ízletes. Végre eljutottunk a várkastélytól nem messze álló mecsetbe is, ami a várban lévőhöz hasonlóan színpompás fagerendákkal bűvöl, csak éppen sokkal nagyobb (és lényegesen fiatalabb is, gondolom), majd a perzselő hőség visszakergetett minket a légkondis szobába.

Délután öt felé aztán újra kimerészkedtünk, és irány az óváros. Mint tegnap kiderült, Buhara lakosságának közel fele tadzsik – akárcsak az üzbég összlakosság 30%-a, a hivatalos statisztikákban szereplő 5%-al szemben -, ezért tudatosan elkezdtem keresni a különbséget az arcokban, de úgy tűnik, még nem alakult ki csalhatatlan érzékem a témában. Pedig igazán illene. Végre volt időnk szépen körbejárni minden kézművest. Kerülve a kenetteljességet, azért csak van valami megnyugtató és felemelő abban, ahogy ezek a szakik alkotnak. Persze simán lehet, hogy csak parasztvakításból szöszmötölnek az ecsettel/köszörűvel/szövőszékkel, és valójában mindent Kínából rendelnek…:) Rita kirimánkodott még egy üzbég kisfiút ábrázoló babát, valamint egy tevebőrre festett miniatúrát, amihez hasonlóval már Khívában is szemeztünk. Tulajdonképpen a selymen, és az áhított tőrömön kívül mindent beszereztünk, ami mozdítható (értsd, belefér a hátizsákunkba). Mondjuk nagyon jó késeket találtam, helyben kovácsolják a jóemberek, de nem igazán találkoztak még az árral kapcsolatos elképzeléseink… Talán majd a Fergana-völgyben.

A város nem hivatalos főterén – itt tömörül messze a legtöbb ember – sikerült belefutnunk egy üzbég stramlizenész koncertjébe, ami úgy hiszem, mindkettőnknek felejthetetlen élmény lesz. Mármint nehezen felejthető, sajnos. :) Mindenesetre vicces epizódja volt a napnak. A lemenő nap fényében a város egyébként még szebb arcát mutatta, el is indultunk a korábban kinézett étterem felé, hogy a medreszék terén érjük a napnyugtát, lehetőleg egy jó padlizsános saláta és pelmeni mellett. A tegnapi hobbivendéglős bácsi persze megint megtalált, de most hatékonyabban ráztam le, elvégre nem volt sok időnk a csellengésre…

Volt tetőterasz, volt padlizsánsaláta, volt pelmeni, volt naplemente, tulajdonképpen csak egy komolyabb díszkivilágítás hiányzott, de ne legyünk telhetetlenek… Napnyugta után a hőmérséklet kimondottan kellemes, nehezen is akaróztunk visszamenni a szállásra, de muszáj volt elkezdeni pakolni.

Mivel holnap reggel már tovább fogunk állni, azt hiszem, meghúzhatom a mérleget. Buhara gyönyörű város, a bazárja nagyon hangulatos, egyedülálló építészeti értékeket rejt. Ugyanakkor könnyű letévedni az igaz ember járta ösvényről, melyet ha nem is szegélyez mindkét oldalról az önző emberek igazságtalansága és a gonoszok zsarnoksága (via Ponyvaregény :)), de lehangoló pusztulat sajnos igen. Utóbbival önmagában nem lenne nagy baj, de itt túl nagy a kontraszt, Khívához hasonlítva az összképet pedig még nagyobb. Khíva wins. (Mielőtt valaki félreértené, ezzel együtt is baromi jó hely, csak túlságosan el lettünk kényeztetve…)