2018.06.26. – A világ legöregebb Koránja. Ha valaki látta, mesélje el, milyen…

Reggel komolyan kapkodnunk kellett, hogy elérjük a Tashkentbe tartó csettegő vontot, de végül meg tudtuk kerülni az állomásokon szokásos biztonsági ellenőrzést, így simán fel tudtunk szállni. Meglepő módon hálókocsis szerelvényről volt szó, mert mint kiderült, a vonat Moszkvából indult három nappal korábban… Meg is örültem a hirtelen jött szerencsének, lehajtottam az ágyat – Rita inkább ülve aludt -, és meghosszabbítottam kicsit az éjszakát. Idő az volt rá, mivel csak közel öt órával később, negyed kettő felé értük el a fővárost. Elcaplattunk a hostelünkhöz, ami tökéletesen beleillett a nyugat-európai bohém biciklis/hátizsákos trendbe, ennek megfelelően a szobánkkal kapcsolatban is csak a legjobbakat tudom mondani, a gyors wifiről nem is beszélve…:) A becsekkolás után útbaigazítást kértünk a legközelebbi étteremhez, ahol adnak plovot. Elvileg ez a nemzeti étel errefelé, de még sehol sem találkoztunk vele, a recepciós reakciójából ki is derült, hogy miért. Úgy nézett rám, mintha legalábbis a retardált tinilánygyilkos lennék a Steinbeck regényből, hisz hogyan is képzelhetem, hogy délután kettő után plovot kapok bárhol, elvégre azt csak frissen árulják… (Nem rémlik, hogy kettő előtt valaha is ettünk volna az elmúlt három hétben.) Túllendültünk a dolgon, elvégre van még pár napunk, elindultunk pénzt váltani, valamint kipróbálni a tashkenti – Közép-Ázsia egyetlen városa, ahol fúrtak – metrót.

Legfontosabb küldetésünk a fényképezőgép miatt a Sony szerviz felkeresése volt, mely szerencsére a Chorsu Bazár közvetlen közelében volt, ami egyébként a szerény túrizmus gócpontja. Mondjuk azt leszámítva, hogy nagy, olcsó és sok a kacat, nem véltem felfedezni az utolérhetetlen hangulatot, de lehet, hogy csak afeletti búsongásom miatt, hogy a szervízbő simán elhajtottak, mondván csak TV-vel foglalkoznak… Viszont az tagadhatatlan, hogy egész jót ettünk, ami ránk is fért eléggé. (Valamint már egészen elfogadható áron mérik a késeket… de lesz ez még jobb is!)

Mivel az „új Tashkent” látnivalói nem mozgattak meg igazán, elsétáltunk a város szakrális központjába, ami a legközelebb van ahhoz, hogy óvárosként lehessen rá hivatkozni, azzal együtt, hogy az épületeket láthatóan az elmúlt tíz évben építhették újjá… Van itt nagymecset, medresze, mauzóleum, és egy kisebb szentély is, ahol állítólag a világ legöregebb Koránját őrzik. Pontosabban őrzik a világ állítólag legöregebb Koránját. Biztosat azért nem merek mondani, mert fél órával lekéstük az ötórai (…) zárást, így csak egy rendőr vállrándításával kellett beérnünk, mondván igazán kinyitná nekünk, de a templomgondnoknál van a kulcs. Eléggé bosszús voltam, de egy fagyi, valamint egy zuhany bátorítóan közeli ígérete gyorsan lenyugtatott, mi pedig elindultunk visszafelé a szállásra.

Út közben sikerült kisakkoznom az elkövetkező napok programját, így abban maradtunk, hogy majd a Tashkentbe történő visszatérés alkalmával próbáljuk ki a nagyszámú koreai karaokebár nyújtotta lehetőségeket, a szintén koreaiak által mindenfelé mért khimchit pedig talán még akkor se…:)

A szálláson leszólított minket egy Ignacio nevű bolíviai srác, aki emlékezett, hogy látott minket Szamarkandban – megkapó szépségem lehetett az ok…:) -, jól el is tudtunk beszélgetni vele. . Jelenleg a Tadzsikisztánban bóklászó barátnőjét várja, de egyébként Németországban tanult, onnan indultak, és ők is Thaiföldre tartanak. Lényegi különbség, hogy ő 8 hónap alatt ért el Tashkentig. Nem kapkodja el, annyi biztos… Ha két nap múlva még itt találjuk – ilyen tempó mellett ebben szinte biztos vagyok -, akkor megiszunk vele valamit. Holnap viszont újfent hajnali kelés…

2018.06.27. – Begubózva

Lassacskán nyugati nagypolgári allűrnek kezdem betudni a rengeteg taxizást – szerintem életemben összesen nem taxiztam ennyit, mint az elmúlt pár hétben -, de azzal nyugtatom magam, hogy itt tényleg mindenki ezt csinálja… Mondhatni a tömegközlekedés egy formája. Mindenesetre korán indultunk, hogy a Fergana-völgybe vezető ötórás utat mielőbb letudjuk. Az iránytaxik ívóhelye a város szélén található, ahol egyszerre vagy tucatnyian rohantak le minket, de miután nem tűntünk baleknek, lanyhadni kezdett az érdeklődés, kisvártatva pedig egy angolul remekül beszélő fickóra esett a választásunk. Mint kiderült, belenyúltunk a tutiba, mivel egy ferganai lakosról volt szó, aki amúgy üzbég-orosz-angol tanár, csak suliszünetben taxizik, így nem csak sok érdekességet tudott a felkeresni kívánt régióról, de meg is tudta azt osztani velünk.

A Fergana-völgy egy Kirgizisztán és Tadzsikisztán – az Alaj és a nyugati Tien-Shan hegységek - által határolt medence, melyet nem egy bágyadt alpesi völgyként kell elképzelni, hanem egy negyed-magyarországnyi, tízmillió lakost számláló terület, ami talán kevésbé vadregényes, viszont nem kevésbé érdekes. Innen eredeztethető az üzbég nacionalizmus – a lakosság 90%-a üzbég -, valamint a kilencvenes évek kérészéletű iszlamista mozgalmai is. Mitöbb, itt esett meg az üzbég történelem legfeketébb napja, az andijoni mészárlás, melynek keretében 200 békés tüntetőt lőttek le a kormányerők, melynek egyetlen pozitívuma az lett, hogy az ex(néhai)-elnök a személyi kultusz építése helyett inkább a nemzetközi arcvesztés minimalizálása irányba indult el, ami kimondottan jót tett az országnak.

Alig indultunk el, már meg is kellett állnunk, hiszen utastársaink megéheztek, de így végre lehetőségünk volt plovhoz jutni – kettő után nem adnak, bezzeg reggel kilenckor… -, ami tényleg nagyszerű, olyan kaja, amin hónapig el tudna lenni az ember. Már csupán az út miatt megérte volna elindulnunk, hiszen egy kétezer méteres hágón át vezetett, körben méregzöld hegyek váltottak havas csúcsokba, igazán szuper látvány volt. A hágó tetején meg is álltunk pár fotó erejéig, amihez az előzékeny kocsmárosok egy aranyozott kőnyáli kecskét is mellékeltek, tovább erősítve a fotótémát. De ennél is fontosabb, hogy sok mindent megtudhattunk az üzbég mindennapokról. (Egyeseknek persze ez csupán száraz ténynek tűnhet, de az utazás – legalábbis számomra - fontos része, hogy megismerjük egy ország életét, aminek talán legfontosabb szelete az ár- és bérszínvonal, a hétköznapi harcok terepe.) Az autógáz literjét 70 forintért mérik, míg egy tanár átlagkeresete csupán 150 dollár. Ennek fényében igen meglepő – és persze elképesztő pazarlásnak hat -, hogy vidéken a családok egy-egy esküvőre akár 4-5.000 dollárt is elkölthetnek – ugye ne felejtsük el, hogy ez itt korántsem egy vidám esemény, legalábbis a házasulóknak… -, míg ez Tashkentben ennek a tízszerese is lehet! Annyi biztos, hogy célt adnak az életüknek, értelmet a munkájuknak, csak talán nem a legjobbat…

Ezt az utat sem „úsztuk meg” esküvői meghívás nélkül, de sajnos ezt sem tudtuk elfogadni - pedig lassan már ideje lenne átélni egy efféle szürreális banzájt -, míg végül öt rövid óra után leparkoltunk Margilion város híres-neves selyemgyára mellett, hogy betekintést nyerjünk a selyemfeldolgozás rejtelmeibe, ha már az erről elnevezett utat járjuk hónapokig. Mivel az angolul beszélő guide már elindult egy olasz nyugdíjas csoporttal, már-már hoppon maradtunk volna, de a sofőrünk felajánlotta, hogy körbe visz minket az egyes stációkon, és tolmácsol. Két helyszínt emelnék ki, az egyik, ahol a kokonokat áztatták, majd egy csévélővel szépen letekerték a selyemszálat – hihetetlen, hogy ennyire könnyen megy, a szál pedig nem szakad el -, valamint azt, hogy a selyemsálakat nem utólag festették meg, hanem valamiféle batik módszerrel, a még szálakra bontott anyagot ragasztották le celluxszal, hogy a fennmaradó részt festékbe mártsák, majd ebből csinálták később a szőttest. Az egész gyárlátogatás marha jól sikerült, ráadásul időközben egy japán srác is hozzánk csapódott, aki történész, és épp üzbég, perzsa, arab, török és orosz nyelvet tanul a tashkenti egyetemen, hogy a megfelelő szinten tudja kutatni Közép-Ázsia történelmét. (A sors iróniája, hogy angolul viszont csak kínkeservesen tudott nyökögni…:)

A sofőrünk haza indult, mi pedig újdonsült útitársunkkal – akiről kiderült, hogy ugyanazt a túrát járja, mint mi, ráadásul Vámbéry nagy tisztelője - a helytörténeti múzeum felé vettük az irányt. Nem mondom, hogy halálra izgultuk magunkat, elvégre még nem alakult ki bennünk a szuperképesség, hogy megkülönböztessük a helyi népviseleteket, így ugyan olyannak tűnt, mint a megelőző néhány. :) Ezt követően marshrutkával eldöcögtünk a közeli Ferganaba. A régió névadó városa egyébként egy elég modern, orosz alapítású település, ennek megfelelően régi épületek nem, ellenben professzionálisan tervezett város, széles utcák, rendesen karban tartott parkok, és persze az elmaradhatatlan vidámpark, mind részesei voltak a városképnek. (Ha eddig még nem jegyeztem volna meg, egészen elképesztő, hogy minden 5000 főnél népesebb közép-ázsiai városban akad vidámpark, mintha valami amerikai romkom díszlete lenne. És ami ennél is meglepőbb, a helyiek tényleg rendesen kihasználják… Budapest talán összekaphatná magát.)

Ferganában alapvetően a piac volt az elsődleges célpontunk, ugyanis még hátra volt a vadásztőröm beszerzése. Ehhez létszükséglet volt elbúcsúzni a japán sráctól, aki korábban mindent összevásárolt bármiféle alku nélkül – egészen elképesztő, hogy nyolc hónapja él itt, és abszolút fogalma nincs, hogy működnek a dolgok -, de megbeszéltük, hogy holnap reggel találkozunk, és együtt indulunk tovább. Nem mondhatni, hogy a bazár túlságosan turistás lett volna, de egy (azaz egy) standot találtam, ahol kedvemre való bökőket árultak. Míg Buharában 75 dollárról indultak az árak – erre a típusra -, Tashkentben 25-ről, addig itt egy 15 dolláros nyitással éreztette velem az eladó, hogy célegyenesben vagyok. Persze ebben már nem volt hatalmas árrés, de azért igencsak elégedett voltam legújabb szerzeményemmel, amivel immár aligha jelenthet gondot a helyi görögdinnye megbontása…:)

Nagy nehezen megtaláltuk a szállásunkat – egy teljesen jó magánház volt, aminek az egyik szárnyában kialakítottak három szobát -, ahol javasoltam, ha nem is nagyüzemről van szó, de azért egy táblát ugyan rakjanak már ki az ajtóra… Ezt követően elmentünk saslikozni, sétálni kicsit a városközpontban, majd elfogyasztani a desszertet, mely nem volt más, mint a németek kihullása a VB-ről. Bár Argentína tovább vergődte magát, most mégis úgy érezhettem – ha egy percre is csupán -, hogy van igazság a kozmoszban… Ezzel az érzéssel igazán jó volt elaludni.

2018.06.28. – Kerámiától a kánhullákig

Reggel majd’ öt percet várnunk kellett japán cimboránkra – pedig előző nap lelkére kötöttem, hogy legyen pontos, akár a Shinkanzen -, de csak nem hagyott cserben minket, így közösen bérelt taxival elindultunk a közeli Rishtonba, mely az üzbég kerámiaipar fellegvára. A Szovjetúnió idején többezer főt foglalkoztató gyár működött itt, mely a rendszerváltás után annak rendje, s módja szerint tönkrement, a mamut hulláján pedig kivirágozhattak a magánzók, melyek teljes mértékben uralják a város utcaképét kitelepített portékáikkal. Két workshopot látogattunk meg – az elsőt csak véletlenül, de persze az volt a jobb -, az elsőben részletesen bemutatták a korongozás folyamatát, majd pedig bemutatták a festés precíz műveletét. Számomra azonban a legérdekesebb az olt, hogy itt évezredes technikát használva továbbra is egy növényből készítenek üveget. A Calidium nevű sivatagi gyomot hamuvá égetik, majd ebből csinálják a mázat az edényekre. A minták egyébként gyönyörűek - sokkal részletesebbek, mint pl. a korondi tálak esetében -, viszont a színvilága nekem túlságosan is kék. A második helyen inkább csak magyaráztak, mintsem mutattak volna, a legérdekesebb az volt, hogy a mester elbüszkélkedett a nagyapjával, aki „felszabadított” miket a második VH végén, és még a fél lábát is nálunk hagyta. Értünk harcolt, nem ellenünk, világos.

Ezt követően útnak indultunk – a Rishton mellett található Bostonon keresztül :) - Kokand felé, mely a negyedik, egyben utolsó állomása volt ferganai kiruccanásunknak. Ez a település a régió legjelentősebb központja, az egykori Kokandi Kánság székhelye – a mai Üzbegisztán területén másfél évszázada még három állam vetélkedett, a Khívai Kánság, a Buharai Emirátus, valamint a Kokandi Kánság, utóbbihoz tartozott Tashkent is -, ami ennek megfelelően elég nívós történelmi emlékekkel büszkélkedhet. Mind közül a legjelentősebb a kánok palotája, ahol múzeumok kaptak helyet, de maga az épület az, amit mindenképp érdemes bejárni. Nem túl sok turista járhat errefelé, mással aligha tudom magyarázni hirtelen jött népszerűségünket, ugyanis mindenki velünk akart fotózkodni, szó szerint egymást váltották az emberek, de azért megbirkóztunk velük.

A palota után a helyi Péntek Mecsetbe néztünk be, melyet festett gerendák tartottak, és fakazetták burkoltak. Nagy kedvencem ez a stílus, aligha lehet megunni. Sajnos azonban itt is felsejlett az, ami egész Üzbegisztánban kísértett, jelesül, hogy minden régi épület annyira tiptop, mintha tegnap fejezték volna be. Persze dicséretre méltó az igyekezet, de kelleni fog még legalább húsz év, mire ezek az épületek autentikusan hozni tudják a XIV. századi hangulatot… Kokand látnivalóinak harmadik gócpontja – Szamarkandhoz hasonlóan, és kissé groteszk módon -  a temető volt, ahol szintén lenyűgöző mauzóleumok rejtették az egykori kánok földi maradványait. Nagyjából el is telt a nap – legalább is az a része, amit városnézésre szántunk -, mire a végére jártunk minden tetemnek, így megkerestük az iránytaxik állomását, ahol nem más, mint tegnapi sofőrünk fogadott minket széles – aranyfogas – mosollyal. Nem tudok nem arra gondolni, hogy direkt minket várt, miután elmondtam az útitervemet. De bizonyára nem a lehúzás motiválta, mivel ma jóval barátibb árban állapodtunk meg – nem mintha a tegnapi ne lett volna vállalható, 600 km két főre 25 dollár -, ráadásul nem is töltötte meg a kocsit, elindultunk. Sikerült még pár érdekességet megtudnom, például, hogy a helyiek nem pusztán patriotizmusból veszik a Daewoo-Chevrolet autókat, hanem minden más típusra olyan importvámot határoz meg állambácsi, hogy egyszerűen nem tudják azt kigazdálkodni. A másik pedig, hogy a lakásárak a völgyben 8 ezer, míg Tashkentben 20-25 ezer dollár körül mozoghatnak. Szóval egy esküvő árából két lakás is kijönne! :)

Út közben megálltunk a „világ legkisebb hegyénél”, ami egy alig száz négyzetméteres farkasfog-szerű kinövés, mely a geológusok szerint – vagy legalábbis valaki szerint ezt állítják a geológusok -, a körülötte lévő kőzetlemeztől eltérően mozog, és évente 7-10 centit nő. Óriási kamunak tűnik, de a „hegy” a maga nemében tényleg jópofa. Nem sokkal nyolc óra után meg is érkeztünk – sajnos az összes szabad szoba elkelt, így ezegyszer hálóterembe kényszerültünk -, mi pedig felkerestük a karaoke bár-éttermet, amit két napja kiszúrtunk. Noha az étlap cirill betűi nem sokat árultak el, találomra sikerült kiválasztanunk egy olyan tésztalevest, mely elsőre bizarrnak tűnt, de azóta is csak… Alapja egy gazpacho szerűség volt, amibe további zöldségeket, húst és tésztát kevertek, majd mindezt hidegen tálalták. És a leves működött, nem úgy, mint a karaoke szekció… A hostel felé menet még vettünk egy görögdinyét, így az esti meccs előtt felavathattam végre az újdonsült tőrömet. Nem okozott csalódást, pedig aligha napi használatra, inkább vitrinbe tervezték… A dinnye mellett Ignacióról kiderült, hogy vega – a szemeben sajnos meghalt… :) -, de azért még ki tudtuk szurkolni a belga győzelmet, amivel le is zárult a csoportkör, és többé-kevésbé sajnos az üzgbegisztáni tartózkodásunk is…

2018.06.29. – Vágtatás a prérin sztyeppén

A mai napra alapvetően annyi tervünk volt, hogy eljussunk Kazahsztánba, lehetőség szerint egészen Turkesztánig. Mivel ez nem tűnt megvalósíthatatlan feladatnak, nyugodtan megreggeliztünk, majd a recepcióst megkérdeztem a Tashkent-Shymkent közvetlen buszról, melyet a két ország az idén indított útnak. Némi telefonálgatás után kiderült, hogy a két reggeliről már lekéstünk, de délben is indul egy, amire bőven jók lehetünk, ráadásul a jegyár is csak fele annyi, mint olvastam, így pénzt sem kell váltanunk többet.

Ennek ellenére a – csomagokra való tekintettel - tömegközlekedés helyett ismét taxiztunk, nem sokkal 11 után pedig már meg is voltak a jegyek. Arra számítottam, hogy tolongani fognak az emberek, ehhez képest legfeljebb harmadház volt a buszon, ami pontosan el is indult. Az alig 150 km-t három és fél óra alatt tettük meg, amiből egy óra volt a határátlépés. Nagyon jó választás volt a busz, mivel minket külön bíráltak el, így egy óra alatt simán átjutottunk, a kahaz oldalon még arra sem vették a fáradtságot, hogy a csomagjainkat megröntgenezzék… Ehhez képest, a határ tele volt, a nem VIP sorban százméteres sor kígyózott, az emberek pedig úgy szaladgáltak a komplett hűtőkkel és egyéb nagyméretű csomagokkal, mintha csak a sarki közértbe ugrottak volna le egy zacskó tejért.

Noha Üzbegisztán kicsit turistás – ami határt szab az emberek jófejségének is -, kicsit túl csilivili, összességében remek hely, amit mindenkinek tudnék ajánlani, akit érdekel a régió, de Iránt elsőre túl kalandosnak találja. (Másodjára persze úgy is elmegy, és oda lesz tőle…:))