2018.07.03. – Szervezkedés, és más semmi

A reggeli ébredés után – az éjszakáról a legtöbb pozitívum, amit el lehet mondani, hogy nem hánytam álmomban, mint a szemben fekvő kisfiú - meglepően fitt voltam, ám hamar alábbhagyott a lelkesedésem, amikor kiderült, hogy még legalább három óra van az érkezésig, amit malmozással tölthettünk. Sajnos a vonat a régi pályaudvarra futott be, ami irgalmatlan messze volt a belvárosi hostelünktől, így a taxira majdnem annyit kellett fizetni, mint a 600 km-es vonatútra…

A szálláson egy telefonos zaklatónak kinéző srác fogadott minket, aki viszont anyanyelvi szinten beszélt angolul, amihez foghatóval korábban nem találkoztunk. Mivel mára nem volt érdemi terv, gondoltam, megpróbálkozhatunk a fényképezőgép javításával. Megkértem a srácot, hogy egyeztessen már a helyi Sony Centerrel, hogy kiderüljön, pontosan hová tudok fordulni a zárproblémával. Nem sokkal később már a szerviz címével a zsebemben indultunk el, mondván az utca alig kőhajításnyira kezdődik a szállástól. Ami így is volt, csak épp a szám nem stimmelt, addig ugyanis közel 6 km-et kellett kutyagolni az ekkor már szemerkélő esőben. Almatyban az eső koránt sem ritka vendég, ugyanis négyezres hegyek határolják, amiben igazán könnyen elakadnak a felhők. A klíma ettől kimondottan kellemes, a látvány pedig jóféle. A város egyébként látványosan igyekszik kinőni a szocialista örökséget, láthatóan jelen van a pénz úgy az állam, mint a városlakók részéről. Mindenhol felújítások, új épületek nőnek, minden nyugati luxusmárka képviselteti magát – olyanok is, aminek akár Budapest is túl kicsi piac -, rengeteg a német és japán felsőkategóriás autó, és az élet pezseg, kávézós negyed, klubbok, éttermek érik egymást, többnyire látható vevőkörrel. Ellenpólusként viszont érdemes megjegyezni, hogy egy kezemen meg tudnám számolni azokat az épületeket, amit 1950 előtt építettek, így az összhatást korántsem nevezném lenyűgözőnek…

A szervízben érdekes egyezkedés kezdődött a google translete segítségével, aminek a végén kiderült, hogy meg tudják ugyan csinálni a gépet, de nincs készleten alkatrész, aminek a beszerzése annyi időbe telne, hogy azt képtelenség kivárni. Ezzel el is dőlt, hogy Kínában fogok újra próbálkozni. Tartoztunk egy úttal az ördögnek, mondhatni, de visszafelé legalább a metróval tudtunk rövidíteni.

Mire visszaértünk a szállásra, ismét kicsit visszaesett az állapotom, amiről nehezemre esik eldönteni, hogy a betegség, vagy a kialvatlanság táplált-e, mindenesetre az utóbbit kezdtem el kezelni. Mikor felébredtem, hallom, hogy Rita kint beszélget a hostel többi lakóival, ráadásul elég érdekes témákról, így gyorsan csatlakoztam. Itt ismerkedtünk meg egy kínai-új-zélandi, valamint egy kínai-amerikai-kanadai sráccal, akiket régi cimboráknak tippeltem volna, holott az egyikről kiderült, hogy negyvenkét éves – durván 25-nek nézte mindenki - divatfotós, a másik pedig a húszas éveiben járó Oxfordban végzett orvos, és alig pár napja találkoztak először. Ami ennél is fontosabb, hogy további programokat, valamint útitársakat kerestek, aminek hallatán felcsillant a szemem, hiszen így be tudtam őket szervezni petroglifa nézőbe, ami kettesben teljesen esélytelennek tűnt, mivel kizárólag 4x4-es taxival megközelíthető, és 350 km-es utat jelent. Ez azért eléggé felhúzta a kedvemet, csak kapnék levegőt az orromon...

2018.07.04. – Petroglifák – második szint

Mivel a mai háromnegyed-napos programnak ígérkezett, eldönthettük, hogy korán indulunk, késő délután érkezünk, vagy később indulunk, és csak este érünk vissza a szállásra. Nem nagy meglepetés, egyhangúan a második opciót választottuk, annál is inkább, mert reggel a szállásadónk csak rendkívül drágán tudott volna fuvart szerezni, így inkább elmentünk a turista információhoz. Jól tettük, mert bár az utazási irodáknál nem volt szabad jeep, az információn dolgozó srácnak volt egy ismerőse, aki bevállalta egy Ford Dusterrel. (Nem elgépelés, itt a Dustereket tényleg nem Daciának címkézik.)

Az út remekül telt, a fotós Leoról kiderült, hogy elég nagy játékos a szakmájában, dolgozott már a nemzetközileg jegyzett magyar modellekkel is – nincs túl jó véleménnyel róluk -, munkaügyben is rengeteget utazott az Antarktisztól Madagaszkárig, de amikor nem dolgozik, akkor is a világot járja Most is éppen egy fordított Marco Polo utat jár be Hong Kongtól Velencéig, ahová decemberbe tervez elérni. Már egy hete Almatyban van, egyelőre a barátnőjét várja, akivel majd Bishkekben találkoznak. A doki viszont elég balfék, sikerült méreg drágán vennie egy last minute jegyet, hogy aztán a két hetét két városban dekkolja végig. Mégis óriási hasznunkra volt, ugyanis a sofőrünkről kiderült, hogy angolul ugyan nem beszél, de kínaiul igen, így tudott tolmácsolni – Leo nem beszél kínaiul -, aminek hála a világörökség Tamgaly helyett végül nem a Tamgaly Tas nevű, kétszáz kilométerrel arrébb lévő, és néhány ezer évvel fiatalabb buddhista rajzoknál kötöttünk ki. Amúgy a beharangozott offroadról szó sem volt, néhány száz méter javítás alatt álló szakaszon kívül teljesen új úton értük el a szó szerint semmi közepén lévő feltárási területet.

A hely finoman fogalmazva nem nyüzsgött a turistáktól, négy azonban akadt, a két napja elhagyott cseh csapat, akikkel régi ismerősként üdvözölhettük egymást. Mint kiderült, a nagy rohanásukban – hiába a jó út - lerohadt a kisbuszuk, és a felmentősereget várták.

A petroglifák elég nagy területen helyezkednek el, de az öt legfontosabb „oltár” másfél-két óra alatt kellő alaposság mellett is bejárható. Ha valaki valaha sziklrajazokat akarna nézegetni, feltétlenül vigye magával Ritát, aki elképesztő akkurátusan talál meg és elemez minden rajzot, a legapróbbakig – és talán még a meg sem rajzolt sziklaelváltozásokig – bezárólag. Az itteni szimbólumok – főleg ember és állatábrázolások, nem meglepő módon – némileg fiatalabbak, mint a gobustaniak, viszont sokkal jelentősebb művészeti értéket képviselnek. A helyszín sztárjai azonban azok a nap és egyéb furcsaság fejű, de embertestű rajzok, melyek vélhetően istenségeket ábrázolnak, és melyeket látva minden valamirevaló UFÓ-gyíkember-összeesküvés hívő – Pataki Attila csuklani kezd – elégedetten dőlne hátra, hogy naugye. Szerintem szuper volt, Ritának is bejött a program, de az aprólékos elemzéssel a többieket kicsit megvárakoztattuk, akik addig drónt röptettek a terület fölött. Mindenki megtalálta a számára kedves elfoglaltságot, és így van ez rendjén…:)

Mivel a visszaérkezésünkkor a csehek még mindig egy jurtában itták a teát, érdekfeszítő, bár néha már-már paródiába hajló beszélgetés alakult ki. Én akkor szálltam ki a témázásból, amikor Leo és az egyik cseh kishíján összevesztek azon, hogy akkor most Bhután buddhista szertartásai – egy olyan országról van szó, mely kizárólag szervezett keretek közt, napi 250 dolláros engedéllyel látogatható, és eddig még sosem találkoztam olyannal, aki járt volna ott - kellően autentikusak-e, esetleg múzeumszerű az egész, Ladakh-kal, vagy Nepállal összehasonlítva. Viszont abban felül kell bírálnom magam, hogy a csehek hivatásuk szerint unalmas vállalati jogászok lennének. Az egyik ugyanis elkottyintotta, hogy egyébként fárszi nyelven perfekt – ritka hobbi ez Közép-Európában… -, ráadásul olyan mértékben volt képben a legapróbb vízum, vagy engedélyezési kérdésekben is Afganisztántól Grúziáig, hogy inkább tűnt egy szabadságon lévő titkosszolgának. (Csoportképet nem töltök fel, biztos, ami biztos…:)

A hazafelé út már csendesebb volt – rajtam kívül mindenki aludt inkább -, de abban azért megegyeztünk, hogy másnap megpróbáljuk közösen felkeresni a Charyn Kanyont, mely Kazahsztán elsőszámú turistalátványossága, és melynek felkeresése messze a legtöbb fejtörést okozta az út szervezésekor.

Utóbbi megoldódni látszik, ellentétben a nyálkahártya gyulladásommal. Napközben még orrot sem kell fújnom, de amint vízszintbe helyezem magam – mondjuk ritkán sikerül, így most sem, hajnali kettő előtt -, fuldoklom a takonytól.

2018.07.05. – A Rám-szakadék és a Grand Canyon között félúton

Reggel beszereztük a napi ellátmányt, ami nálam a kazi nevű helyi ételkülönlegességet – lóhúsból készül, steak állagú, de kolbász formájú képződmény – jelentette, majd némi várakozás után elindultunk a 250 km-re fekvő kanyon irányába. Egyébként szintén offroad útról hallottunk korábban, ehhez képest vezetőnk – aki egyébként a szabadnapos srác volt a túrinfótól -, megjelent egy 36 éves Toyotával. A diszkont ár szépsége, ugye.

A helyszín megközelítéséről annyit, hogy elvileg jár egy menetrendszerinti busz Almatyból Kegenbe, amiről le lehet szállni a kanyon bekötő útjánál, ahonnan csupán 12 km sétára – a hátizsákokkal együtt -, vagy stoppolásra van szükség. Másnap pedig kifelé ugyanerre, illetve további mázlira, hogy Kegen felé is felvegyen valaki, ahonnét egy szintén macerás határátkelés után érkezhetünk meg az Issyk-Kul keleti partjára. Útvonalként ezt a leglogikusabb, hiszen így időt, valamint 1000 km Kelet-Nyugat irányú ingázást is megspórolhat az ember. Ennek megfelelően ez volt az eredeti terv, a sok változó miatt azonban könnyen megadtam magam, amikor adódott a kényelmesebb megoldás, mégha így vissza is kellett menni Almatyba.

Az egyébként csak ez az utolsó 12 km-es szakasza szörnyű  - de már majdnem kész az új betonút -, de nem annyira, hogy a Toyota ne birkózzon meg vele. Belefé menet láttunk ácsorgó stopposokat, láttunk olyanokat, akik már majdnem kiértek gyalog, és olyanokat is, akik nemrég indultak el. Döntésünk beigazolódni látszott.

A kanyonban, melyet a Charyn folyó vágott évmilliók alatt, ma már nincs víz, ellenben egy gyönyörű – ugyanakkor nem túl hosszú – túraútvonal igen, amin eljuthatunk a jelenlegi mederig. Megjelenésében  tényleg a Grand Kanyonra emlékeztet, méretében azért jóval közelebb van a Rám-szakadékhoz, hiszen a sziklafalak alig 100 méteresek. Mindenesetre remek drónfelvételeket itt is lehetett csinálni, ami eléggé megnehezítette a csoport haladását. :) A folyó elérése azonban kisebb csalódást hozott, mert bár a víz és a sziklafalak, valamint a valószínűtlenül kék ég továbbra is szépek, nincs további bejárható útvonal, így tulajdonképpen egy panorámaponthoz érkeztünk. Illetve én többhöz is, mert az energiát el kell égetni valahogy, így minden létező és mászható helyen felkapaszkodtam a kanyon tetejéig újra és újra.

Szerencsére a folyóban be tudtuk hűteni azt a görögdinnyét, amit szerencsétlen doki cipelt végig az úton, így a piknikünk végén desszert is kinézett. És igen, végre meg tudtam bontani a lóhúsomat, ami sokkal, de sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Sőt, nem is kell relativizálni, kimondottan jó volt. A csoportban hasonló sikert aratott, még Rita is fintorgás nélkül ette. Nem úgy, egy hozzánk csapódott cica, aki a neki adott halkonzervből csak a paradicsompürét ette ki… Még ilyet!

Simán eltöltöttünk három órát azzal, hogy mindenki kifényképezze – Leo rólunk is csinált néhány sztárfotót -, kimássza, stb. magát, majd visszaindultunk a kocsihoz. Ekkor is találkoztunk jópár gyalog érkező szerencsétlennel, ami látva a kanyon kempingjében lévő árakat tripla szívásnak tűnik, így az út végén könnyebb szívvel csengettük ki az amúgy jelentős fuvardíjat.

Estére azért maradt egy kis izgalom, ugyanis a kazi ízélményén felbuzdulva vettem egy üveg kumiszt – fermentált lótej, mely már az ősmagyarok körében is divatos bódítószernek, valamint energiadús tápláléknak számított -, amiről kizárólag rosszakat olvastam ugyan, de gondoltam csak nem lehet ennyire rossz. De, annyira rossz, vagy még rosszabb. A rohasztott hányást képzelem ilyennek, vagy legalábbis képzelném, ha szoktam volna ilyesmin képzelegi. Egyszerűen nem hiszem el, hogy a nemzeti büszkeségen túl létezik olyan motiváció, ami miatt a kazahok arra vetemednének, hogy önszántukból fogyasztják ezt a borzalmat. Mondhatni a kumisz a kazah veresegyházi asszonykórus, ami hatvan éves kor alattiaknál kizárólag a heveny borzongás kiváltására alkalmas, mégis tartjuk őket, pedig annyi mindenre büszkék lehetnénk helyettük. Igaz a kazahoknál szűkebb a merítési lehetőség, Alexander Vinokurovon kívül nem is jut eszembe más…:)

Összességében remek nap volt ez is, bár már kezd egy kicsit zavarni, hogy ez a harmadik éjszakánk, de a városból gyakorlatilag még nem láttunk semmit. De holnap legalább kiderül, hogy mit mulasztottunk eddig.

2018.07.06. – Autó egy szerpentinen, mely ki tudja merre tart…

Mára elég sűrű program nézett ki, amit a késői indulás csak tovább sűrített. Szinte delet ütött az óra, mire elértük a város szélét, ahonnan taxival (vagy stoppal) szerettünk volna eljutni a várostól 20 km-re és 2000 méterrel magasabban fekvő Nagy Almaty Tóhoz. Nem is kellett sokat várni (azért előtte páran még kiröhögtek a fuvardíj miatt) míg akadt egy „taxis” aki, az általam ajánlott összegért vállalta a fuvart. Illetve vállalt valamit, amiről maga sem tudta, hogy mi. Kicsit gyanús volt, hogy a korábbi taxisoktól eltérően nem vadászott további utasokra – velük simán a pénzénél lett volna -, hanem egyből elindultunk. Tovább fokozódott a helyzet, amikor kb. harmadúton megkérdezte, hogy ott vagyunk e már… Nos, itt ütött vissza az, hogy valaki nem tud térképet olvasni (arról nem is beszélve, hogy ki nem ismeri a saját városa legnépszerűbb üdülőjét?!), mondtam neki, hogy közel sem. Az út igazán félútnál kezdett brutális emelkedőbe, és ekkorra a taxis már kezdett kétségbe esni. Hiába mutogattam, hogy basszus, az út mellett sétálók közül szedjen még össze valakit, ő inkább hisztizni kezdett. Először csak a mobilját csapkodta az anyósüléshez, majd az út kétharmadánál jó ötletnek gondolta beleboxolni a szélvédőbe, mely pókhálósra tört. Annyit mindenesetre a fickó javára írok, hogy legalább magára volt mérges, nem ránk, tényleg elcseszte. Ettől függetlenül nem hiszem, hogy ezen a szerpentinen ilyen idegállapotba kéne haladni, mondtam neki, hogy akkor inkább kiszállunk. Erre erőt vett magán, bocsánatot kért a viselkedése miatt, és az út hátralévő részét már csupán csendes szitkok között tette meg.

Izgalmasan indult a nap, de az apróbb kellemetlenségért bőven kárpótolt a látvány, ami fogadott minket. Egy hihetetlenül kék tengerszem a négyezres havas csúcsok között, melyet csak a bosszantón sok ember látványa zavart meg. Hozzánk hasonlóan legalább ötszázan szerettek volna ezen látvány mellett piknikezni, amit persze megértek, de azért bánom kicsit. Egyébként az utolsó pár kilométeren már a hegyoldal is tele volt emberekkel. Mondjuk azt nem értem, hogy aki odáig elment, miért nem jött föl a tóig, de egyáltalán nem bántam a dolgot… A hússalátánk gyorsan elfogyott, mi pedig készítettünk néhány olyan képet, ami tökéletesen alkalmas az irigyek számának hatványozására, persze csak akkor, ha mutogatja az ember. Ezt követően le szerettünk menni a tóhoz, de ez egy átfogó rendőri hadműveletnek – megjelent pár tányérsapkás és elkezdett veszettül fütyülni, ha valaki a tóparton akart fotózkodni) hála meghiúsult. Mivel a tó a határövezetben van, így elvileg nem látogatható a partja (persze ha tizenöt méterről nézzük, az rendben van… logikus), és sajnos ezért nincsenek túraútvonalak sem a környéken. Mondjuk nekünk még volt dolgunk, így lassacskán elindultunk visszafelé. Szerencsére az első autó, egy középkorú orosz házaspár felvett minket, így nem sokkal később már a belváros felé buszoztunk, hogy végre kulturálódjunk kicsit.

Almatynak kevés kihagyhatatlan látnivalója akad – mint említettem volt, építészetileg nem tartogat sok ínyencséget -, az útikönyvek a Nemzeti Múzeumon kívül csak a főtér környéki szobrokat, és egy ortodox templomot említenek, így mi a múzeummal kezdtünk volna, elvégre annak van zárási ideje. A busz kicsit távolabb tett le minket, így WC látogatási, valamint pénzváltási céllal betévedtünk egy plázaszerűségbe, ami előtt egy mini Eiffel-torony magasodott. Kiderült, hogy ez egy francia luxusmárkákat áruló üzletközpont, ahol csak ruhák és parfümök vannak, bank helyett pedig ATM, de nem adtuk fel, lementünk az alsó szintre, elvégre pisilni azért csak szoktak még a luxusvásárlók is. Nos, az épület alsó szintje a messze legmeghökkentőbb hely, ahol az utóbbi időben jártunk, ugyanis egy sehol nem jegyzett kiállításhoz vezetett, ami olyan színvonalas volt, hogy nemhogy a Kazah Nemzeti Múzeumot, de az összes közép-ázsiait és az általam látott legtöbb európait is verte. Az egy dolog, hogy az összes Kazahsztánban előforduló vallásnak és a törzsnek a néprajzát bemutatja, de mellette olyan hadtörténeti gyűjteménye is van, hogy az elképesztő. A csúcsot azonban egy erényöveket (nem csak női, férfi erényövek is voltak!) bemutató tárlat jelentette, amihez foghatót nem hiszem, hogy bárhol a világon látni. Talán mondanom sem kell, rajtuk kívül csak egy őr volt a ~15 teremben, aki az illegális fotózást hivatott elhárítani. Egyébként azóta sem tudom, hogy mi az amit láttunk, sehol semmi információ róla, pedig a város abszolút csúcs helye, feladta a leckét a Nemzeti Múzeumnak.

A Nemzeti Múzeum sem volt rossz egyébként, sőt. Maga az alap tárlat nem lenne túl érdekes, vagy egyedi, de a múzeumnak van egy nagyon jelentős nomád aranykincs gyűjteménye, amit extra jeggyel – jó drágán – lehet csak látogatni, de simán megéri, mivel angolul beszélő személyes tárlatvezető, valamint golyóálló mellényben pózoló fegyveres kísérő is jár a jegy mellé. Az aranykincsek közül a legérdekesebb egy szarvas motívum, mely 100%-ban megegyezik a magyar csodaszarvas ábrázolással, mutatva a szegről-végről rokonságot. Apropó, az itteni tárlatvezető volt a második ember Közép-Ázsiában, akinek bármi fogalma volt a magyarokkal való kapcsolatról. Ezen túlmenően láttunk egy szupermenő téli cipőt, amit nagyjából tíz réteg állatszőrből varrtak, valamint – ha valaki hiányolta volna – egy fél szint foglalkozik azzal, hogy az elnök mennyire jó arc, és mennyire sok barátja van világszerte. Izgalmas volt…

A múzeum után megnéztük a kazah függetlenség szobrát, ami eléggé gyász – igazán tanulhatnának a türkménektől, hogy kell nagy hatású, giccses szobrokat csinálni… -, az elnöki palotát, majd elindultunk a Zenkov Katedrális felé, mely a város legjelentősebb épülete. Több, mint száz éve építették fából, méghozzá szögek nélkül. Elvileg a világ második legnagyobb faépülete. Bár mondhatnám, hogy lenyűgözött minket monumentalitásával, de sajnos épp teljes egészében fel volt állványozva, így nem sokat láttunk belőle. Amennyit mégis, az alapján viszont erős kétségeim támadtak afelől, hogy tényleg egy teljes mértékben faépületről van-e szó… De ez mindegy is.

Ezt követően elindultunk utolsó almaty-i állomásunk, a Kok Tobe hegy felé, ahová lanovkával juthatunk fel. Ez a hely a város vigalmi negyede, feltéve, ha az ember nem múlt el 12 éves. Óráskerék, ugrálóvár, miniállatkert, milliónyi játék, és persze rengeteg ember. Ez várt minket, és persze egy kellemes naplemente ígérete. Tényleg rengetegen jöttek fel kihasználni a minividámpark adta lehetőségeket, míg mások inkább a VB-t nézték óriáskivetítőn, vagy épp kurgánnak öltözve pózoltak egy sassal a felkarjukon. Arról nem is beszélve, hogy a városban ezen a helyen kívül sehol nem láttam szuveníreket. Tényleg nem mozgatja őket a turizmusban rejlő lehetőség, elvannak ők az olajjal is szépen… Tényleg jó hangulatú helyről van szó, tökéletesen mutatja, hogy mekkora élet is van a városban. És igen, ami azt illeti, a naplemente sem volt rossz, és még milyen jó lett volna, ha Almaty amúgy egy szép város! Lefelé menet sétát terveztünk, de mivel a GPS megtréfált kicsit, így maradt a lanovka, de legalább ont visszaértünk a francia-uru meccs utolsó perceire. Szép búcsú volt ez Almatytól, de az igazi csemege még hátra volt, a brazil szamba a belga bürokraták ellen…

2018.07.07. – Kirgizisztán felé dögrováson

Az éjszaka csak a szokásos, alvás nuku, de a nyavajám ezúttal reggelig is kitartott, nehezen szedtem össze magam. Mivel legkevésbé szeretném, hogy a nátha átterjedjen az arcüregre, vagy a középfülre, ezért hajlamos vagyok Ritára hallgatni, hogy tartsunk egy pihenőnapot. De nem itt, és nem most, mivel már megvan a szállás Bishkekben és nem tudom lemondani. Dél körül csak sikerül elindulni, nagy nehezen elvergődünk a buszpályaudvara is. Szét akartunk nézni a bazárban, de kiderült, hogy nincs bazár – Almatyban már csak a plázák maradtak… -, így kissé csalódottan megvettük a jegyeket, hogy lehetőség szerint még világosban elérjük a szállásunkat. Az út elég gyorsan, alvással, a határra pedig azzal az érzéssel érkeztünk, a szerencsénk ismét kitart, és nem lesz semmi féle macera. A kazah oldalon nem is volt, így méltó búcsút vehettünk az országtól…

Rengeteg érdekes hely van Kazahsztán déli részén, de a turista infrastruktúra egyszerűen nulla, retenetesen drága és időigényes a közlekedés, nem is csoda, hogy pár jó helyre mi sem jutottunk el… Azt azért mégsem írnám fel egy ország rovására, hogy nagy, de azt azért meg kell jegyezzem, hogy az eddigi országok közül itt voltak a legkevésbé kedvesek az emberek. Nem voltak bunkók, semmi probléma nem adódott, viszont teljes mértékben hiányzott belőlük az az őszinte kíváncsiság, kezdeményezőkészség, az igazi vendégszeretet, amivel korában mindig megtaláltak minket. Hideg profizmussal kezeltek, mintha a vendéglátást attól a milliónyi német hadifogolytól tanulták volna, akiket ide internáltak. Nekem ez kevésbé jött be, mint a korábbi élmények, de talán Rita fogalmazta meg a legjobban a helyzetet. „Látszik, hogy a rokonaink.”