2018.06.29. – Vágtatás a prérin... mármint a sztyeppén (folytatás)

Ott tartottunk tehát, hogy a határátlépés sima volt, mint eddig mindig. A kazah oldalon gyorsan felszállt hozzánk egy lány, akinél tudtunk pénzt váltani, valamint beszerezni egy helyi SIM-kártát, amit biztonsági okokból mindenképpen szükségesnek tartottam. Ezt követően másfél óra eseménytelen buszozás várt ránk Shymkentig, Kazahsztán harmadik legnagyobb városáig. Az egyetlen izgalmat az jelentette, hogy a telefonom jelzése szerint újabb órát ugrottunk az időben (+4 óra Magyarországhoz képest), így biztosan későn tudunk már csak megérkezni. Mivel semmiféle kihagyhatatlan látnivalóról nem tudok, egyből átverekedtük magunkat a városon – már látszik, hogy itt a taxizás nem lesz annyira olcsó mulatság -, majd alig öt perccel az után, hogy megtaláltuk a kisbuszunkat, már el is indultunk Turkesztán felé.

Örülök, hogy kaphattunk egy kis ízelítőt a kazah sztyeppéből, de alapvetően meg tudom érteni őseinket, hogy végül tovább álltak – még ha ehhez kellett némi noszogatás is -, mert a végtelen síkság nem csupán egyhangúvá tud válni, de én azt sem értem, hogy egyáltalán a tájékozódást miképpen oldották meg… Azért a tájkép monotonitásán sokat dobnak a változatos haszonállatok. Marhák, birkák, kecskék, tevék és mindenekelőtt lovak legelésztek a Szentpétervárból Pekingig vezető főút mellett. Sajnos szajgákat nem láttunk, pedig elvileg élnek errefelé, legalábbis a legutóbbi tömeges kihalásukig éltek…

Turkesztánról azt olvastam, hogy egy kisváros, amit az erősített, hogy a booking.com-on nem találtam szálást a településen, ehhez képest megérkeztünk egy olyan helyre, ahol étterem-éttermet ért, az emberek hömpölyögtek a parkokban és a „bulváron”, ráadásul olyan egyetemi kampusz mellett mentünk el, amilyent nálunk se látni. (Utánanéztem, és egy Debrecen méretű városról van szó…) A wikitravelen kinézett szállásunkat is könnyen megtaláltuk, mely kb. 100 méterre volt a központi parktól, és nem tudtunk volna úgy eldobni egy követ, hogy ne egy vendéglátóhelyet találtunk volna el vele. A hotelt egy nagyon aranyos idős házaspár vitte, akik angoul semmilyen szinten nem kommunikáltak, a jelbeszédben viszont annyira profik voltak, hogyha ügyesebb vagyok, talán még a robotika fejlődésének humánerőforrás menedzsmentre gyakorolt hatásairól is el tudtunk volna beszélgetni. A szobánk bármely üzbég szálláshoz képest elmaradt ugyan színvonalban – tekinthetjük a szálláshelyek Wichmann kocsmájának, amennyiben az elmúlt 35 évben vélhetően itt sem nyúltak semmihez -, de ezzel (+melegvíz) – főleg ilyen áron – simán ki tudnánk egyezni a továbbiakban is.

Mivel ma nem volt alkalmunk igazi ebédre, gyorsan beültünk egy étterembe – ami Budapesten is megállta volna a helyét, gondolom a tulaj egy francia nyaralása ihlette -, majd a lemenő nap fényében körbe sétáltuk másnapi célállomásunkat, a város közepén elterülő mauzóleumot. Nem akarok elébe menni a dolgoknak, de a műemlék együttes sokkal jobb volt, mint amit vártam, személyes kedvencemmé lépett elő. Persze az épületeket már zárva találtuk, így csináltunk pár jó napnyugtás képet a teve-karaván plasztikákkal, és visszatértünk a szállásra. Noha ma volt a VB első pihenőnapja, igen sokáig tartott az éjszakánk, de legalább a naplóval egész jól sikerült haladnom… Az első benyomás Kazahsztánról mindenképpen szuper.

2018.06.30. – Stoppolási anomáliák

A kései fekvést kései kelés követett, de még 11 előtt sikerült elindulnunk a városba. Úgy tűnik, hogy Kazahsztánban is nyitva vannak a bankok hétvégén, így meg is ejtettünk egy pénzváltást. Khoja Ahmed Yasawi, 11. századi költő és szúfi misztikus mauzóleuma előtt még beugrottunk a helytörténeti múzeumba is, ahol egy kellően színvonalas, és nem túl hosszú tárlat keretében mutatták be, amit a régióról tudni érdemes. A dicső elődöket szemléltetni hivatott babák mintha csak honfoglaló őseinket ábrázolták volna, így kicsit a magunkénak is érezhettük a látottakat. A város olimpiai bajnok boxolójának kiállítását már kevésbé…:)

Ezt követően felkapaszkodtunk a városfalra, majd mielőtt bejutottunk volna a mauzóleumba, elkapott minket egy helyi angoltanár és néhány diákja, akik a nyári szünetben passzióból járnak ki gyakorolni a nyelvet a csekély számú nyugati – vagy épp ausztrál - turistával. Az egyik kislány Oxfordba készült orvosnak – azért a nyelvvel van még mit gyakorolnia -, a tanár pedig alaposan kifaggatott minket a magyarországi viszonyokról. Maradjunk annyiban, hogy nem sikerült meggyőznünk a magyarországi munkavállalásról, ugyanis az ő 300 dollárja itt többet ér, mint egy magyar angoltanár 400 dolcsija…

A mauzóleumot még Timúr Lenk építtette, ennek megfelelően az épület olyan volt, mint az Ő sharisabzi palotája, csak éppen a kapun kívül megmaradt maga az épület is. Nekem személy szerint nagyon bejött, mert ehhez foghatót még nem láttunk sehol. Az épület belülről már kevésbé érdekes, bár itt található a világ legnagyobb, mintegy 3000 literes köpőcsészéje – na jó, igazából derült ki, hogy mi az, mivel a cirill betűkkel hadilábon állok -, és néhány fejfa is. A műemlék terület azonban ennél sokkal többet kínál. Van egy félig földbe ásott mecset, melyben egymást érik a szertartások, így spirituális élménynek sem utolsó, a régi város labirintusai, valamint egy törökfürdő is, mely negyven évvel ezelőttig még használatban volt. Extra program gyanánt a szomszédos iskolában ünnepséget tartottak – mint kiderült, abból az alkalomból, hogy Turkesztán régióközponti rangot kapott -, de azt már csak remélni tudtuk, hogy a későbbiekben lesz valami nívósabb program is. (Sajnos nem lett.)

A terület bejárása nagyjából három óra, így egy jó plovot még sikerült elcsípnünk a belvárosban. A délutánt kísérletezésre, hovatovább szakmai felkészülésre szántam, ugyanis megpróbáltunk elstoppolni az 50 km-re lévő Sauran oázisba, a Fehér Horda egykori szálláshelyére. A képek alapján ugyan nem tűnt kihagyhatatlan látnivalónak, de mivel Kazahsztánban viszonylag sok a nehezen elérhető hely, kíváncsi voltam, hogy a stoppolás itt is olyan könnyen megy-e, mint a korábbi országokban. Nos, nem. Félóra alatt nem sikerült fuvart fogni – a tűző napon ennél többet nem szántunk a mutatványra -, melynek mikéntjére vonatkozóan sötétben tapogatódzunk. Igaz ugyan, hogy a főúton közlekedők 80%-a kamion volt, a kocsik többsége pedig vélhetően Turkesztánba tartott egy későbbi lehajtón, de nagyon gyanús, hogy még csak egy kérdés erejéig sem állt meg senki. Nem gondolnám, hogy az emberek itt szignifikánsabb rosszabb arcok lennének, mint bárhol máshol Közép-Ázsiában, ahol két percen belül lett fuvar. Főleg, mert amint visszaindultunk a belváros irányába, azonnal megállt egy autó, hogy elvigyen minket, és a sofőr még itallal is megkínált… No mindegy, fel van adva a lecke, van még pár napunk, hogy megfejtsük a rejtélyt.

Minden rosszban van valami jó, tudtunk pihenni délután is, ami tekintve, hogy a Portugália-Uruguay meccs helyi idő szerint éjfélkor kezdődik, és hatkor kelünk, biztosan nem fog ártani.  Mivel lassacskán vacsoraidőt mutatott az óra, megkértük vendéglátóinkat, hogy ugyan üssenek már össze valamit, amiből tükörtojás sült ki, ezt követően pedig elsétáltunk a városközpontba, hogy éjszakai fények mellett is megnézhessünk mindent.

A történelmi negyedet szépen kivilágították ugyan, de ennél is nagyobb élményt jelentett, hogy a város mennyire élt, és milyen remek hangulat uralkodott az utcákon. A családok együtt sétáltak a parkban, a párok közösen dobáltak célba a kitelepült vurstliban, a kisgyerekek pedig távirányítású autóikban kerülgették a tömeget. Holnap hajnalban egy nagyon élhető, nagyon hangulatos várost fogunk holnap hajnalban hátra hagyni, és csak remélni tudom, hogy a következő élmények is hasonlóan pozitívak lesznek. Na jó, szinte biztos vagyok benne…

u.i.: A köpőcsészére visszatérve. Kevés dolog zavar annyira, mint az oktalan köpködés, amit a kültelki suttyóság legcsalhatatlanabb indikátorának tartok. Szerencsére Magyarország a ’90-es években kinőtte ezt a balkáni tempót, de Közép-Ázsiában továbbra is valamiféle férfiasság szimbólum lehet, mivel a legtöbben nagy átéléssel művelik. Nagyapáról apára, apáról fiúra hagyományozódik a titkos tudás, hogy lehet minél undorítóbb köpetet elhelyezni a járdán, jobb esetben egy kukában. Álmatlan éjszakáim azért nincsenek, de a mindennapok tárgyilagos leírásához ez is kikívánkozott belőlem. Mint egy köpet.:)

2018.07.01. – Végre a hegyekben

A hajnali kelés először ment nehezen, de végül vettük az akadályt, így a terveknek megfelelően nyolckor már Shymkent felé tartottunk. Az érkezési és a tovább indulási pontok a város ellentétes felén voltak, így taxizni kényszerültünk, ami külön fejezetet érdemelne Roald Dahl meghökkentő meséi közt. A _hivatásos_ taxisunk ugyanis, nemhogy agresszívan vezetett, hanem konkrétan úgy közlekedett, mint – hogy kimaxoljuk az összes létező sztereotípiát - egy vak nyugdíjas szőkenő. Nem indexelt, nem vett észre két piros lámpát, mindeközben 20-40-km/h sebességgel vánszorgott. Volt olyan, hogy a száz méterre lévő jelzőlámpa épp zöldre váltott, mire visszavette a sebességet kb. 10-re, hiszen azon már úgysem érhet át… És tényleg nem. Én akkor sokaltam be, amikor az üres úton – tök jogosan - ledudálta egy autószállító kamion, akit tíz másodperccel később már nem is láttunk, úgy elhúzott. Végül alig több mint fél óra alatt sikerült leküzdeni a 10 km-es távolságot, mire kiderült, hogy az Aksu-Zhabagly Nemzeti Park bejáratához közlekedő kisbusz hétvégén nem jár, az utolsó húsz kilóméteren ismét iránytaxiznunk kell majd. (Én csak azt reméltem, hogy nem egy újabb félnótással.)

A faluban volt egy kisebb kavar, ugyanis a vendéglátós család a hegyi házuknál volt, nem pedig a falusiban, de a helyiek közreműködésével - alapvetően egy alkesz bácsi segített, aki mutatta is, hogy igazán meghívhatnám egy vodkára cserébe… megtörtént – végül eljutottunk a Tien-san lábánál, 1400 méter magasan fekvő panzióba. Sajnos nem tudtam, hogy az egyébként jókedélyű srác, valamint az anyukája voltaképpen közönséges rablók, akik a szállást dupla, míg az ételt inkább négyszeres áron mérik a kazah viszonyokhoz képest. Mindenesetre alternatíva híján maradtunk, de alighanem felhasználjuk a vészhelyzeti kajakészletünket…:) A Nemzeti Park ezt leszámítva is baromi drága, ugyanis túrázni csak helyi vezetővel engedélyezett, és kicsit kételkedem abban, hogy van-e valami, ami indokolná ezt. Egyébként a Nyugati Tien-san vonulatainak részeként világörökség helyszín, és elvileg hópárducot is lehet látni errefelé – nagyjából akkora eséllyel, mint jetit -, de a barnamedve nem ritka. (A helyi medvék kicsik, vegák és állítólag egyáltalán nem agresszívak. Még Ceausescu is sajnálná rájuk a golyót...) Mindemellett az egyik legváltozatosabb mérsékelt égövi bioszféra, 1300 növény és 250 féle gombafaj található itt, és innen származik többek közt a tulipán. Mivel a tavasz már elmúlt, mindebből aligha élvezhetünk sokat.

A mai napra maradtak a Nemzeti Parkon kívüli túrák, ami hála a vendéglátónk instrukcióinak nem igazán jött össze, ugyanis az első két kísérlet alkalmával csak bekeveredtünk magunkat a tiltott övezetbe. Az első ösvényen akkor kellett megfordulnunk, amikor szembe találtunk magunkat úgy tucatnyi fekete özvegy által szőtt úttorlasznak, én pedig sem a hálókat nem akartam lebontani, sem azt nem szerettem volna, ha megcsíp valamelyik. Az út amúgy remek volt, még friss medveürüléket is találtunk, ráadásul a vadregényes ösvényen - Rita nagy örömére - kb. nyolcszor kereszteztük a park névadó folyóját. A második alkalommal nem jutottunk ilyen messze, ráadásul magyarázkodhattunk is a parkőröknek… Már épp feladtuk volna, és visszatértünk a házba, amikor Ruslan végre vette a fáradtságot, hogy ne csak bentről mutogasson a szélrózsa minden irányába, hanem kijött a ház elé, és a helyes irány felé terelt minket. Mivel még négy óránk volt sötétedésig – az óraátállítás áldásos hatása -, elhatároztuk, hogy felkapaszkodunk 500 métert, és egy kisebb sziklaoromról nézünk körbe, és talán még egy kőszáli kecskébe is belebotlunk. Az emelkedés a vártnál is jobban ment, így a „csúcson” maradt vagy fél óránk a bámészkodásra. A hely tényleg lélegzetelállítóan szép. Mi kétezer méter magasan voltunk, de körülöttünk négyezres csúcsok magasodtak, a völgyekben pedig lovak százai legelésztek érdemi felügyelet nélkül.

Sajnos a pacikon kívül más állattal nem találkoztuk – persze ez nem igaz, mert rengeteg féle gyönyörű madár repked mindenfelé -, pedig a fojtogatóan erős vadszagot több helyen is érezni lehetett. Lefelé jövet pont beleakadtunk a fogadós ménesébe – Mercedes logóval billogozták meg a szerencsétleneket…:) -, akik egyáltalán nem zavartatták magukat az ismeretlen vendégek közelsége miatt. Ritában ekkor tudatosult, hogy elmúlt a fogfájása – talán csak a kisebb náthája miatt lehetett -, így átmenetileg kénytelen lemondani a helyben megkerülhetetlen aranyfog beszerzéséről, pedig már nagyon beleélte magát…

A szálláson sikerült megalkudnom a vacsorára – mégis kéne valami meleg étel -, valamint befutott egy négytagú cseh csapat – három felnőtt és egyikük kamasz fia -, akik holnap csatlakoznak hozzánk a túrához. Sőt, mivel elég fizetővendég lesz, a vezetőnk a 12 km-es helyett már bevállalta a 24 km-es távot is. Annyinak már érdemes nekiindulni… A csehek egyébként elég jófejek, tíz napos luxuskörutat csinálnak Kazahsztánba, miután a régió összes országát bejárták már korábban, így tudtak pár egész jó tippet is adni. 

Közben a spanyolok mehetnek haza, Putyin atyuska pedig örülhet. Nálam ez papírforma, de ami meglepő, hogy ehhez még ordas bírói csalás sem kellett…

2018.07.02. – Túra után tortúra

A mai napunk érdemi részében a csehekkel, illetve egy sem angolul, sem oroszul (akkor legalább a csehek tudtak volna fordítani) nem beszélő hegyi vezető társaságában jártuk a hegyeket. Hat kilóméterre a vendégháztól a Zhabagly nevű folyó által vájt kanyonban vezetett az utunk – innen fordítottak vissza minket a minap -, mely erős emelkedővel indított, de utána kellemes séta volt a tökéltes túraidőben. Hat kilóméternél értük el azt a vízesést, mely eredetileg a végcél lett volna, és ami tényleg szép darab volt, el is töltöttünk itt egy fél órát. Rita tesztelte, hogy ki mer-e menni a szakadék széléig, és igen, a bátorság is megvolt, valamint le sem szédült a mélybe, szóval teljes a siker. :)

Ezt követően sikerült elérni, hogy a túra ne a hagyományos útvonalon – oda-vissza azonos pályán - folytatódjon, hanem egy kört írjunk, le, ehhez pedig egy igazán vadregényes ösvényre tértünk le. Ebben az esetben az ösvény szó erős túlzás, hiszen még az is járhatóbb út volt, amit a minap magunknak vágtunk a dzsindzsásba. No, nem panaszkodásból írom ezt, hiszen ez csupán hozzátett az élményhez, mindenesetre átkoztam magam, hogy a kellemes időre tekintettel időnek előtte lecsatoltam a túranadrágom szárát. A környék növényvilága tényleg egyedülálló, bár a tulipánoknak már nyoma sem volt, a nárciszok még helyenként előfordultak, de ezen túl is több tucat látványos vadvirág kísérte az utunkat, a Tien-san havas csúcsairól nem is beszélve. A medve persze nem jött, de egy rénszarvassal azért összefutottunk. Pontosabban az futott, mi pedig lestük a hűlt helyét. A túravezetőnk egyébként elképesztő fazon volt, ugyanis a túrát az elejétől a végéig pontosan ugyan abban a tempóban tette meg, teljesen függetlenül attól, hogy épp 30%-os emelkedőn, lejtőn, vagy épp vízszintben haladtunk. Ennek nyomán a csehek állandóan lemaradtak nekünk pedig figyelni kellett, hogy a vezetőt se veszítsük szem elől – az „ösvény” ugyebár követhetetlen volt halandó ember számára -, és a cseheket se hagyjuk ebek martalékául.

Végül a Nemzeti Park legtávolabbi menedékháza mellett lyukadtunk ki, ahol egy kellemes piknik keretében – melyre a környék feketeözvegyei is nagy számban tették tiszteletüket – elfogyasztottuk az aszalt gyümölcsből és olajos magvakból álló ebédünket. Visszafelé sajnos már a konvencionális úton jöttünk, de legalább volt alkalmunk jobban összeismerkedni útitársainkkal, akik hétköznap ugyan unalmas vállalati jogászok csupán, de igen széles spektrumú ismeretekkel rendelkeznek nagyjából minden felmerült témával kapcsolatban, márpedig kedvemre való társaság az ilyen. Egye fene, még a folyvást a magyarokon élcelődő Svejket is elnézem a huszita fajtájuknak. Mókás ugyan, de nem tudom nem észrevenni, hogy az, aki sokat utazott, sok mindent látott, sokat tapasztalt a nagyvilágban, az hajlamos az életbölcseleteit fennkölt tirádákba foglalni. (Persze ez még mindig sokkal hitelesebb, mintha valaki ugyanezt csinálja, holott a kertkapuján kívüli világról nincs túl sok fogalma.) Remélem, hogy engem ez a fajta sznobizmus nagy ívben fog elkerülni, de ha mégsem, akkor rám szól majd valaki…

A visszafelé úton már elég gyakran néztem az órámra, mivel a kései indulásnak hála kétséges volt, hogy még nyitva találjuk-e a vasútállomás jegypénztárát, márpedig mindenképpen rajta kellett lennünk az Almatyba tartó éjszakai vonaton. Szerencsére a tervezettnél is gyorsabban visszaértünk a szállásra, így volt idő egy sörre a csehekkel, mielőtt Ruslan a fuvarért egy újabb réteg bőrt nyúzott lett a bankszámlánkról. A pénztárat mindenesetre nyitva találtuk, azonban a hálókabinokban elfogytak, így egy olyan vagonban kaptunk helyet, ahol mindenki (alsó hangon hatvan ember) egy légtérben aludt. Nem mondhatni, hogy a hír hallatán szétvetett az öröm, de bármi jobb, mint egy újabb éjszakát Ritz-Carlton áron tölteni…

A jegyvásárlás után még maradt két és fél óránk enni egy pelmeni levest, valamint bevásárolni az útra. Az idő errefelé gyorsan telik, úgyhogy kisvártatva indulhattunk is az állomás felé, ahol szépszámú tömeg tolongott, köztük árusok, akik gyümölccsel és kenyérrel látták el az utazókat. A vonat egyébként döbbenetes volt. Legalább másfélszer akkora, mint egy magyar szerelvény, és az első lépcsőfoka úgy 80-90 cm magasan volt, így az idősebb néniket két helyi legénynek kellett szó szerint felrakniuk a kocsiba. Rita sem tudta csont nélkül venni az akadályt, fellépni nem tudott, de a térdét feltette, onnantól pedig már könnyen ment a dolog. El nem tudom képzelni, hogy ez a gyakorlat a népharag miért nem söpörte már el rég... A helyünk bár borzasztó volt, tulajdonképpen a legkisebb rossz, mivel ablak közelébe, de nem direkt a huzatba szólt a jegyünk, ráadásul volt zárható dobozunk a hátizsákoknak. Nem véletlen, hogy többen is igyekeztek velünk cserélni, de mi csak mosolyogtunk, mutatva, hogy sajnos nem értjük mire gondolnak… Nem sokkal este kilenc előtt megkezdődött eddigi életünk leghosszabb, várhatóan tizenöt órás vonatozása.