2018.06.23. – Szaunától színpadig Szamarkandban

Reggel a kelleténél kicsit később lettünk menetkészek, de recepciós bácsi gyorsan irányba állított bennünket, leintett kisbuszt, ami kivitt minket a városszéli buszmegállóba, ahonnan a buszokon kívül a közösségi taxik is indultak Szamarkand felé. Jelzem, hogy eredetileg vonattal mentünk volna, ami magyar szemmel elképesztően gyors, kényelmes, és még olcsó is. Azonban elfogytak a jegyek, így B-tervként taxiztunk volna. A pályaudvaron viszont hagytam magunkat elcsábítani egy buszsofőr által, aki garantálta, hogy fél órán belül indulunk. Szeretek buszozni – kényelmesebb, mint a taxi, kivéve, ha az anyósülésen utazik az ember -, olcsóbb is, gondoltam miért ne. Nos, ez kevés rossz döntéseim egyikeként fog bevonulni a történelemkönyvekbe, és szeretném is leszögezni, hogy Üzbegisztánban a tömegközlekedés aranyszabálya a következő: A) gyorsvonat B) személyvonat C) közösségi taxi D) utazz másnap vonattal E) vagy harmadnap F) busz.

Az indulásra további másfél órát kellett várni – bár kétszer is megtettünk, kb. 5 métert a sofőr pszichológiai hadviselése nyomán, nehogy már azok is leszálljanak, akiket korábban bepalizott - , hiszen kevés helyi dőlt be a sofőr szírénénekének, talán csak azok, akik akkora csomaggal utaztak, hogy az a kocsiba nem fért volna el. (Vittünk többek közt krumpliszsákokat és egy új hűtőt is…) A busz egyébként egy kiszuperált Mercedes volt, aminek a légkondi miatt nem voltak nyithatóak az ablakai, viszont a légkondi már évtizedek óta nem üzemelt, így a levegő utánpótlást az biztosította, hogy egy műanyag flakonnal menet közben kiékelték a hátsó ajtót, hogy az ne záródjon teljesen. Az amúgy teljesen jó autóúton alig vánszorogtunk, indokolatlan megállók tömkelegével, a megállóba érkezéstől számítva hat és fél óra alatt tettük meg a 270 km-et. Annyi biztos, hogy egy jó darabig nem vágyok majd szaunába. Bár ott legalább a hideg víz is adott… A buszpályaudvar persze Szamarkandban is a város szélén van, így a szállásig taxiznunk kellett. Mivel a sofőrnek fogalma sem volt, hová megyünk, a térképolvasáshoz pedig tök volt - pedig a közép-ázsiaiaknak elképesztő agya van, eddig mindenki elsőre megjegyezte a nevünket és bármit, amit mondtunk -, így nekem kellett navigálni. Megannyi megpróbáltatás után, nem sokkal négy óra előtt végre el tudtuk foglalni a szobánkat egy frissen nyitott panzió „luxuslakosztályában”. A luxust leginkább az ár jelenti, no meg az, hogy rajtunk kívül csak hálótermek vannak…

Mondanom sem kell, kissé viseltesek voltunk, legszívesebben ledőltünk volna, de csak nem akartuk, hogy a nap teljesen veszendőbe menjen, így nekiindultunk a városnak. És milyen jól tettük… Első nekifutásra megpróbáltunk vonatjegyet venni – ugye-ugye -, de a pénztáros szerint most épp nincs elérhető, próbáljuk meg másnap reggel. Nem világos, hogy később miért lenne, de szerencsére a pénztár a szállodánk mellett van, így megoldható a dolog.  Ezt követően végre „megebédeltünk”, majd elindultunk a központi parkon át – mint minden 5000 fő fölötti üzbég városban, itt is van vidámpark – Timur Lenk szobráig, valamint az attól kőhajításnyira lévő mauzóleumáig, amit szerencsére még nyitva találtunk.

Szamarkandban majdnem minden Timurról szól – helyben Amir Timurként ismerik -, egy szobor itt, egy művház ott, egy sugárút amott. Ennek megfelelően a mauzóleum is pazar, ráadásul rajta kívül a timurida dinasztia több tagja, például unokája, Ulugbek is itt nyugszik. Kettejük története remekül szemlélteti a korszak összetett viszonyait, értékeit, és fejlődési lehetőségét. Timúrról közismert, hogy kora legnagyobb hadvezére volt, harcászat és hadászat terén is kiemelkedő stratéga, nem mellesleg békeidőben – amiből neki nem túl sok adatott – a művészetek és a tudomány lelkes mecénása. Így lehet, hogy míg dinasztialapítóként ő többtízezer koponyából építtetett hegyeket, addig unokája amellett, hogy költő és matematikus volt, korának legkiválóbb csillagászát is benne tisztelhetjük.

A mauzóleum után a Registan tér felé vettük az irányt – szerettünk volna ízelítőt kapni a városból -, melyet három pazar medresze vesz körbe, és Szamarkand elsőszámú látnivalója. Hirtelen ötlettől vezérelve nem a tömeget követtük, hanem megkerültük az egyik medreszét, ahol végül egy rendőr engedett be a térre – nem is gondoltam, hogy amúgy fizetős lenne -, és volt mér egy kis időnk, hogy belülről is megnézhessük őket. Az épületek nem csupán homlokzatuk mintájában térnek el, belülről teljesen különböző konstrukciót rejtenek, nekem a Tillya Kori nevezetű lett a kedvencem. Noha már most jócskán túlteljesítettük a tervet, és a nap is csípte már a horizont, őrült esténk még csak ekkor kezdődött. A tér zárása után ugyanis folklór műsort tartottak az egyik épület udvarán, melynek belépőjét annyira sikerült lealkudni, amennyiért bűn lett volna kihagyni, így végre Rita álma is teljesülhetett.

A műsor nagyon aranyos volt. Nyolc táncos változatos ruhákban mutatott be egy mesét, melyben a fiú sok megpróbáltatás után végül elnyeri a lány kezét. Persze nem a banális sztori a lényeg, hanem a néptánc, ami klasszikus és helyenként modern zene elegyére adtak elő. Háromnegyed óra pont annyi, amennyit a néptánc műfajból még simán lehet élvezni, szóval a műsort tényleg nagyon eltalálták. Kifelé menet még megkérdezték, hogy nem maradunk-e a lézershown… A min? Mint kiderült, minden este grandiózus vetítés kezdődik a téren – ne úgy képzelje el senki, mint amit a Bazilikára fényfestenek az adventi vásár alkalmával… -, amire lezárják az egészet, hogy csak a fizető vendégek élvezhessék a műsort. Mi azonban korábban már kitapasztaltuk a kordonok gyengéit, így megtaláltuk azt a helyet – nem voltunk egyedül, de megdöbbentően kevesen találtak oda -, ahonnan tökéletesen láthattunk mindent. Ha a folkbemutató remek volt, akkor ez egyenesen mesés. Nem vagyok oda a giccsért – leszámítva persze a hűtőmágneseket -, de az egész egyszerre volt látványos, szép és még valamiféle mondanivalót is fel lehetett benne fedezni. A „vásznat” kedvenc medreszém szolgáltatta, és az előadás 20 percen keresztül tartott. Még be sem fejeződött, de Rita már jelezte igényét, hogy ezt még egyszer nézzük meg, ha már három éjszakát töltünk a városban… Rajtam nem múlik.

Ekkorra már közel tíz óra volt, így a GPS alapján kijelölt ösvényen megpróbáltunk mihamarabb visszajutni a szállásra, illetve egy ahhoz közeli étterembe. De nem ment olyan könnyen a dolog, hiszen nemsokára egy lagziba botlottunk, ahová gyorsan be is invitáltak minket. Ha nem vagyunk hulla fáradtak, biztosan felülünk a partivonatra, de így egy koccintás után – és mert az ételeket már elvitték…J - elköszöntünk. Magam sem tudom, hogyan sikerült a kertek alatt átvágnunk a városon – másnap, még világosban is zavarba ejtőnek tűnt a környék -, de megoldottuk, így 22:30-kor már a pizzánk fölött élvezkedhettünk.

Noha elvesztegetett napnak indult a mai, az egyik legtöményebb lett belőle. Intenzitása már-már a korábbi utazásainkat idézte…:) Néha belefér!

2018.06.24. – Timúr élménypark hétszáz éves díszletek között

Sajnos a szállásunkon nem kapkodják el a reggelit – és a minőséget sem viszik túlzásba -, így bőven tíz óra múlott, amikor elindultunk a mai kirándulásra Sharisabzba, Timur Lenk egykori fővárosába. A közösségi taxik a Registan tértől indultak, így újra megcsodálhattuk a medreszéket, megvehettük a védőitalt, majd kezdődhetett az alkudozás. Sajnos a sofőrök nem kapkodtak a fuvar után, így először csak 14:00-ás indulásra kaptunk ajánlatot – azért az komoly büntetéssel ért volna fel -, végül egy srác vállalta, hogy amint talál pár helyit aki beül mellénk, indulhatunk is. Szerencsére nem tartott soká a manőver, így fél 12-kor már elstartolhattunk.

Noha kilóméterben csak 85 volt a távolság, nem számítottam azzal, hogy komoly szerpentineket is meg kell másznunk, így másfél órával később szálltunk ki az „óvárosi romterületnél”. A sofőrrel abban maradtunk, hogy ha két óra alatt nem telik meg, akkor mi várni fogjuk… Kiderül mi lesz. Nem sokkal később már a nyári palota felé sétáltunk, ami fénykorában lehetett olyan grandiózus, mint a pétervári… Az egész park rendkívül rendezett volt, ráadásul a háttérben már felsejlettek a Pamír havas csúcsai, így igazán nem panaszkodhattunk a látványra. Mégis, az a furcsa érzés fogott el, hogy valami itt nem stimmel – és nem csupán az, hogy emberek elvétve vannak a környéken -, de ekkor még nem tudtunk rájönni, mi az. Épp csak elkerültük Timúr délceg szobrát, amikor leesett, hogy mi a helyzet. Ugyanis nem egy óvárosban jártunk, hanem egy egészen újban, mondhatni egy élménycentrumban, amit úgy építettek ki, hogy az északi és a déli végében egy-egy romterület zárja le. A kettő között pedig egy óriási (2 km hosszú) parkot építettek ki, szökőkutakkal, kétoldalt pedig luxusapartmanok, éttermek, szuvenírárusok sorakoztak, a tényleges várost pedig mindettől egy méretes fal választotta el. Finoman fogalmazva is érdekes koncepció volt, ami akár működhetne is, csak emberek nélkül nehéz. Itt legalább volt annyi az üzemeltetőkben, hogy a szökőkutakat nem járatták potyára…

Sajnos a Timúr Múzeumban megtörtént az, ami legfeljebb rémálmaiban, a fényképezőgép – aminek megannyi nagyszerű fotót köszönhetek – meghülyült, és túlexponált képeket csinál, majd megáll. Remélem csupán valami szoftveres hiba, amit ki tudok javítani, nem szívesen futkosnék szervízekbe… Maradjunk annyiban, hogy a múzeum erről marad majd emlékezetes. Ugyan jóval kevésbé kellemetlen – sőt, inkább stílszerű -, de a szandál ekkorra feltörte a lábamat, így a park névadó sztárjához (vagy akár Vámbéry Árminhoz) hasonlóan bicegni kezdtem. Megannyi párhuzam, ez nem lehet a véletlen műve! :)

Aki túlteszi magát a modern épített környezeten, ezzel együtt nagyon jól érezheti magát, hiszen a park déli részében található mecsetkomplexum, valamint Timúr eredetileg tervezett temetkezési helye – mint tudjuk, végül Szamarkandban földelték el – lenyűgözőek, szóval mindenképpen megéri a túrát.

Két óra alatt éppen visszaértünk a kiindulási helyünkre, de a taxisnak hűlt helyét találtuk csupán, így kisbusszal elvergődtünk a város széli taxiállomásig, ahol már nagyobb érdeklődés mutatkozott irántunk, ennek megfelelően az ár is kedvezőbb lett. Ez a sofőrünk valami csoda folytán húsz perccel rövidebb idő alatt tette meg az utat, amit szerencsére átaludtunk…:)

A mai napra még két kisebb mecsetet terveztünk a Registan tértől délre – a Hoja-Nisbadtor különösen gyönyörű volt -, valamint az orosz negyed keresztény templomait fedeztük volna fel. Utóbbi sajnos csak csekély részben teljesült, ugyanis a két orosz ortodox, valamint a katolikus templom is zárva voltak – pedig kívülről nem mutattak rosszul -, egyedül az örmény templomba engedett be minket a templomszolga. Elképzelni sem tudom, miféle pezsgő örmény közösség élhet errefelé, a templom ezzel együtt is rendben volt, gyújtottunk is egy gyertyát, biztos, ami biztos alapon.

Este ismét elcsábultunk egy óriáspizzára, majd egy kellemes zuhannyal sikerült lelazítanunk megfáradt tagjainkat. Nem terveztem végignézni az esti meccset, de haladnom kellett a naplómmal, ráadásul a recepcióssal is jól elbeszélgettem, így elment az idő. Üzbegisztánból amúgy is hiányoztak az emberi történetek, ez pedig elég jónak ígérkezett… Épp az utcában vonult egy dajdajozó esküvői menet – a kántáláson kívül egy égő szívet is cipeltek magukkal -, mire a srác beavatott, hogy ő is házas, majdnem egy éve. A feleségét a családja választotta neki, abszolút nem szeretik egymást, de ennyi idő után legalább elkezdte kedvelni. Elkezdett mesélni a helyi tradíciókról, arról, hogy mennyire erős a közösség nyomása, és milyen könnyen partvonalon kívülre kerülhet, aki hiányzik. (Így gyorsan értelmet nyert, hogy az a számtalan fiatal pár, akikről városszerte készültek az esküvői fotók, miért tűntek úgy, mintha a vágóhídra hajtanák őket, ahelyett, hogy a boldogságtól csillogott volna a szemük.) Mivel annak ellenére, hogy saját bevallása szerint is boldogtalan házasságban él, elég lelkesnek tűnt, ezért megkérdeztem, hogy ha arra kerül sor, ők is választani fognak e házastársat a gyermekük helyett, amire némi habozás után igennel felelt. Hiszen így legalább biztosítva lesz a jó pedigré, és a tradíció is tovább él. Másik oldalról nézve, a nyomor újratermeli magát…  Meredek zárása volt ez egy tartalmas napnak.

GONDOLATKÍSÉRLET: Sajnos a tradicionális társadalmak jellemzően nem jutnak el arra a felismerésre, hogy a hagyományok létrehoztak ugyan egy – nem pedig az egyetlen - működő rendszer, de annak sikere leginkább abban rejtezik, hogy a benne élők nem ismernek alternatívát. Ha viszont az ember eljut oda, hogy mások ezt másképp csinálják, ráadásul boldogabbnak tűnnek, akkor megbomlik a rend, és a megcsontosodott gyakorlat kontraproduktívvá válik. (Vö. cölibátus, amikor a szerzetesek egymás közt békében főzték a sört, a környékükön pedig legfeljebb fogatlan parasztasszonyok lebzseltek zsákruhában, és ma, amikor a TV-ből, a netről és egyébként az utcáról is miniruhás bombázók kacérkodnak az érzékeikkel…) A nap szava, béláim, az adaptivitás…

2018.06.25. – Szamarkand nagyobbik fele

Az utolsó szamarkandi napunk erősnek ígérkezett, ehhez képest alig tudtunk elindulni, de nem sokkal tizenegy óra előtt . Rögtön a szállásunk mellett van a helytörténeti múzeum, melynek érdekességét nem is feltétlenül a tárlat adja, hanem, hogy egy zsinagóga mellett található nagypolgári zsidó házában alakították ki – külön szekciót szentelve a szamarkandi zsidó közösségnek -, melynek eredeti berendezése, építészete egyaránt rendkívüli volt. Ezt követően hamvába holt kísérletet tettünk egy képeslap feladására – a postán nem lehet kapni efféle úri huncutságokat - ismét megcsodálhattuk a Registan teret, mivel az attól északra elterülő „óváros remake” megtekintése volt terítéken, mely a belépők tekintetében kisebbfajta financiális gyomrossal kecsegtetett.

Amikor azt írom, hogy nincs óváros, akkor azt pont úgy kell érteni, mint Buharában, de ott legalább volt valamiféle korridor a régi épületek között. Itt sokkal inkább úgy néz ki a helyzet, mintha a látnivalók egy gránát repeszei mintájára robbantak volna szerteszét a városban. Mindenesetre a Registan teret megpróbálták egy modern sétálóutcával összekötni a Bibi Khajum mecset környékével – mint Sharisabzban, de itt kicsit kevésbé hat furcsán a dolog -, ahonnan sétatávolságra több látnivaló is található. A mecset rendkívül szép teremtés, és a műemlékvédelem igaz ékköve, hiszen néhány fényképen bemutatták a rekonstrukciós folyamatot. Egy igazi széteső romhalmazt állítottak helyre korhű módon, pedig akár fehér márvánnyal is beborították volna… :) Ezt is az eszfaháni Péntek mecset formavilága ihlette, mint a legtöbbet a régióban, így igazi újdonságot az út túloldalán lévő Hazrat Kizr mecset jelentette, mely gyönyörűen mutatott  domboldalon, és ha hasonlítanom kéne valamihez, akkor az a Potala Palota lenne. Szamarkand egyik legszebb látnivalója, ráadásul ha az ember nem retten meg a teljesen indokolatlannak tűnő rendőri jelenléttől, ingyen be is tud jutni, fényképezni viszont csak sunyiban lehet...

Ezt követően kifelé haladtunk a városból, egészen az Afrosieb ásatási területig, mely a régi Szamarkand lakónegyedeit rejti – elég alaposan, mert az ásatási területen semmit nem látni -, viszont a múzeumban a szokásos régészeti leleteken kívül van pár egészen látványos falfreskó is. Nem kihagyhatatlan látnivaló, mégis örültünk, hogy elcaplattunk oda, mert így a logikus haladási irány szerint hátulról közelítettük meg a Shah-i-Zinda temetőt, abból az irányból, ahogy talán a legtöbb helyi is teszi, és ahol még belépőt sem szednek… Pedig ezért mindenképpen megérte volna fizetni is, ugyanis Szamarkand – de talán egész Közép-Ázsia – egyik csúcs látnivalója. A temetőben bejáratától indulóan ugyanis egy ösvény halad, melynek mindkét oldalát méretes mauzóleumok díszítik – melyek mindenféle nagyság sírját rejtik, akiket a helyiek gyakran felkeresnek az üdvözülés végett, és alaposan meg is szórják az amúgy nem túl értékes üzbég pénzzel -, és mivel a temető egy domboldalban fekszik, a mauzóleumok is lépcsőzetesen helyezkednek el egymás mellett. Fentről lefelé, és lentről felfelé egyaránt szenzációs látványt nyújt.

Mire végigjártunk minden mauzóleumot, igencsak megszaladt az idő, így kicsit sietnünk kellett, hogy még munkaidőben odaérjünk az üzbég-afgán szőnyeggyárba (http://silkcarpets.uz/). Szerencsére Abdullah, a „gyár” menedzsere épp szabad volt, így bemutatta nekünk a szőnyeggyártás folyamatát, egészen a selyem megszínezésétől kezdve a kézi csomózásig, melyet egész korrekt munkakörülmények között dolgozó helyi nők végzik. A manufaktúra Üzbegisztán egyik büszkesége, legalábbis erről tanúskodik Abdullah fotógyűjteménye, amin többek közt olyan nagyságokkal pózol, mint Kofi Annan, Putyin, Hillary Clinton, Hszi-Csin Ping, és persze a türkmén elnök, akiről már egészségtelenül rég láttunk fényképet. Egy szó, mint száz, ezek a potentátok, a mai naptól végre elmondhatják magukról, hogy van egy közös ismerősük velem! A mázlisták. :) Abdullah egyébként 25 évig az Orvosok Határok Nélküllel járta a világot, mielőtt letette a szikét és visszatért volna a családi fészekbe. Nem bánta meg, amit el is hiszek neki, hiszen egy rendkívül jókedélyű, bölcs fickó volt, aki legalább annyit beszélt a boldog élethez vezető ösvényről, mint a szőnyegeiről… Abdullah Coelho, kössz a tippeket! Nem szeretnék senkit számokkal untatni – de fogok -, egy jó minőségű szőnyeg négyzetméterenkét egymillió csomót tartalmaz, egy csomó felhelyezése 8 mozdulat, és egy profi szövőnő percenként 40 csomót tud kötni. Ebből nagyjából ki lehet számolni, hogy a legértékesebb szőnyegekben akár két év munkája is benne lehet, amivel az ár is egyenes arányban mozog… Ők egyébként csak selyemmel foglalkoznak, a gyapjúszőnyegek készítését kiszervezték Afganisztánba, ahol azzal a feltétellel adnak munkát a helyieknek, hogy beiskoláztatják a gyermekeiket… Remek policy! Abdullah amúgy jó fej volt, mert a végén meg sem próbált rábeszélni a szőnyegvásárlásra – pedig épp volt nálam fölös 7000 dollár :) -, sőt, mivel Rita a lányára emlékeztette, ezért adott neki ajándékba egy szép sálat is.

Ekkorra már kezdtünk betelni az élményekkel, de nem volt leállás, még egy zsinagóga és két mecset volt terítéken, de csupán előbbibe sikerült bejutnunk. Megkérdeztem „sekrestyést”, és helyben  már csupán 250 főt számlál a zsidó közösség. Sic transit gloria mundi. Bár ez a dicsőség Szamarkand esetében nem vész el, csupán átalakul…

Összességében Szamarkand lett a kedvenc városom, mert bár se bazár, se keleties hangulat, annyi a látnivaló, annyi a lenyűgöző szépség, hogy bőven kárpótolva érzem magam. És ami azt illeti, kétlem, hogy a trónról épp Tashkent tudná letaszítani, de majd holnap kiderül…:)