2018.07.16. – Fogtöméstől a foghúzásig

Reggel korán keltem, hogy az elsők között érjek a fogorvoshoz. Mivel Eldar – aki ismét elkísért – nagyobb alvó nálam, így tetemes sor fogadott, de némi protekcióval fél óra alatt már a rettegett székben ültem. A beavatkozás egyébként tükör simán ment, az egyetlen kellemetlenséget az jelentette, hogy a helyiségben két orvos dolgozott egyszerre, mellettem pedig egy bácsi nyüszített végig, mint malac, aminek hurkot raktak az orrára. Fordított esetben azért kellemetlenebb lett volna a szituáció. Kevesebb, mint fél óra alatt megvolt, minden, ugyanazt a fényre keményedő tömést kaptam, amivel itthon is dolgoznak. Remélem legalább 3 hónapig kitart.

A szállásra már egyedül mentem vissza, mivel a pénzváltást, és a mobil feltöltést is el kellett intéznem, így az utolsó három percbe elkapott egy lapos zápor. Ha harminc percig ázok, akkor sem lettem volna vizesebb, szóval jöhetett a hajszárítózás. Ezt követően könnyes búcsút vettünk az elmúlt hetünk színhelyétől, és a legsegítőkészebb hostel menedzsertől a világon – Rita még maradt volna, de csak mert nem tudja, hogy akkor mikből maradna ki... -, és elballagtunk a buszpályaudvarra. Sikerült megalkudnom egy nyolcüléses taxi sofőrjével, így pontban a terv szerint, egy órakor elhagytuk Karakolt, és az Issyk Kul északi partján elindultunk Kochkor felé.

Sajnos közvetlen járat híján át kellett szállnunk egy iránytaxiba, de egy helyi bácsi felkarolt minket, és nem hagyta, hogy a taxisok dupla árral próbálkozzanak. Én sem hagytam volna, de olyan aranyos volt, ahogy veszekedett a kedvünkért… Már az út is lenyűgöző volt, mintha egy más országba cseppentünk volna, hiszen a hegyek itt teljesen másként néztek ki – kevésbé farkasfog-szerűek, viszont teljesen kopárak, és megannyi színben váltogatták egymást. És a lényeg, az út mellett végre belefutottunk egy kétpúpú tevékből álló csoportba, amikről már régen lemondtam! De tényleg hihetetlen, hogy pont itt találkoztunk velük, holott Kirgizisztánban még sima tevét sem láttunk eddig…

Pontban ötkor pedig megérkeztünk Kochkorba – a Song Köl túrák bázisába -, és most következett a nap legizgalmasabb része, ugyanis a megannyi utazásszervező közül ki kellett választanunk a legjobbat, és lefoglalni a holnap-holnaputáni dzsiptúránkat. A lefoglalt szállásunk volt szíves elküldeni a „menüt”, ami alapján ezt a programot tíz főnek 40 dollár/fő áron, míg két főnek 60 dollár/fő áron szervezik. (Ebben a szállítás, a szállás, és 4 étkezés is benne foglaltatik.) Amikor felvetettem, hogy a 40 dolláros ár elfogadható, ellenben csak ketten vagyunk, szóval találjanak nekünk csoportot, az nem igazán hatotta meg őket, ebből arra következtettem, hogy ha lesz olyan, aki ennyiért elvisz minket, akkor nem járunk rosszul. Lett olyan, méghozzá az első szembejövő iroda, a Shepard’s Life. Persze mivel nekik sincs csoportjuk, ők is a magasabb árral próbálkoztak, de végül belementek a dologba. Örülnöm kéne, de az elmúlt hét filléres csúcsélményei után ilyen kazah árat kifizetni olyan, mintha a fogamat húznák… Más kérdés, hogy a Song Köl Kirgizisztán első számú látnivalója – na persze, mert az Ala Kul tóhoz nem sokan jutnak fel, így aztán nincs akkora híre – ezért csak nem hagyhatjuk ki. Nem is hagyjuk, holnap reggel a szállásunkon vesz fel minket a sofőr.

Nincs más hátra, csak a megérdemelt vacsora, valamint némi bevásárlás, és hét előtt már kényelembe is tudtuk helyezni magunkat egy újabb Lenin-szobor árnyékában lévő magánszálláson, ami dugig van turistákkal. Ilyet azért nem tapasztaltunk korábban. Mondjuk ez Ritát a legkevésbé sem zavarta abban, hogy már a szobánk foteljében elaludjon…

2018.07.17. – Nomád mennyország

A megbeszéltek szerint, pontban fél tízkor megjelent a sofőrünk, és egy gyors bevásárlás után elindultunk a 3000 méter magasan fekvő, nagyjából harmad Balaton méretű Song Köl tó felé. Az út két és fél óráig tartott – fotószünetekkel -, de bár lett volna akár öt is, mert gyönyörű úron kapaszkodtunk felfelé. A táj itt megint változott tegnaphoz képest, ugyanis nem kopár színes sziklák, hanem zöldbe burkolt hegyek szegélyezték az utat, de ami igazán különössé tette őket, hogy fa – de még cserje sem – egy darab sem volt az egész régióban. A hegyeket fű és alpesi virágok takarták, a völgyeket pedig patakok vájták tovább.

Déli érkezésünket követően megkaptuk az ebédet – mely Közép Ázsiában legkevésbé tűnik főétkezésnek… -, összeismerkedtünk a francia családdal, aki a mellettünk lévő jurtát bitorolta – és két elképesztően nyűgös, elkényeztetett, borzasztó kislány társaságában próbálták jól érezni magukat -, majd elindultunk felfedezni a környéket.  A felfedezés, akárcsak a túrázás szavak nem pontosan adják vissza azt, amit csináltunk, inkább nevezném azt bóklászásnak. Persze erről kevésbé mi, mint a környék domborzata tehet, a tó ugyanis egy óriási gleccser gyalulta tökéletesen belátható fennsíkon terül el, melyet körbe hegyek szegélyeznek ugyan, de a délkeleti oldalon – ahol mi voltunk - a hegyekig egy tekintélyes síkságon kellett átvágnunk. Nem véletlen, hogy az első számú program errefelé nem a túrázás, hanem a lovaglás.

És ami azt illeti, lóból volt néhány ezer (!) a környéken, akárcsak tehénből, kecskéből és juhból. Mintha az ország összes haszonállatát összeterelték volna a kedvünkért. A nomádok jurtáiból is volt pár száz, egészen a tó körül. Amiből viszont igazán keveset láttunk, az a turista, pedig pont itt azért számítottunk rájuk. Mondjuk ezt nem bántuk annyira. Végül csak elsétáltunk a legközelebbi hegyig, hogy felülnézetben is rálássunk a tóra, ami többé-kevésbé sikerült is, majd helyi gyerekekkel barátkoztunk, illetve állatkölykökkel is próbálkoztunk, de azok még félénkebbnek bizonyultak.

Öt óra után végre elállt az egész nap süvítő szél, aminek hirtelen megörültünk, mivel erősen bomlasztotta azt a nyugalmat, amit a hely árasztott, de nem sokkal később – és nem függetlenül a szélcsendtől – kellemetlen zivatarfelhők álltak össze, így jobbnak láttuk visszasietni a táborba, ahová még pont az eső előtt érkeztünk, ráadásul a vacsora is éppen elkészült. Plovot még ilyen kevés hússal nem láttam, de az ízében szerencsére nem volt hiba. Ráadásul az egyik rémes francia kislány adagját is megkaptam, aki még ezt sem volt hajlandó megenni… Ami azt illeti, nekem a lótejből készült vaj is bejött, de ezzel a véleménnyel egyedül maradtam.

Szerencsére az eső gyorsan elment, így jó esélyekkel vártuk, hogy kigyulladjanak a csillagok, mivel fényszennyezéstől ezen a helyen aligha kellett tartani. A nehéz levegő miatt nem volt könnyű ébren maradni, de sokszorosan megérte, Wadi Rum óta nem láttunk ennyi csillagot. A Tejút szinte lefolyt az égről, és meg mernék rá esküdni, hogy kancatej lesz az!

2018.07.18. – Vissza a nyüzsibe

Reggel meglepő dologra ébredtünk. Mégpedig arra, hogy már elmúlt kilenc óra – na jó, ez főleg nekem volt meglepetés -, ráadásul fantasztikus idő, kellemes meleg van. Gyors reggeli után el is indultunk, hogy megnézzük a lápvidéket, mely egyben természetvédelmi terület is, tele fokozottan védett vízi madarakkal. A terv az volt, hogy a láp irányából jutunk el a földnyelvig, ami kettéosztja (kb. 93-7 arányban:) a tavat, de néhány kilométer után be kellett látnunk, hogy bár nagyon szórakoztató fűcsomóról fűcsomóra ugrálni, hogy ne süppedjünk a vízbe, de ilyen tempóban biztos nem jutunk körbe. Így aztán visszafordultunk és a földnyelv másik végéhez siettünk. A dolog szépséghibája, hogy ott egy szép nagy kerítés fogadott – és elvileg belépődíjat is szedtek -, csak éppen közel, s távol senki ember fia nem volt a környéken, így némi lelkiismeretfurdalás mellett simán behatoltunk a területre.

A földnyelv egyébként tényleg jó hely, ugyanis a két oldalán teljesen más színt mutat a tó vize, ráadásul alig kellett pár métert megtenni, jókora madárkolóniákba botlik az ember. Mármint botlana, ha nem repülnének fel rögvest, és kezdenének irgalmatlan vijjogásba. Jó lett volna végigmenni a teljes útvonalon, azonban úgy egyeztünk meg a sofőrrel, hogy egykor indulunk vissza, ami pedig vészesen közeledett.

A visszaúton ismét rá tudtunk csodálkozni az elképesztő tájra, valamint az emberi teljesítőképesség határaira, amikor szembe jött velünk egy csapat hegyi kerékpáros. Hirtelen nem tudom melyik nyűgözött le jobban, de azt igen, hogy a tájhoz szívesebben hozzászoknék, mint a bringázáshoz…

Elég nagy mázlink volt, ugyanis amint visszaértünk Kochkor központjába, már indult is a marshrutkánk Bishkekbe, hiszen vissza kellett térnünk a fővárosba, hogy holnap onnan induljunk Délnek. Az úton sikerült megegyeznem a nomád játékokról – sajnos 15% kedvezmény volt a legtöbb, mit ki tudtam csikarni -, és kiderült, hogy visszavárnak minket a korábbi bishkeki szállásunkra.

A házinéni kellemes meglepetéssel fogadott, ugyanis megkaptuk a ház legjobb szobáját, méghozzá a korábbi áráért, a lepakolás után pedig gyorsan elmentünk enni valamit, és bevásárolni a holnap hajnali útra. Visszatértünkkor döbbentem konstatáltam, hogy Takahasi szán nyugodtan sörözik a kempingasztalon egy méretes gipsszel a lábán. Szóval mégsem fogunk találkozni a Lenin-csúcs alaptáborában… Mint kiderült éppen egy 4500-as csúcsról jött lefelé, amikor elcsúszott a havon, és elszakadt a keresztszalagja. Mivel egyedül volt, elképzelni sem tudom, hogy jutott le a hegyről, de ezek a japánok márcsak ilyen szívós fajták. Meglepő módon nem is volt elkenődve, mert a túraszervezői átrakták a jövő évi csoportba… Készpénznem veszi ugyanis, hogy a lába jobb lesz, mint újkorába. Legyen igaza.

Noha én már csak hajmosásra és borotválkozásra vágytam igazán, Rita még elkezdett beszélgeti a többi lakóval, aminek az lett a következménye, hogy egy francia és egy német srác is csatlakozni fog hozzánk holnap Osh-felé, és a nomád játékokra is. Persze, ha tényleg fel bírnak kelni hajnalok hajnalán. Nekem azért vannak kétségeim…

2018.07.19. – Irány a „déli főváros”

Meglepő módon hajnalban már mindenki menetkész volt, így tényleg négyesben tudtunk elindulni a bazár felé, ahonnan a telekocsik mennek Oshba. Mivel a menetidő tizenhárom óra – a táv 650 km, melynek nagyrésze hegyi utakon visz -, nem árt korán indulni, ehhez képest az autósokon kívül, még csak mi lézengtünk a kihalt környéken. Sikerült találni egy kellően olcsó fuvarost, de mivel hét szabad helye volt, további fél órát vártunk a további utasokra. Feltételezem, hogy aki egyszer megtette már autóval is az utat, az legközelebb inkább repül, hiszen alig drágább, és nem egészen egy óra a menetidő. (Ellenérvként azért fel lehet hozni, hogy a helyi légitársaság minden releváns repülésbiztonsági felügyeletnél tiltólistás…) Én mindenképpen autózni akartam, mert állítólag gyönyörű az út. Majd kiderül. Végül fél hét után nemsokkal elindultunk, miután egy nagymama csatlakozott hozzánk az unokájával, valamint egy fiatal srác.

Nagyjából egy óra alatt sikerült kiverekednünk magunkat Bishkek vonzáskörzetéből, és rögtön el is kezdődött a hegymászás, ugyanis egy patakot követve vitt az út egészen a 3150 méter magasan fekvő hágóig. Én kimondottan élveztem a tekergőzést, mindenki más inkább aludt…:) A hágó után kizöldült a táj, feltűntek a nomád települések is az út mellett, így volt alkalmunk még egy esélyt adni a kumisznak. Nem mondanám, hogy ezúttal meggyőző volt az íze, viszont frissen lényegesen „jobb”, mint a bolti, amit Kazahsztánban próbáltunk. Igazság szerint az átható füstíz elnyomott minden mást, ami ilyen töménységben már inkább kellemetlen volt, de még mindig sokkal jobb, mint az eredeti matéria lett volna.

Tovább haladva a völgyek egyre szűkebbek lettek, a nomádok pedig profilt váltottak, itt már állatokat nem láttunk, ellenben mindenki méhészkedett, és mézet árult az út mellett. A kíváncsiság nem tudta legyőzni azt az ellenérzést, hogy a franc se akar pluszsúlyt cipelni, így arról nem tudunk beszámolni, hogy minőségre mit tud a kirgiz méz, de az biztos, hogy az alapanyagul szolgáló réti virágok, amik mindent beborítanak, elég szépek.

Viszonylag korán megálltunk ebédelni egy hangulatos – és cseppet sem olcsó - folyóparti étteremnél, ahol kipróbáltuk az eddig mellőzött, de elég népszerű langman nevű fogást, mely bő lére eresztett spagetti, rengeteg zöldséggel és hússal. Finom volt, de nem annyira, mint az a hús-válogatás –gondolom ez is esküvői maradék -, amivel az útitársaink kínáltak meg minket.

Az út legszebb szakasza a Toktogul tó, illetve a felduzzasztott lefolyása mellett haladt, a tökéletes kékség remek kontrasztot adott a változatos színű kopár sziklás környezettel. Sajnos – és ez az egész útra igaz – értelmezhető minőségű képeket nem lehetett csinálni a ritka pihenőpontokon kívül, ugyanis az autó összes üvege sötétítve volt. (Ahelyett, hogy a klímát kapcsolták volna be…)

Osh felé közeledve hirtelen csökkent a magasság, ám a hőmérséklet iszonyatosan megugrott, autónkat közel egyórás kényszerpihenőre ítélve a túlmelegedés miatt, így már csak az volt a kérdés, hogy meg tudunk-e érkezni sötétedés előtt. Meg tudtunk, és egy kellemesnek aligha mondható séta után (hátizsákokkal, negyven fokban…) nagy nehezen a hostelünket is megtaláltuk, ami az eddigiekkel ellentétben csurig volt emberrel. Szerencsére mi egy háromszemélyes szobába kerültünk, így csak egy középkorú spanyol horkolását kell majd elviselnünk… Este még elmentünk vacsorázni, bevásárolni, majd – fene tudja miért, egy ilyen kimerítő nap után – még hajnali kettőig beszélgettünk újdonsült útitársainkkal.

2018.07.20. – A város, ami öregebb Rómánál

Egy hihetetlenül nehézkes kelés után megpróbáltuk összeszedni magunkat, és ezzel el is ment a délelőtt. Nem mintha nagy kedvünk lett volna kimenni a minimum negyven fokba. Szerencsére Osh – habár a város vagy háromezer éves, ami Bishkekhez képest, ahol a legöregebb épület 1936-ban épült, szép kor – látnivalói bőven beleférnek egy délutánba, így nem is kellett kapkodnunk.

A francia srác maradt a szálláson, cserébe hozzánk csapódott egy szörnyűséges angol vega hippi. Reméltük, hogy legalább a helyi közlekedést ismeri, ha már napok óta itt dekkol, de nem, szóval gyalog jutottunk el a bazárig, mely a maga nemében Közép-Ázsia egyik legnagyobbja. De az tuti, hogy nem a legszebb, se nem a legérdekesebb, de arra tökéletesen megfelelt, hogy ebédet szerezzünk Mármint mi, akik nem vegák. A csaj ugyanis még arra is képtelen volt, hogy kitúrja az öt szem húst a plovból, amit kapott, inkább elkezdett balhézni a kifőzdéssel…

Szerencsére a kaja után a többiek a helyi túrinformot keresték fel, mi pedig az Archeológiai Múzeumot, ami bár nem volt egy nagy durranás – valamiért a régióban alapvetésnek veszik, hogy profiltól függetlenül egy múzeum attól lesz múzeum, hogy kitömött állatokkal szemléltetik a környék élővilágát… -, arra jó volt, hogy legalább a saját tempónkban folytassuk az utat. A város legfontosabb – nagyjából egyetlen – látnivalója a Szulejmán-hegy, melyre évezredek óta minden itt élő kultúra szentként tekintett (zoroasztriánusok, buddhisták, muszlimok, stb.), és rajta is hagyta a kézlenyomatukat, melynél fogva az UNESCO világörögséggé nyilvánította.

Őszintén szólva az állítólagos petroglifákból semmi sem látszik – kivéve azokat, amiket az elmúlt tíz évben firkáltak fel -, és a további látnivalók (egy barlangmúzeum, valamint két imahely, ahová be sem lehetett menni) is csak korlátozottan érdekesek, amiért viszont megéri felmenni, az az, hogy remek kilátás nyílik a városra, mely gyakorlatilag a hegy köré épült. (Amúgy a városból nézve is elég jól néznek ki a sziklacsúcsok…) Nem egy Gellért-hegy, de azért nem rossz.

A szállás felé menet már sikerült eltalálni, hogy melyik marshrutka lesz miénk, így értékes kilométereket tudtunk spórolni a dög melegben. Eléggé elcsigázva érkeztünk vissza, pihentünk egy kicsit, vacsoráztunk, végül nem volt más hátra, mint várni a várni a holnapot, újra a hegyekben talán jobb lesz az idő… Nem talán, biztosan.

U.I.: A Song Költ követő képeket a gyenge sávszélesség miatt nem tudtam feltölteni. Ez az elkövetkező ~10 napban aligha változik, de Kínából majd pótolom az elmaradásokat.