Kicsit csalok, ugyanis Ujgurisztán annyira különleges hely, hogy szavakkal aligha írható le - főleg, ha az ember akar még kínai vízumot kapni az életében -, szóval csak Dunhuangról lesz szó, de képek töltök fel. Mármint, ha a rendszer is úgy akarja...

2018.08.06. – Buddha bánhatja a nirvanat

Sosem bánkódtam még amiatt, hogy egy vonat túl gyors – a 700 km-t minden szempontból IC színvonalon 5 óra alatt megtette -, de most igazán nem bántam volna, ha nem hajnali fél négykor érkezünk meg Liuyuanba, ahonnan még 150 km-t kellett buszoznunk a következő állomásunkig, Dunhuangig. Mivel ilyenkor viszonylag ritka a buszközlekedés – és rajtunk kívül nem is szállt le más -, vártunk egy órácskát, mikor elég meglepő módon a sofőrrel hármasban útnak indultunk. A nappal együtt érkeztünk meg az oázisvárosba, ahol némi keresgélés után meglett a szállásunk is, közvetlenül az belvárosban. Utóbbi pirospont, szemben azzal, hogy a booking.com-os foglalással ellentétben mégsem kerültünk közös – 4 ágyas – szobába, merthogy olyan nekik nincs… Igazság szerint, azt sem bántam volna, ha a fészerben szállásolnak el, simán elaludtam, és inkább az volt furcsa, hogy egy órával később már menetkész voltam. Rita egy fokkal azért jobb passzban volt, mert ő elég jól tud aludni a vonatokon, míg én inkább buszpárti vagyok.

Dunhuangnak két igazán érdekes látnivalója van, abból az egyik, a Mogao barlangok világviszonylatban is jelentősnek számítanak. Dunhuang egykor a kínai birodalom határvárosa volt, jelentős pezsgéssel, és egy buddhista szerzetes itt látott álmot, hogy a sivatag szikláiba vésve létrehozza az egyik legfontosabb buddhista emlékhelyet, melyet aztán évszázadokra elnyelt a homok, hogy aztán egy magyar kutató, Stein Aurél brit zsoldban újra felfedezze a fejlett világnak, és azzal a lendülettel kis is rabolja szinte teljesen. Ennél fogva nem számítottam arra, hogy itt hasonlóan pozitív figuraként emlegetnék, mint Vámbéryt Bukharrában… A felbecsülhetetlen értékű kéziratokat azóta a British Múzem őrzi – hiába próbálja Kína visszaszerezni őket folyamatosan -, a barlangok, illetve a bennük lévő szobrok és freskók viszont maradtak, és komoly megszorításokkal, komoly költségen – Kína legdrágább belépőivel - látogathatók is.

Miután sikerült kibuszozni a város szélére, szembesülhettünk azzal, hogy a viszonylag korai órán is iszonyatos tömeg próbál bejutni helyre, ahol a látogatók számát napi 6000-ben maximalizálták. Az már kívülről látszott, hogy ez talán a legprofesszionálisabban üzemeltetett attrakció, ahol valaha jártam. És ezt nem feltétlenül pozitív értelemben mondom. A jegyet gyorsan megkaptuk, majd egyből tovább is tereltek minket a látogatóközpontba, ahol két mozifilmet néztük végig, az egyiket a város és a barlangok eredetéről, a másodikban – egy kupolás teremben, 360 fokos filmen – néhány jelentős barlangot mutattak be alaposan. Reméltem, hogy ezt élőben fogjuk látni/hallani, de az előadás tényleg igényes és érdekes volt. Ezt követően buszba ültettek minket, hogy azzal jussunk el a negyedórányi autóútra lévő barlangokig.

Itt már hatalmas volt a nyüzsgés, minket pedig kiemeltek a tömegből, és bevártuk az angol nyelvű csoportot. Csatlakozott hozzánk egy ausztrál, két japán, egy szerb születésű német, majd egy francia nő Új-Kaledóniából. Még sosem találkoztam senkivel, aki onnan származott volna – apró sziget félúton Ausztrália, és Új-Zéland között -, de mint kiderült, vicces emberek lakhatnak ott, mivel ezév végén szavaznak a Franciaországtól való függetlenedésről. Mintha egy három hónapos magzat megszavazná, hogy vágják el a köldökzsinórját… J Megkaptuk a kísérőnket is – a barlangok csak vezetetten túrán látogathatók -, egy aranyos, és angolul tökéletesen beszélő lány személyében, így készen álltunk az útra.

A területen közel ötszáz festett, szobrokkal díszített barlangot tartanak számon, ebből egy jeggyel 8-at mutatnak be – mindig mást, hiszen egyszerre akár ötven csoport is mozoghat, és így oldják meg a logisztikát -, ami ugye nem garantálja, hogy a legjobbakat látjuk, de igyekeznek egyenlően súlyozni a különlegességeket. Azt ugye nem tudni, hogy miket hagytunk ki, de az összes barlangunk  szuper volt, és kicsit – vagy nagyon – eltért a többitől. Óindiai mesék, Buddha megvilágosodásának folyamata, a barlang szponzorainak képei voltak a visszatérő elemek, de vagy a barlang kialakítása, vagy különleges szobrok jelentették az eltérést, de akadt olyan barlang is, ahol a Nagy Sándor által behurcolt európai csillagjegyeket is megfestették. Mivel nekünk ez volt az első – de közel sem az utolsó – Buddha-barlang látogatásunk, ezért óriási élmény volt, de aki több hasonló helyen is járt már, az is azt mondta, hogy ez mind közül a leglátványosabb helyszín. Ami nem tetszett, hogy a barangoknak helyt adó szikla falát egyszerűen újra vakolták, hogy „jobban” nézzen ki. A jobban alatt azt kell érteni, hogy baromi természetellenes, ami kicsit öli a hely hangulatát is. A legszomorúbb persze az üres „könyvtár” barlang volt, itt nevesítették is Stein Aurélt, mint patás ördögöt, mi pedig nem nagyon reklámoztuk, honnan is jöttünk. :) A vezetett rész közel másfél óra volt amiután lehetőség volt további négy nagy barlang megtekintésére, ahová minden csoport hivatalos volt, így egészen elképesztő hosszú, de legalább gyorsan mozgó – lásd Sixtus-kápolna - sorokat kellett végigállni. Megérte, mert Itt volt a két legnagyobb szobor, egy 27 méteres ülő- és egy 36 méteres fekvő Buddha.

Közben a „német” Nenaddal elég jól összehaverkodtunk, megígérte, hogy elküldi a képeket, amiket titokban csinált, ráadásul együtt jártuk be a park további részeit is. (A fotózás a barlangokban szigorúan tilos, persze próbálkoztam én is, de túl sötét volt, hogy értelmezhető minőségű képeket csináljak…) Találtunk jópár sztúpát a közeli dombon, valamint volt egy második látogatóközpont is, ahol felépítették néhány barlang mását – fotózni ott sem lehetett, ami már a vicc kategória -, és két kiállítás, egy a Selyemútról, egy pedig buddhista ereklyékből. De legalább ilyen érdekes volt a beszélgetés, amit folytattunk, és amiből kiderült, hogy mi a különbség egy német és egy magyar utazó között, akik felmondtak a munkahelyükön. Nenad bárhová ment, felbérelt egy taxit, aki körbevitte mindenhol (a kocsi, ami áthozta a kirgiz-kínai határon például 450 dollárba került), mindenféle logika nélkül össze-vissza röpköd, ha épp ahhoz van kedve, és 4000 forintos spárgát eszik vacsorára. Mi ugye kicsit másképp gazdálkodunk… J Ezzel együtt persze jófej volt, meg is beszéltük, hogy este együtt nézünk körbe az éjszakai piacon. Az egész látogatás majdnem hét óra volt, ami sokkal több, mint amire számítottam, de legalább kaptunk is valamit a belépőért…

Ezt követően kerestünk egy kellemes éttermet, ahol ebédelhettünk – hatkor óra felé már ideje volt -, majd visszamentünk a szállodába pihenni. A kegyelmi állapot nem tartott sokáig, elvégre este tízkor jelenésünk volt az éjszakai piacnál. No, nem sajnáltatni akarom magam, mivel a vásár is remek volt, és ez az a hely, ahol a tömeg forgataga sem volt igazán zavaró. Szuvenírárusok, különböző kajásstandok, kézművesek, mindez az egzotikus kínai díszletek között ismét elhozta a „hűha-élményt”. Most tudatosult bennünk igazán, hogy megérkeztünk Kínába. És öt perccel később újra, amikor kifolyt a könnyünk a vacsorától, annyira erős volt…:)

Nenad volt olyan kedves, hogy odaadta az oázisba szóló belépőjét, ami elvileg három napig jó, és mivel ő holnap reggel utazik már nem tudná újra használni – igazából én voltam olyan pofátlan, hogy elkértem :) -, remélem tényleg működik a dolog. Majd holnap délután kiderül, mivel a délelőtt most már aztán tényleg a pihenésről fog szólni…

2018.08.07. – Fél nap a félholdnál

És tényleg arról szólt, így végre kipihenten tervezhettük a napunkat. Már majdnem délután kettő volt, amikor elindultunk a harminc méter magas Fehér Ló sztúpához, ami egyike azon kínai látnivalóknak, amit csak kívülről érdemes megtekinteni, úgy viszont érdemes. Azt azért nem mondanám, hogy ingyenes élmény, mivel kellett érte sétálni egy órát, ráadásul az időjárás Turpant idézte… Részben ezért sem kapkodtunk, nem akartunk négy előtt kiérni a sivatagba, de túl későn se jó menni, mert akkor mozdulni sem lehet az embertömegtől. Utólag azt mondom, tökéletesen időzítettünk, mert bár sokan voltak, amikor érkeztünk, de nem elviselhetetlenül.

A Crescent Moon Lake egyike Kína legfotogénebb látnivalóinak, ugyanis egy homokdűnék által ölelt félhold alakú tóról van szó, ami mellé egy gyönyörű pagodát építettek, mintha csak az lett volna a cél, hogy festményként ott lógjon minden kínai háztartásban. Legalábbis a képek ezt ígérték, és csak remélni tudtam, hogy a valóság sem áll távol ettől. A túra mindenesetre jól indult, mert bár nézegették a két nappal korábbra szóló jegyemet – és semmi infot nem találtam arról, hogy három napra szólna, nem tudom, Nenad honnan vette ezt -, végül mégis beengedtek, de nem kell nagyon sajnálni a kínai államot sem, mert Ritán így is kerestek 5000 forintot. Némi gyaloglás a kiszolgálóépületek között – itt volt a kétpupú tevék garázsa is, már ekkor állt itt néhány száz -, majd vízszintből megláttuk a tavat. Így sem rossz, de lesz ez jobb is. Előbb mindenesetre bejártuk az épületet, ami kívülről azért szebb volt, de árnyékot legalább adott, amire pedig nagy szükség volt. Ja, és életünkben először buddhista szerzetesekkel is összefutottunk! Nem itt élnek, csak turistáskodnak, de kezdetnek nem rossz.

Nagy levegővétel után elindultunk megmászni a legnagyobb homokdűnét – némi segítséget jelentette a lerakott létra -, ahonnan a kilátás tényleg fantasztikus volt. Mivel a látványt nehéz leírni, elég legyen annyi, hogy az út alatt még egyetlen filteres fényképet sem készítettem, itt viszont elcsábultam. (lásd galéria:) Minden létező szögből megnéztük a tavat, majd feltettük a kérdést, hogyan tovább? Rita első ötlete – amit gyorsan megvettem – az volt, hogy szatyorra ülve csússzunk le a többszáz méteren, de sajnos nem vált be, valami masszívabb kellett volna. Maradt a második legmókásabb megoldás, egyszerűen lerohantunk. Megnyugtatok mindenkit, sokkal szórakoztatóbb volt, mint amennyire bárki el tudná képzelni. Lent még csináltunk pár közös képet a helyiekkel – itt mintha jóval kedvesebbek, közvetlenebbek lennének a hanok is, legalább öt csoport kért tőlünk közös fotót -, majd elindultunk kifelé.

Még épp időben. Gondolom a naplemente miatt - ami még két és fél órára volt -, valami elképesztő, sokezres tömeg hömpölygött befelé, szinte sokkolólag hatott. A tevekaravánok teljes intenzitással fuvaroztak, legalább ezer (!) teve volt mozgásban egyidőben, kilométereken át kígyózott a sor. A kínai turizmusnak erről az oldaláról még csak hallottam, szerencsére tapasztalnom most sem kellett sokáig. Kifelé nem ment senki, így szabad volt az utunk, és meg sem álltunk a belvárosig. Megpróbáltam volna SIM kártyát venni, de még mindig túl messze vagyunk a civilizációtól, így újfent elhajtottak, de legalább az éjszakai piac árusai kipakoltak már, így a vásárfiáért nem kellett este visszamennünk. Megvacsoráztunk, beszereztük a holnapi nagy út kellékeit – tésztaleveseket :) -, napnyugtára pedig vissza is értünk a hotelbe. Ez a nap – várakozásomon felül - annyira jól sikerült, hogy egyikünk sem tudta azt mondani, hogy a tegnapi egyértelműen jobb lett volna, aminél nagyobb dicséret hirtelen nem is jut az eszembe. Sebaj, holnap majd elmegy az életkedvünk… :)

2018.08.08. – A leghosszabb legrövidebb nap

A mai nap – ugye egy 24 órás vonatútra indultunk Xian felé – kevés izgalommal szolgál, annál több szívással. Kezdve azzal, hogy éjszaka egyikünk sem tudott aludni, ami az álmoskönyv – nálunk nem álmosabb, az tuti - szerint nem jó jel, ha a másnap éjszakát egy székben fogjuk tölteni. Folytatva ott, hogy menetiránynak háttal ülünk, amit rühellek, befejezve azzal, hogy minden szék foglalt, így elég szűkösen vagyunk. És persze a légkondit is maxon járatják, hogy éjszaka megfagyjunk.

Most jöjjenek a pozitívumok. Velünk szemben egy nagyon vicces pár üldögélt. A fickó úgy nézett ki mint Kungfu Panda, a nő, pedig olyan volt, mint a kínai éttermekben integető műanyag testes Buddha. És nem csak azért, mert ő is végig mosolygot. Sajnos nem beszéltek angolul, ellenben folyamatosan ettek, és persze minket is kínálgattak, szóval kár volt beruházni annyi tésztalevesbe…:) De a csúcslegjobb, hogy végre rávettem magam, hogy ledolgozzam a majd’ egyhetes csúszásomat a naplóval. Nem mondom, hogy könnyen ment, de legalább eltelt a fél nap. Már csak 850 km van hátra…

Egyébként megoldódott a rejtély, hogy miért nem tudnak a kínaiak egyáltalán angolul, ugyanis féltávnál odaült hozzánk egy helyi „angoltanár”, hogy gyakorolja a nyelvet. Nos, volt is mit, ugyanis egy magyar harmadikas szintjén beszélte az angolt, teljesen alapvető kérdéseket nem értett meg, összetett válaszokat pedig egyáltalán nem tudott adni. És nekik kéne tanítaniuk, ugyebár.

Hajnali kettő körül elég sokan leszálltak, úgyhogy volt hely terpeszkedni, és még néhány órát aludhattunk is. Azért nem annyit, hogy másnapra virradóra bevállalhatnánk az agyaghadsereget, inkább csak az óvárost fogjuk bejárni.