2018.07.24. – Kornyadozás a világ tetején

Noha induláskor bosszúsak voltunk, hogy nem fogunk sokat látni az útból, kiderült, hogy nem kell aggódnunk, mert hiába a megfelelő autó, a hatalmas rakománynak, és persze a nem épp tükörsima útnak hála alig haladtunk. Fél kettőkor értük el a 4200 méter magasan fekvő határállomást, ami – bár sötétben nem láttuk be az egészet – kiszuperált konténerek halmazának tűnt. Bár semmiféle probléma nem merült fel, a cuccainkat sem pakolták szét, és mondanom sem kell, hogy rajtunk kívül nem volt más átkelő, az egész folyamat annyira lassú volt – ráadásul szinte végig a hidegben kellett álldogálnunk -, hogy fél három is elmúlt, mire „megérkeztünk” Tadzsikisztánba. Már épp elaludtunk volna, amikor a sofőrünk egyszerűen elvesztette az utat és egy vízmosásban kötöttünk ki, aminek olyan magas volt a padkája, hogy nem tudott kikapaszkodni belőle. it volt mit tenni, kiszálltunk, majd botok és kövek segítségével építettünk egy rámpát – pontosabban lebontottuk a padkát -, amin ki tudott kapaszkodni a kocsi. Leszámítva a sofőrt, a sikeres manővert egy kis alvással ünnepeltük. Remek időzítéssel a nappal együtt keltünk, ráadásul akkor, amikor elértük a Karakol-tavat, így talán ha száz kilométernyi szakaszról maradtunk le, a kérdés, hogy ennyi alvás után mennyire tudjuk élvezni a maradékot. Azt viszonylag gyorsan megállapíthattuk, hogy nemhogy másik országba érkeztünk, de olyan, mintha egy másik bolygóra csöppentünk volna. Nyoma sem volt a Kirgizisztánban látott zöldellő, havas hegyeknek, kietlen, hatalmas csúcsok meredeztek mindenütt. Mivel itt csapadék gyakorlatilag nincs, a hóhatár a korábbi 3500 méterről felment 5000 méter fölé, így még a hó látványa is csak ritkán törte meg a dermesztő sivárságot. Ha a NASA egyszer remakelni akarná a holdraszállást, nem kéne holmi stúdiókkal bajlódnia, itt simán leforgathatná az egészet.  A bámészkodást rövidebb REM szakaszok váltogatták, mígnem elértünk a Pamír Highway legmagasabb pontjára, a 4600 méteres Ak-Baytal hágóhoz, ahol végre megálltunk néhány fotó erejéig. Valamint rácsodálkozni arra a csomó kecskére, amiket valaki jó ötletnek gondolt éppen itt tartani. Hogy mit esznek, az mondjuk rejtély, mert nemhogy fákat, de még füvet sem láttunk az elmúlt néhány száz kilométeren… Már egészen közel jártunk Murghabhoz, amikor kiderült, hogy útitársaink egy nomád faluba tartanak – és vélhetően ők látják el élelmiszerrel az egész falut -, így tettünk egy kellemes kitérőt, és ha már arra jártunk, be is hívtak minket reggelizni. Végre kipróbálhattuk a jakkefírt és a jakvajat, amik egész jók voltak, de a kenyér sajnos itt is szörnyű… A jakokat valahová elhajthatták, mert mi csak egy szerencsétlen példányt láttunk, meg néhány bocit. A reggeli fénypontjaként a helyiek megpróbálták megtanítani a japánt – aki előzőleg maga elé rántotta a házigazdát, amikor meglátta az egyébként teljesen békés kutyájukat – tadzsik nyelven köszönetet mondani. A „rahman”-ból hosszú percek gyakorlása után is csak „rakamata”, amin mindenki jót derült. (Kivéve engem, mert én egyenesen fetrengtem a röhögéstől…) Nagy nehezen végre tovább indultunk, majd tíz és fél óra vezetés után megérkeztünk Murghabba, ami egy hegyek által ölelt háromezres bódéváros. Ahhoz képest, hogy a világ végén voltunk, a város legmenőbb – na jó, egyetlen – szállodája tejesen tele volt, így a recepciós átirányított a vendégházukba. Hogy kikkel volt tele a szálloda? Több tucat nyugdíjas korú kerékpárossal, akik Pekingből tekertek, Mongólián át Szófiába. Napi 120 km az átlaguk, így tervek szerint 4,5 hónap alatt teljesítik a távot. Ezzel a vállalásukkal alighanem újraértelmezik az aktív nyugdíjasévek fogalmát… No, nem mintha jobb volna, ha a karosszékben kötögetnének, de akkor legalább lenne helyünk az amúgy elég jól felszereltnek tűnő hotelben.  Nagy nehezen – de tényleg, kezdett rajtunk kiütközni a magasság, így már egy apróbb dombra felkapaszkodni is megerőltető volt a zsákokkal – elértük a hostelt, alkudoztunk kicsit, majd elvágódtunk aludni két órát. Szívem szerint fel sem ébredtem volna, de volt még program mára, megnézni a „Jak-házat”, ahol kézműves termékek voltak igen csekély számban, valamint Murghab fő látnivalóját, a bazárt. Utóbbi különlegessége, hogy néhány tucat kínai konténerből alakították ki, így kevéssé tűnt szívmelengető látványnak, de mindenképpen egyedi volt. És ami még különösebb, hogy mindent megtaláltunk, amit szerettünk volna, ráadásul elég olcsón. Kivéve az ételeket, ami nyugati mércével mérve is meghökkentően drága. Nem csoda mondjuk, hiszen a semmi közepén vagyunk, ahová mindent ezer kilométerekről hoznak másod, vagy harmad kézen keresztül… Ezt követően váltottunk pénzt, majd visszamentünk estebédelni a hotelbe, mivel a néhány kifőzde nemcsak a vendéget, de az ételt is nélkülözte. A jakhúsleves finom volt, de egy második fogást még elbírtam volna. Sötétedés előtt visszaértünk a vendégházba, útitársunk Christian csak ekkor ébredt fel. A mázlista. Este még sikerült kocsit foglalnunk holnap reggelre, majd kaptunk bónusz vacsorát – biztos látszott rajtunk, hogy ennénk még valamit -, és viszonylag korán folytattuk az alvást, ott, ahol délután abbahagytuk…

2018.07.25. – A világ egyik leghíresebb, és talán legszebb útja

Reggel – meglepő módon – pontosan érkezett a dzsip, és - szintén meglepő módon – minden ülésre csak egy utas jutott. Két helyi útitárs mellé egy koreai kislányt kaptunk, aki előző nap hatodmagával utazott három ülésen Osh és Murghab között, tizennégy órán keresztül… Előzékenyen előre engedtük az anyósülésre, elvégre ő nálunk is sokkal szerencsétlenebb volt. Na jó, volt még egy potyautas is, egy nyúzott kecske, aki a tetőcsomagtartón utazott az hátizsákjaink mellett. Csak remélni tudtuk, hogy nem kerülnek közelebbi kapcsolatba… Ritával hátra ültünk, ahol nem volt ugyan túl nagy lábtér, viszont nyitható ablak igen, így volt esély a fényképezésre. Hiszen Khorogig tart az út leglátványosabb szakasza. Apropó Khorog. A város Hegyi-Bandahsán Autonóm Tartomány központja, mely egy egészen sajátos entitás – erről később -, és gyakorlatilag Tadzsikisztán keleti felét foglalja magába. A régió már az orosz-brit vetélkedés idején, százötven éve is ütköző, majd demilitarizált terület volt, a Szovjetúnió felbomlása után pedig kikiáltott függetlenségét, mellyel véres polgárháborúba taszította az országot. A turisták számára a különállás legszembetűnőbb jele, hogy a vízum mellett külön engedély kell, további 20 dollárért, hogy a régióban tartózkodhassunk. Hívhatnák inkább kapuadónak, elvégre nehéz engedélyként tekinteni valamire, amit automatikusan megkap az ember, ha fizet… Az út gyorsan és kellemesen telt, nagyjából kétszáz km-en keresztül folytatódott a kopár hegyóriások lenyűgöző láncolata, majd éles váltás következett, feltűnt egy patak, mely magával hozta előbb a füvet, majd a fákat is. Eleinte csak a völgyben, később már a hegyoldalban is. A fotózás komoly kihívást jelentett, ugyanis ki kellett dugnom a telefont az ablakon, ami egy autópályán alapesetben nem probléma, de amikor olyan huppanók vannak az úton, hogy a fejünket csak a tető fogja meg, ott bizony rendesen kapaszkodni kell a gépbe. Nagyjából öt-hat alkalommal ejtettem el majdnem, de csak megúsztuk az utat veszteség nélkül. Így feltétlenül megérte a rizikót, ugyanis készült pár elsőosztályú, és sok szimplán csodás kép, lásd galéria… Ritával igen hamar közös nevezőre jutottunk abban, hogy bár elképesztő sok szép hegyi utat jártunk be az utóbbi hetekben, egyértelműen ez volt a csúcs. Egészen korán, három óra felé megérkeztünk a szállásra, mely az egész Pamír legjobb helye, minden földi jóval felszerelve, mondhatni baráti áron, és ami a legjobb, még külön szoba is jutott, pedig itt is nyüzsögtek a turisták. És igen, főleg a hegyikerékpárosok. A Pamír Highway olyan lehet nekik, mint a muzulmánoknak Mekka. A cuccok lepakolása után pedig irány a város, illetve a kinézett indiai étterem. Ami persze zárva volt, mivel csak vacsoraidőben nyit ki, ami a helyiek szerint este hétkor kezdődik. A nem messze lévő pizzéria detto. Végül az egész helyes központi parkban találtunk egy helyet, ahol volt csirkehús – mondjuk nem sok csirkét láttam errefelé, ami nem túl jó jel -, márpedig mindannyian valami nem közép-ázsiai kajára vágytunk a sokhetes plov-manty-húsleves triumvirátus után. Sajnos a kaja messze a várakozásokon alul szerepelt, de ami igazán bosszantott, az a tetű lassú kiszolgálás, ami miatt a bazárt, valamint minden olyan helyet, ahol hűtőmágnes potenciálisan fellelhető zárva találtunk. Jövünk még ide vissza, de azért jó lett volna túl lenni a vásárláson… Este a szálláson Rita egyszer csak rám töri az ajtót a nagy hírrel, találkozott egy magyar lánnyal, Dettivel, aki az amerikai barátjával, valamint – természetesen – biciklivel járja az Isztambul-Novoszibirszk útvonalat, Grúziától kezdve pedig már nem egyedül. Bő másfél hónapja hallottunk utoljára magyar szót, és semmiképpen nem fogadtam volna arra, hogy épp itt köszönt ránk az új alkalom… Mint kiderült, ők is a Wakhan-völgybe készülnek, ráadásul bicikli nélkül, szóval el is terveztük a közös utat. A recepciós szerint semmi gond, holnap 9-ig biztosan találunk autót, ami elvisz minket.

2018.07.26. – Csetlés-botlás az afgán határon

Reggel korai kelés – hurrá -, majd a cuccok újrarendezése, mivel azt találtuk ki, hogy csak két kisebb táskával megyünk, a nagyokat a hotel megőrzőjében hagyjuk. Időben elkészültünk, és kaptunk új útitársat is, egy fiatal német földrajzprofesszor személyében, aki immár tizenöt éve jár vissza, és tanít is az helyi Aga Khanról elnevezett egyetemen. Aga Khan a zömében iszmailita vallású helyiek bálványa. Egy Svájcban élő multimilliomos úriemberről van szó, aki ezen siíta szekta követői – nyugat Tadzsikisztánban ellenben a szunnita az uralkodó vallás - szerint Ali próféta leszármazottja, ezáltal az igaz ige, aki alapítványán keresztül ráadásul a térség nagy jótevője is. A családi vagyon forrását az jelentette, hogy egy időben az aktuális khánt lemérték egy mérlegen, majd a gazdag iszmailita (fatimida) kereskedők összedobták neki a súlyát aranyban, vagy gyémántban… Alighanem ez a pénzszerzésnek az elképzelhető legegyszerűbb módja. De a család él a bizalommal, így bármerre járunk is a régióban, gyakorlatilag az összes fejlesztésen, legyen az vízerőmű, maga a Közép-Ázsia Egyetem - aminek hála Khorogban szinte mindenki beszél angolul… -, de a legegyszerűbb turisztikai beruházáson ott virít az Aga Khan Alapítvány logója. És ez semmi ahhoz képest, hogy a polgárháború idején ez az alapítvány mentette meg a helyieket az éhhaláltól. Nem csoda, hogy a helyiek egyfajta Dalai Lámába oltott Mikulást látnak benne, és az összes házban kint van a képe a családi fényképek között… A hoteltulaj felajánlotta, hogy elvisz minket a pályaudvarra, nagy nehezen pedig a magyar-amerikai pár is előkerült, így elindulhattunk. A „pályaudvaron”, ami egy taxistand volt, némi alkudozás után találtunk egy kisbuszt, aki vállalta, hogy elvisz a völgy 210 km-re lévő végéig. Mármint akkor, ha nem robban le, amire nem vettem volna mérget, tekintve, hogy már a városi aszfaltos szakaszon is erőlködött a csotrogány. Iszonyatosan lassan haladtunk, amit egyrészt az út állapota is indokolt, másrészt viszont a kisbusz élet-halál között táncolt, minden pataknál meg kellett állni, hűteni a motort. Így sem kerülhettük el a lerobbanást, amit először még menteni tudott a vezetőnk, de másodszorra már, öt kilométerre a völgy „főfalujától”, az afgán határátkelőt jelentő hídnál végleg megadta magát. Négy és fél óra alatt tehát még félúton sem voltunk… Legalább tudtunk bámészkodni egy kicsit, ami igazán nem volt rossz program, hiszen innen láthattuk a Hindukus legmagasabb, 7430 méteres csúcsát – a Lenin-csúcs nem sokáig volt a legmagasabb hegy, amit valaha láttunk… -, míg érkezett egy kocsi, ami bevitt minket a faluba. A német srác – aki beszél fársziul is -, említette, hogy biztonsági okok miatt egy ideje már nem tartják az afgán piacot – amit itt, egy senki földjének számító szigeten volt -, és egyébként is, harminc kilométerre tőlünk pár napja összecsaptak a tálibok a kormányerőkkel. Ami figyelembe véve azt, hogy a Wakhan-völgy – aminek északi oldala Tadzsikisztán, a patak túlpartja pedig Afganisztán - még a tálib rémuralom idején is képes volt megvédeni a szuverenitását, igazán szép teljesítmény. Még pár ilyen nagy amerikai háborús „siker”, és a talibán talán még Pakisztánt is beveszi… A sofőr szerint az étteremben kellett volna várakoznunk, amig értünk jön, de a többség úgy döntött, inkább körbesétálunk, hátha látni itt valami érdekeset. Nos, gyorsan végeztünk, ugyanis az aszfaltos úton kívül Ishkasim nem kínál különösebb látnivalót, mióta nincs afgán piac. Még a térkép által jelzett észak-koreai étteremnek se találtuk nyomát. Ezt követően kicsit szürreális főzőcske kezdődött az étterem kertjében. Mivel Dettiék – illetve mindenki más, akivel találkoztunk – alaposan megjárta a tádzsik konyhával, ezért nem akartak az étteremben enni, onnan csak eszközöket kértek, majd spagettitésztát főztek a gázpalackjukon. Az étterem vezetője csak nevetett a dolgot, és persze segített, elvégre ilyen ez a tadzsik vendégszeretet… Alig három óra várakozás után a földrajzos vállalta, hogy szerez egy új autót, ráadásul nem csupán szerzett egy dzsipet, de a költségek kb. felét fizette is – vagy inkább az egyeteme… -, így nem sokkal az eredetileg tervezett ár fölött, immár egy normális kocsival folytathattuk az utat. Nem sokáig, ugyanis a sofőr volt annyira jófej, hogy megállt pár percre a Khaakha Erődnél, mely a kétezer-háromszáz éve a völgybe telepített erődrendszer legnagyobb, és legjobb állapotban fennmaradt darabja. Ha Tadzsikisztán valaha új világörökség helyszínt akarna, ezzel az erődrendszerrel kéne próbálkoznia, ugyanis egyedi, és legalább annyira látványos is. Ezt követően a szuvenírárus néni, elmutogatta a különbséget a tádzsik, az afgán és a wakhi – ez a vögyben élő törzs – hülyesapkái között. Vettem is volna egyet, ha nem mond olyan árat, amivel még az alkudozástól is elveszi a kedvem… Egyébként az egész ország etnikai összetétele – akárcsak a szomszédos országoké – katyvasz. AZ északi rész 40%-a kirgiz, a nyugati üzbég, míg Afganisztánban, és ha hihetünk a nemhivatalos számoknak, Üzbegisztánban is több tadzsik él, mint Tadzsikisztánban. Ehhez képest a Balkán egy etnikailag rendezett terület volt… Az út közben még történt velünk egy szerencsétlen baleset, ugyanis emberbaráti szeretetből felvettük az út szélén sétáló japánt – hogy kerülhetett oda? -, akivel Murghabig utaztunk. Még jobb, pont oda tartott, mint mi, így szereztünk egy remek lakótársat. Mivel a dzsip jól ment, még éppen sötétedés előtt elértük a szállást. Dettiék inkább sátraztak, mi a japánnal besétáltunk. A ház pont olyan volt, mint az útikönyvben. Kívülről egy vályogtákolmánynak tűnt, ellenben belül szépen berendezett, díszített, Aga Khan kép a falon, ráadásul szép példáját találtuk a „Pamír Dómként” emlegetett gerendákkal ötszögben körbeépített tetőablaknak, ami világossá varázsolta a nappalokat, és baromi hangulatossá az estéket. Nagyon hangulatos szállás volt, mondjuk a zuhanyzót kicsit hiányoltam… A család is nagyon kedves volt, ehhez képest a japán valami vérlázító műsort rendezett, hogy ő márpedig nem akar hatvan somonit (1800 forint) fizetni a szállás+vacsora+reggeli csomagért, csak ötvenet. Nagyjából tíz percig vitatkozott a tulajjal, félig japánul magyarázta, hogy a japánok milyen szegények (…), és ez volt az a pillanat, amikor leállítottam. Félig-meddig, mert még másfél óra múlva is faggatta a tulajt, hogy akkor ugye jó lesz-e az ötven… De nem ez volt aznap este az egyetlen balhéja, mert azt is kikérte magának, hogy miért kell levennie a cipőt a bejárat előtt. (Mintha Japánban nem ez lenne a szokás…) A vacsora a társaságot leszámítva nagyon jó volt, és szerencsére nélkülözte a húst, ami errefelé minden ételmérgezések origója. A japán próbálkozott a társalgással, már amennyire az angolja engedte, és igaz, ami igaz, volt is egy jó sztorija Pakisztánról, ahol egy hónapot töltött. A történet lényege, hogy nagyon rendes nép a paki, mivel csak egyszer próbálták megkéselni. Na jó, ő ebben a formában nem kapcsolta össze a két mondatrészt, de számomra nyilvánvaló, hogy az a térség, ahol harminc nap alatt, csak egyszer támadtak rá késsel, valójában a béke szigete. Elvégre ezzel a stílussal még egy buddhista kolostorban is legalább három-négy halálos ellenséget szerezne egy hét alatt… Ráadásul a vicc az, hogy ingatlanügynökként hivatkozott magára (…), és meg is hívott minket Oszakába, ami szerinte nem drága, elvégre a város bandaháborúktól leginkább sújtott negyedében akár már 12 dollárért is kaphatunk ágyat egy hostelben… (Miközben háromszáz forinton balhézott.) A kimerítő társalgás jutalmaként azért Rita kapott egy szúmó-figurás legyezőt, így ha fülledt meleg van, vagy éppen nagydarab pucér férfiak látványára vágyik, akkor a helyzet meg van mentve! Nyugodtan mehettünk tehát aludni…

2018.07.27. – Túra a Pamírban

Reggel nyolcórai találkát beszéltünk meg Dettiékkel, így igyekezni kellett az amúgy elég furcsa reggelivel, ami zöldséglevesből, kenyérből és teából állt. Nem a kenyeret és a teát furcsállottam… A mai napra, több utazó ajánlása alapján egy túrát iktattunk be a Marx és Engels csúcsok lábáig, ami egy szerény 1200 méteres emelkedést jelentett egészen 4000 méterig. Út közben pedig megnézhettük a környék legjelentősebb sziklarajzait, amit kitudja milyen régtől egészen a mai napig karcolnak az önjelölt művészek. A rajzokat a reggeli bevásárlás után – vizet vettünk csupán, szóval nem lakomára készültünk… - gyorsan elértük, és mi tagadás, többségük elég mulatságos volt. Volt ugyan jópár ősinek látszó motívum, de többségben voltak a házikók, autók, tacskók, mintha csak egy csoport óvodást szabadítottak volna rá a területre. Tulajdonképpen a rajzok végig kísértek minket az elkövetkező kilométereken, amelyek elég kegyetlen kaptatót jelentettek egészen a völgyet ölelő sziklaszírt pereméig. Nem mondom, hogy gördülékenyen haladtunk, de legalább volt idő kicserélni a legérdekesebb sztorikat az eddigi utazásról. Ja, igen, hölgyek! Ha esetleg valaki egyedül szeretne erre biciklizni utazni, a kellemetlen élmények elkerülése végett szerezzen be egy gyűrűt, és mondja, hogy férjnél van. Ezzel még az elvétve előforduló agresszív barmokat is le lehet szerelni! A szikla tetején aztán fújhattunk egyet, valamint szétnézhettünk a völgyön, illetve a szemben húzódó Hindukus láncán, melynek főgerince egyben az afgán-pakisztáni határt is jelenti. Mivel elég magasan voltunk, ezért a közelebbi hegyek már nem takarták a gerincet, így elsőosztályú látványban volt részünk. Még jobb lett volna, ha teljesen tiszta az idő, de ez a völgy mikroklímája miatt soha nincs így. Apropó, a völgy. Tadzsikisztán legszegényebb tartományának legszegényebb része. Cserébe elképesztően drága, mivel minden irtózatosan messziről, borzasztó szar úton kell behozni. A völgyön keresztül zajlott/zajlik az afgán heroincsempészet nagyrésze, az évi becslés úgy 200 tonna. Gondolom ennek is köszönhető - meg persze Aga Khannak -, hogy a környék lakói csak megélnek valahogy. Cserébe viszont szép helyen élhetnek, a határpatak hordaléka pedig minimálisan művelhetővé teszi a völgyet. Ezt követően kezdődött az út hosszabb, de sokkal lazább része, amit csak a csökkenő oxigénszint és a feltámadó szél nehezített. Az út mellett találtunk pár hegyi kecske koponyát. De nem arról van szó, hogy az öreg példányok egy bizonyos helyre gyűlnének végelgyengülésben kimúlni, hanem a helyiek a trófeákkal - valamint a Marco Polo-juh szarvakkal – a szent helyeiket jelölik. Temetők kapuja fölött, házi oltárokon, mindenhol visszaköszön a dolog, de azt sajnos nem sikerült megtudni, mi a szokás eredete. Sem azt, hogy miféle szent hely lehet egy vízvezető csatorna szomszédságában 3700 méteren, minden lakott településtől legalább kétórányira. Noha Detti kacérkodott a visszafordulás gondolatával a korai sötétedés miatt, de simán leszavaztuk, szóval hat óra alatt elértük végül az Engels-csúcs alaptáborát. A hegy a különös formája miatt közkedvelt célpont, nomeg az óriási geleccsere miatt, amit épp egy csoport próbált meghódítani. Mint kiderült, kevés sikerrel, egy híján mindenki visszafordult, mert megütötte őket a magasság. Ahogy Detti barátját, az amúgy síoktató Taylort is, ezért még az „ebédet” - mini PB palackon főztek tésztát - sem vártuk meg, hanem elidultunk lefelé. Bezzeg a hegy lábánál legelő tehenek, birkák és szamarak simán bírták a körülményeket! A visszafelé út már lényegesen gyorsabban telt - hajszolt minket a hideg, szeles idő rendesen - és még éppen sötétedés előtt visszaértünk a faluba. Megjutalmaztuk magunkat egy-egy Snickerssel, aminek még a szavatossága sem járt le, majd visszaértünk a szállásra. A tulaj még reggel felajánlotta, hogy este elvisz minket egy közeli melegvizes forráshoz, hol a helyiek az alaposabb tisztálkodást szokták megoldani – gondolom kéthetente -, és ez akkor még jó ötletnek tűnt, de a vacsora közben erőt vett rajtam a fáradtság és a gyomorrontás kellemetlen egyvelege, és inkább eldőltem, mint egy zsák. Hiszen holnap úgyis Bibi Fatimához, a környék szent gyógyvizéhez készültünk…

2018.07.28. – Stoppolás a Wakhanban

Reggel eldőlni látszott, hogy a minapi gyomorprobléma nem vált akuttá, így továbbra is mi leszünk az egyedüliek, akik ételmérgezés nélkül ússzák meg Tadzsikisztánt. (Detti kétszer volt már kórházban, de például Armin, a holland biciklis is fogyott vagy hét kilót…) Kicsit olyan ez, mintha úgy látogatnánk meg Párizst, hogy kihagyjuk az Eiffel-tornyot, de majdcsak együtt tudunk élni a dologgal… Evés – ismét leves – után pedig házigazdánk bejelentette, hogy az állapotos feleségét orvoshoz viszi, ami nincs messze Bibi Fatimától, így benzinköltségért elvisz minket. Jól hangzott, egész addig, míg ki nem számolta a benzinköltséget, ami alsó hangon az általam várt duplája volt. Állítása szerint a völgyben 600 forint/liter áron van a nafta, ami Khorogban alig valamivel 200 forint fölött volt. Nehezen hihető, nem is hittem, így alkudtunk végül, bár nem annyit, amennyit akartunk. Sajnos nem voltunk túl jó alkupozícióban, mivel a Wakhan-béli közlekedésnél csak egy nehezebb akad, közlekedni ugyanott hétvégén… Mindenki irgalmatlan körülményes volt a készülődéskor, ráadásul a söfőr ha már fürdeni visz minket, még az egész háztartását is be akarta tuszkolni a kocsiba. Mi az ötödik embert a sorunkba már túlzásnak éreztük, így az anyós otthon maradt. Bábuska bűzölöghet tovább… Mindezek után még a tankolásra is várni kellett, mert a „kút” tulaját elő kellett keríteni valahonnan. Egyébként egy nagyobbacska Gazpromos hordóból tölcsérrel mérték az igen gyanús, zöldes árnyalatú löttyöt. De a kocsi beindult, így elindulhattunk végre. Annyi előnye volt a fuvarnak egy iránytaxival szemben, hogy megállt Vrang településnél, ahol évszázadokkal korábban az itt élő buddhisták egy sztúpát emeltek a szikla tetejére. Egy sztúpát, ami kísértetiesen hasonlít egy zikkuratra. Mondjuk megnéztem volna közelebbről is, de ez is több volt a semminél. Már elmúlt dél, amikor Detti és Taylor kiszálltak a főúton – nekik nem volt kedvük az újabb fürdőhöz -, mi pedig elkezdtük ötszáz méteres kapaszkodásunkat a hegyoldalban. Mi tagadás, kocsival lényegesen könnyebb, mint gyalogosan… Mi sem mentünk végig, a cél előtt másfél kilométerrel található ugyanis a Yamchun-erőd – a korábban ecsetelt erődrendszer leglátványosabb darabja -, amit még fel akartunk fedezni magunknak. A leglátványosabb jelző nem túlzás, ugyanis a remekül helyreállított vár egy sziklán fekszik, fél km-el a folyó fölött, háttérben a Hindukus havas csúcsaival. Az egész völgy legszebb fotótémája. A bejáráshoz persze húsz perc is bőven elég volt, így folytathattuk utunkat Fatima bibijéig. Személy szerint hasonlót vártam, mint amilyen a forró fürdő volt Kirgizisztánban, ehhez képest alaposan meglepődtünk. A hely ugyanis tökéletesen kiépített, és a koncepciója is jóval érdekesebb annál, minthogy jön a víz, csináljuk egy medencét és hajrá. A két részre – egy a férfiaknak, egy a nőknek – osztott épületek ugyanis csak három fala van, a negyedik pedig a melegvizes folyó medrét dó sziklafal, ahonnan vízeséséként folyik le a legalább negyven fokos víz. Aki esetleg fürdőruhában élvezné a fürdőt – tehát minden épeszű ember… -, azt nagy meglepetés fogja érni, ugyanis a helyiek biztosan nem fogják beengedni, mondván Isten előtt teremtéskori valónkban kell megjelennünk… E kikezdhetetlen logika apácákat idéző szemérmességemet is magaalá gyűrte, így hamarosan csobbanhattam a három és hetven év közötti helyiek közé. Már a víz is elég tikkasztó volt, de a helyiek rávettek, hogy másszak be a sziklafalon lévő üregbe, ahol spirituálisan is megtisztul az ember. Vicces látvány lehetett, kb. mint egy inverz szülés, mert a lyuk szája olyan kicsi, hogy egy kövérebb ember be sem fér… De ezt talán ne is részletezzük. A lényeg, hogy az üregben a forró vízen felül kb. egymillió százalékos páratartalom fogadott, így még a levegővételért is meg kellett küzdeni. Nem tudom, hogy mennyi időt töltöttem benn – nekem úgy másfél órának tűnt, az órám szerint kettő percnél nem volt több -, de annyi biztos, hogy amikor kijöttem, már csak az Antarktisz gondolata tartott életben. A lényeg, hogy mire kimentem Ritához – aki addig a cuccokra vigyázott – már újra magamnál voltam, így őszintén tudtam ajánlani a mártózást, mert nagy élmény. Rita a körülmények ismeretében kicsit vacillált, de meglepő módon nem kellett sokat győzködnöm, és utólag sem bánta meg a dolgot. Egyébként a forrás a helyi nők körében kimondottan népszerű, ugyanis állítólag fokozza a termékenységet. A fürdés után elindultunk lefelé a hegyről, mondván kikerülni úgysem tudnak minket, a főúton pedig mégiscsak nagyobb esélyünk lesz fuvart találni Khorogig. Nem kellett sokat mennünk, mire egy német csoport felvett minket. A családfő, egy kedves öregúr szinte helyettünk mondta el, miért is jó ötlet a magyar helyzetet Thaiföldön kipihenni… Sajnos azonban a hegy alján Khorog helyett Murghab felé fordultak, így nekünk újabb fuvart kellett fogni. Háromnegyed óra alatt összesen két szabad autó állt meg mellettünk, de mindegyik helyi volt, aki taxiáron vitt volna minket – ami két főnek horror -, nekünk pedig olyan kocsi kellett, ami amúgy is arrafelé menne. Végül egy Nissan pickup tűnt fel a távolban, én pedig szinte elálltam az útját, úgyhogy jobb híján megállt. A sofőr bácsi persze magyarázta, hogy kocsi tele van – ami azt illeti többen is voltak a kelleténél -, de én mutattam neki, hogy ennél üresebb platót még az életben nem láttam. Se deszka, amikből szögek állnak ki, se egy ide-oda csúszkáló betonkeverő, szóval semmi olyasmi, ami mellett ne utaznék szívesen. Furcsállta a dolgot, de persze megengedte, hogy felkapaszkodjunk, úgyhogy a következő nyolcvan kilométert a platón ugrándozva töltöttük. És nem vagyok biztos abban, hogy mi utaztunk kényelmetlenebbül, nem pedig a hátsó sorba zsúfolódott öt szerencsétlen… Annál is inkább, mert kimondottan élveztük az ingyen vidámparki élményt! Ishkasimba épp fergeteges fesztivál zajlott - gyerekdalokat játszottak le CD-ről -,de sajnos nem sok időnk volt arra, hogy az első sorban csápoljunk, mert igen megszaladt az idő, és nem sok esélyünk volt visszajutni Khorogba. Úgy tűnt, szerencsénk lesz, mert a közlekedési rendőr azt állította, hogy öt percen belül jön egy kocsi – való igaz, mások is várakoztak már ott -, amivel el tudunk menni. Nos, mindez másfél órával később már illúziónak tűnt. A rendőr szánta-bánta, hogy hitegetett minket, így meghívott vacsorára, valamint szállást is adott volna az éjszakára. Nem bántam a dolgot, mert Üzbegisztán óta ez volt ez első komolyanvehető meghívásunk, és az utazásról már amúgy is lemondtam, mert ilyenkor már ki indulna el… A rendőr közben visszavedlett civillé – lerakta a tányérsapkáját -, és elindultunk a lakása felé, méghozzá az út közepén, hol máshol. Már éppen megérkeztünk, amikor feltűnt egy kisbusz, ami gyanúsan üres volt. Mutattam, hogy ezt még igazán megállíthatná nekünk, és így is tett. Mint kiderült, egy dushanbéi utazási irodánál dolgozó nő vitte el próbaútra az új sofőrt, mielőtt szerződtetné, ezért volt tök üres az egész kisbusz. Ugyebár a rendőrnek nem illik nemet mondani, így néhány pillanat múlva már a kocsiban voltunk. A grátisz kosztot és kvártéjt ugyan buktuk, de legalább tuti visszajutunk Khorogba. Mármint, ha le nem robbanunk… A nő amúgy kedves volt – ráadásul a szállodánkban lakott! -, de a sofőr nem volt az a kimondott filantróp – mint kiderült, hajnali négy óta vezet úttalan utakon, szóval ez valahol érthető -, úgy húzott el az integető helyiek, ezáltal az ingyenpénz mellett, mintha legalábbis otthon nyomtatná. Tény, vaksötétben azért kevésbé volt látványos az út – bár az afgán oldalon karácsonyfaként világító kamionok azért mókásak voltak, és a holdkelte is szépre sikerült -, ellenben a bukkanókat ugyanúgy lehetett érezni. Szerencsére a kocsi bírta a strapát, így összesen négy autóval csak sikerült révbe érnünk. Meglepő módon Dettiék fél órával utánunk érkeztek. Nekik még izgalmasabb utuk volt, ugyanis hatvan kilométeren keresztül kipróbálhatták a kocsiszörfölést – a dzsip lépcsőjén álltak, és az ablakon benyúlva tudtak kapaszkodni menet közben -, ráadásul egy helyi focimeccsre is elvitték őket. Napzáró info, egy másik magyar biciklis pár is megérkezett a szállásra, illetve egy harmadik is viszonylag közel jár, szóval a holnapi fesztiválon elég erőteljes lesz a magyar jelenlét!

2018.07.29. – Magyaros fesztivál a „világ tetején”

Délelőttre komoly terveink nem voltak, így tudtam írni a naplót, míg Rita szociális éltet élt. Kiderült, hogy a másik magyar lány évfolyamtársa volt a BME-n, csak másik szakirányon, szóval alkalmuk épp lett volna megismerkedni, de jobb később, mint soha… Ők egyébként Új-Zélandról tekernek egészen Pestig, vagy ameddig a tél beállta előtt jutnak. A nap így kellemes sztorizgatással telt, délután pedig elmentünk a helyi KFC-be (Khorog Fried Chicken), ahol pizzáztunk egyet. Én például marhahúsost kértem, ahogy a helyhez illik… Még egy utolsó istenkísértés a helyi hússal csak belefér! Ezt követően – kicsit megcsúszva az elképesztően lassú kiszolgálás miatt – odaértünk a városi parkba, ahol már elkezdődött a háromnapos „Roof of the World” fesztivál utolsó etapja, és velünk együtt megjelent a város apraja-nagyja. Mivel jópár városi dzsemborihoz volt már szerencsém, ráadásul Tadzsikisztánban vagyunk, annak is a szegényebbik végén, igazán nem számítottam semmi különösre, pláne nem arra, ami következett. Csupán felsorolás szintjén – de időredben! -, mivel a zene kottával ugyan leírható, betűkkel kevésbé: - üzbég népzene: Eddig még minden a várakozásaim szerint… Bár nem volt rossz. - tázsik kortárs balett: A fiatalok elég érzékletesen táncolták el egy asszony félrelépésének történetét. A közönség kereste az állát, majd a kövezés helyett ovációban tört ki. - pakisztáni reppcsapat, női repperrel: Hűha! - kazah experimentális jazz: Nem elég, hogy gitáros néha olyan torokéneklést produkált, mint három sámán egyszerre, de még a dobos is pont úgy nézett ki, mint Bródy János! (Onnan tudtam, hogy nem ő az, mert senki nem kért tőlem jogdíjat a mobilos felvételem után…) - alterrockban utazó helyi sulizenekar: Nem túlzás őket már most a „khorogi Led Zeppelin”-ként emlegetni. A koncert egy pontján a jelenlévő összes 10 év alatti gyerek odarohant a színpadhoz és szabályos pogózásba kezdett. Nem hittem a szememnek! - tázsik folkpop: Ők amolyan helyi szupersztárok voltak, és nagyon megmozgaták a közönséget. - amerikai klasszikus rock: A főzenekar valami amerikai haknibanda volt két saját számmal, meg Bruce Springsteen feldolgozásokkal. Sajnos semmi eredetiség, de a programszervezőknek ennél sokkal nagyobb hibát is elnéztem volna! Eleinte nem tudtam eldönteni, hogy milyen szisztéma szerint rakták össze a műsort, esetleg az egészet afgán hasis hatása alatt, véletlenszerűen álmodták meg. Aztán rájöttem, mi volt a fesztivál titka: a meglepetés. A közönség csak kapkodta a fejét, nem volt idő unatkozni, és láthatóan csecsemőtől a nagymamáig mindenki nagyon élvezte az egészet. A Sziget világzenei színpadának szervezői öt nap alatt nem tudnak ilyet felmutatni… Ennyire progresszív, izgalmas fesztiválon még biztosan nem jártam, és a huszonegyésfeledik századi zenéért csak a világ végéig tetejéig kellett utazni! Ráadásul a zenei élmény mellet a humorforrás is adott volt, Laura és Tibor ugyanis a színpad mellett áldogáló kirgiz-hülyesapkás fehéröltönyös fickóban felismerni vélték újdonsült kedvencüket, valami Sultanov nevű előadót - akinek az amúgy borzalmas számát hallgatva tekertek fel a Pamír legmagasabb hágóira -, és önkívületben mentek oda hozzá közös fényképekért. Mint kiderült, a fickó valaki teljesen más volt (csak a videoklippből ismerős hülyesapka és a fehér öltöny stimmelt), de az érdeklődés annyira imponált szerencsétlennek, hogy utána megkeresett minket – mármint őket -, és leült beszélgetni. Ő oroszul, Tibiék pedig magyarul. A koncertélmény miatt még sokáig nem tudtunk elaludni – és az sem segített, hogy a teltház miatt a szobából át kellett költöznünk egy hálóterembe -, inkább ittunk néhány sört egymás egészségére. Azt kell mondanom, el sem tudtam volna képzelni ennél különlegesebb házassági évfordulót. Ja, mert ma egy éve volt a templomi esküvőnk, ha nem írtam volna…

2018.07.30. – Találkozás egy nigériai herceggel

Reggel nem sok dolgunk akadt, azon kívül, hogy elbúcsúzzunk alkalmi útitársainktól, illetve, hogy elbúcsúztassuk a hülye a franciát, aki Kabulba készül… Az autónk, és ebből fakadóan az utunk is jóval alul múlta a pár nappal ezelőtti Murghab-Khorog élményjáratot. Kezdve azzal, hogy a sofőr előre kérte a pénzt benzinre, amiből tudtam, hogy biztosan le fogunk robbanni – elvégre, akinek nincs pénze tankolni, az alighanem az autó karbantartásán is spórol… -, de ezt a logikát a helyiek nem igazán érték fel, úgyhogy magyaráznom kellett egy sort, mi miért nem fizetünk. Sebaj, elindultunk nagy nehezen, persze Rita nyomorgott, én pedig középre kerültem, hogy véletlenül se lássak semmit az útból. Szerencse, hogy már ismertem, és alaposan dokumentáltam is, így nem háborgott sokáig. A dzsip mindössze kétszer adta meg magát – ami nem igazán lepett meg -, de végül mindkét alkalommal meg tudta szerelni a fickó a járgányt, így hat és fél óra alatt visszaértünk. Az utastársak között volt egy angolul jól beszélő, nemzetközi kapcsolatokat hallgató lány, aki Ritát tartotta szóval, de a helyi kajákon kívül nem jutottak mélyebbre a helyi társadalom megismerésének folyamatában. Persze ez is valami, főleg, hogy meghívott minket ebédelni, mivel az 500 somonis bankjegyemet – 15.000 forint) sehol nem akarták elfogadni… Emiatt egyébként hiányérzetem is van – mármint nem a grátisz ebéd miatt -, Tadzsikisztán annyira turistás, és időnk sem volt sok, hogy nem igazán tudtunk helyi kapcsolatokat alakítani, így csak benyomások alapján tudom értékelni az országot. Most volt hely a szállodában, mi pedig elrohantunk a bazárba tadzsik sapkát nézni. Hiába, mert kizárólag kirgizeket árultak, azt viszont mindenki. Ez jól mutatja a helyi lakosság összetételét… Sebaj, a szállodában volt pár bemutató darab aranyáron. Egyébként a város továbbra is egy borzalom. Mindenki szemetet éget, ami az oxigénhiány mellett legalább annyira megviseli a tüdőt, tízet nem tudtunk úgy lépni, hogy ne kezdjünk el pihegni. A nap le is csengett volna unalmasan, ha nem találkozunk egy nigériai (!) sráccal, aki a foci VB után jött Tadzsikisztánba, mert azt hallotta, hogy itt könnyű kínai vízumot szerezni, amit Oroszországban nem tudott. Érdekes, mert én pedig biztos voltam abban, hogy külföldinek teljes mértékben lehetetlen vízumot kapnia… Persze neki sem sikerült, se Dushanbéban, sem a határon, ahová ki kellett taxiznia egy vagyonért, és eltölteni ott három napot, mert hétvégén zárva volt. Ahhoz képest, hogy elcseszett alsó hangon 10 napot, és egy nigériai falu éves bevételét, egészen nyugodt volt, irigyeltem érte. Ahhoz képest, hogy mekkora balfék volt, egyébként eléggé naprakész volt a Kína-Európa-Amerika hatalmi háromszög aktuális játszámival, ami nem is csoda, elvégre Kínában nőtt fel, ott üzletelt a családja és beszéli is a nyelvet. Érdekes fazon volt, annyi biztos, és szám szerint a második fekete, akit Közép-Ázsiában láttunk. Voltam oly jó, és lebeszéltem arról, hogy Biskhekbe utazzon – további két nagyon hosszú nap alatt -, mert ott sem fogja megkapni. A recepciós csaj felhívta nekünk a kamionterminált, hogy másnap mikor indulnak a szállítmányok Kína felé, mivel tömegközlekedés, és személyforgalom híján – mivel tadzsikok nem kaphatnak kínai vízumot, csak szervezett csoportként, vagy üzlet miatt – rájuk voltunk utalva. Jó hír, hogy vélhetően lesz fuvar, rossz, hogy hajnali fél ötkor kell kelnünk, hogy biztosan elérjük. Vállalható a dolog, hiszen így még júliusban elérhetjük Kínát… És amúgy sem terveztünk nagy éjszakázást, Murghabban aligha lehet.

2018. 07. 31. – Járatlan utakon Kínába

Egyikünk sem kelt könnyen, de a muszáj nagy úr, így a hajnali szmogban lecaplattuk a kamionterminálig tartó 3,5 kilométert, és még jó, hogy korábban indultunk, mert a kaminosok már szedelőzködtek. Egy baj azért akadt, hogy láthatóan minden járgány orra Tadzsikisztán felé parkolt, ami okozott némi fejtörést. Főleg azután, hogy a gyanú beigazolódott, ezek bizony nem a mi fuvarosaink. De azzal nyugtattak, hogy pár perc múlva majd megjönnek a Kínába tartó kamionok is, csak azok feljebb parkolnak. Nos, alig félóra várakozás után tényleg feltűnt egy gép, és mint kiderült aznap az egyetlen – míg a többiek egy határ melletti terminálban várakoztak a város helyett -, amiben hárman már ültek. Sebaj, a többi kamionos gyorsan leszervezte nekünk az utat, i pedig szó szerint bepréselődtünk a vezetőfülkébe. Az út valami elképesztően szar volt – ehhez képest a Pamír Highway tényleg autópálya -, de annyira, hogy egy idő után a sofőr inkább letért róla, és a homokban vezetett. Érzésre – mivel az itteni autók zöméhez hasonlóan a kilométeróra nem működött - talán tízzel mehettünk, így fogalmam nem volt, hogyan tesszük meg a 90 km-et a határ tízórai nyitásáig. A sofőrök amúgy jófejek voltak nagyon, mindenfélével kínálgattak, és végig próbáltak valamiféle kommunikációt folytatni, amiből persze csak az lett, hogy elbüszkélkedtek a családi fotóikkal, meg az autóikkal. De szerencsére a dolgukat is értették, így negyed órás késéssel befutottunk. És mint kiderült, nem is lett volna értelme sietni, mivel már bőven hosszú sor kígyózott – jobban mondva, állt – előttünk. A sor látványánál azonban a Karakum felbukkanó csúcsai sokkal drámaibbak voltak. Ugyanis az álló kamiont lábon könnyű előzni, mi is elköszöntünk jótevőinktől – tiltakozásuk dacára  -, és elindultunk a határ felé. A tadzsik határőrök persze gyorsan észrevettek, és kiemeltek minket, így pár perc alatt meg is kaptuk a kilépő pecséteket. Én viszont nem eresztettem őket, és megkérdeztem, hogy sok külföldi használja e a határt. A válasz nagyon megnevettetett: Igen, például tegnap is volt itt egy fiú Nigériából! De magyarral sajnos még nem találkoztak… Legalább ebben pionírok lehettünk. :)

Összességében nagyon jó, hogy végül mégis átjöttünk Tadzsikisztánba. Itt voltak a legnagyobbak a hegyek és talán itt voltak a legkedvesebbek az emberek, ami szép teljesítmény a komoly mezőnyben. És az a gyanúm, hogy nem a kínaiak fogják letaszítani őket a trónról...:)