2020.12.10 - Visszatérés a pokol legszebb bugyrába

Tavaly ugyan itt töltöttük a Szilveszter előtti néhány napot, de mivel akkor nem tudtuk elhagyni a várost, feltétlenül vissza szerettünk volna még jönni, erre pedig december második hetében – az öreg király születésnapjának hála – sort is tudtunk keríteni. Az éjszakai buszozás a szokásosnak mondhatóan zajlott – tehát nem aludtam -, reggel fél hétkor pedig már Kanchanaburi felé robogtunk egy mikrobuszon, aminek szerencsére sokal jobb volt a menetideje, mint a neten olvasható 4 óra. Valamivel kilenc után már a vasútállomás felé sétáltunk, mert szerettem volna megvenni a jegyet a vasárnapi Death Railway útra, de mint kiderült, nincs foglalás, aznap kell majd észnél lenni. A motorbérlés legalább sikerült, ráadásul a tulaj sem az útlevelet sem pénzt nem kért zálognak. A motor egy normál 125-ös gép, aminek a teljesítménye a közepes hegyekben elég kell legyen, bár ahhoz hozzá kellett szoknom, hogy az első és a hátsó gumi nem egyforma vastag.

A várost elhagyva a főút helyett próbáltuk követni a Kwai-folyó és a vasút vonalát, ami remek ötlet volt, mert egyrészt nulla forgalom volt, csak a már „megszokott” kutyákat kellett kerülgetni, másrészt pedig a táj tényleg eszményi, bár ezt érthető okokból elsősorban Rita élvezhette. Az első megállónk a Prasat Mueang Sing Historical Park volt, ami a legnyugatibb Khmer-templom, ráadásul meglehetősen jó állapotban. Az Európában elképzelhetetlen kettős árazás elleni sajátos szabaságharcunk egy újabb csatáját vívtuk meg sikerrel, és mivel ember sem volt sok, ezért itt végre pár drónfelvétel is összejött, a park után pedig a hírhedt vasútvonal kevésbé ismert, ám a városban lévőnél egy fokkal talán még érdekesebb hídját vettük célba. A Thamkrasae-viadukt – bármilyen furcsán hangozzék is – hosszában szeli át a folyót, ugyanis ott épült, ahol a víz majdnem egy kilométeren át egy sziklafalat követ, a híd pedig ennek a falában épült, tehát az elején és a végén a folyó ugyanazon oldalán vagyunk anélkül, hogy kereszteztük volna azt. Ráadásul nem csak érdekes, de kimondottan látványos részről is van szó, amit mi három különböző pontról is megvizsgáltuk, ráadásul közben egy vonathoz is volt szerencsénk. A híd távolabbi végében egy kis barlang, valamint egy turista-piac is található, na ott tényleg elég komoly tömeg tobzódott. Itt végre megebédeltünk, majd némi szorongással nyugtáztam, hogy délután három óra van, miközben a célunk további 190 kilométerre…

Innen már a főúton haladtunk és Thong Pha Phumig még csak nem is lassítottunk. Nem mintha ezen a szakaszon ne lett volna érdekesség, de azokra majd holnapután kerítünk sort. Miután elértük Vajiralongkorn-víztározót az út hirtelen dimbes-dombossá változott, majd 40 kilométerre a céltól már kifejezetten hegyes-völgyes lett. Persze a vaksötét – ami eddigre már elért minket – miatt a szerpentinből sokat nem láttunk, de talán jobb is így! Mindig komoly dilemma, hogy éjszaka az arcomba repülő bogarakat, vagy az ótvar plexi miatt a teljes vakságot válasszam, de mivel élünk és virulunk, biztosan jól döntöttem a második opcióval… A lényeg, hogy nagy nehezen, és meglehetősen kimerülten érkeztünk meg Sangkhlaburiba, Burma kapujába. A szállás elfoglalása után - ami egy túlárazott kis sátor volt – még elsétáltunk az éjszakai piacra, valamint tettünk egy kört a város elsőszámú nevezetességéhez, a 850 méter hosszú Mon-hídhoz – ami a világ legszebb hídjai között is előkelő helyen szerepelne, ha a thaiokon kívül ismerné bárki -, majd átsétáltunk a túlparton fekvő mon faluba. Ott ekkor már nem volt nagy élet, ahogy a hídon is csak lézengtek az emberek a kérészek milliói között, de azért a sejtelmes sötétségben is jó volt látni ezt az építészeti remeket. Az éjszaka egészen tragikusra sikerült hála egy a táborban lakó részegen hangoskodó motoros-bandának, de hajnali egy felé még így is álomba tudtam ájulni, amire szükség is volt, ha a nappal együtt akartunk kelni.

2020.12.11 - Híd a Kwai folyótól messze

Reggelre farkasordító hidegre ébretünk, ami a környező hegyek és a vízpart okán nem meglepő, de azért nem is esett jól, ellenben 7eleven-ben vett meleg kávéval, amit Mikulásos pohárba szervíroztak a közelítő ünnepek miatt. Végül összeszedtük magunkat, és motorral indultunk el a Mon-híd túloldalára, ami egy majdnem négy kilométeres kerülő egy meredek hágón át. Egy szó, mint száz, amikor harminchárom éve megépítették ezt a hidat, korántsem a turisták kedvéért tették, hanem gyors összeköttetést akartak a város két oldala között, melyeket a tó egy nyúlványa vágott el egymástól. Ez elkülönülés viszont nem pusztán földrajzi, mert míg a modern városrész lakosai zömében thaiok, addig a tó túloldalán lévő falut a burmai eredetű mon kisebbség lakja, akiknek tradíciói de nyelve is élénken elkülönül, nem kevés konfliktust okozva a múlban. Mára a helyzet normalizálódni látszik, főleg mert a monok sikeresen bekapcsolódtak a helyi turizmusba, hiszen az egyedi kultúrájuk, ruháik, arcfestéseik és persze a híd maga nagyon vonzó célponttá teszi őket. Amikor először megpillantottuk a hidat egy elhagyatott hotel kilátójából, még misztikus ködben úszott, és teljesen valószerűtlen volt az is, ahogy felbukkant a helyi nénik sziluettje, amint a fejükre pakolva vitték portékáikat a piacra… mintha csak Afrikában lettünk volna! Kisvártatva viszont felszállt a köd, a híd pedig teljes pompájában mutatta meg magát. A helyi mesterek semmit nem bíztak a véletlenre, a teljes egészében fából készült szerkezet 6-8 méterrel magasodott a víz felszíne fölé. Először a falut jártuk körbe, hol  népviseletes helyiek árulták színesebbnél színesebb portékájukat – vettem is egy baromi jó inget fillérekért -, majd felkapaszkodtunk a hídra, ami a tegnap estével ellentétben turistákkal, és mon kisgyerekekkel volt tele, akik pár bathért mintákat festettek az arcra a tradicionális burmai ragaccsal, amivel a helyiek is a nap ellen védig a bőrüket. Természetesen ezt Rita sem hagyta ki, és készült pár nagyszerű kép is, például a híd elkorhard pallóit cserélő helyi mesteremberekről. Természetesen a drónozást sem hagyhattuk ki.

Ezt követően megnéztük a falutól kicsit távolabb épült kolostort illetve egy másik, indiai stílusú templomot is, melynek aranyozott burkolata úgy tündökölt a fényben, hogy majdnem belevakultunk. A templom mögött egy ösvény vezetett a vízpartig, ahonnan be lehetett látni az elsüllyedt városrészt. Ugyanis amikor 1984-ben elárasztották a területet, számtala ház és persze templom is vízalá került, melyekhez emléktúrákat is szerveznek, persze csónakkal. Szabad szemmel ugyan aprónak tűntek az épületek, de mivel a hajókázásra nem volt idő, ráadásul indokolatlanul drágának találtuk, inkább azt találtam ki, hogy odaküldöm a drónt, hátha bírja szuflával. MMiniben nem is kellett csalódnom, 1300 méterrel új távolsági rekord jött össze, és egész jó felvételek készültek a félig még a vízből kikandikáló templomról.

Mivel ekkora már elmúlt dél, ismét kezdett égni lábunk alatt a talaj, így a tegnap este csak sejtett úton elindultunk visszafelé. Napfénynél azért barátságosabb és jóval szebb volt a környék, gyakori fotószünetekkel haladtunk azok felé a pontok felé, amit az idefelé úton jelöltünk be, mint érdekességet. Egy sziklatemplom után következett a kellemetlen meglepetés, épp egy alig 150 méteres vízpartra vezető földúton araszoltunk, amikor egy vályúba fordultunk, és nagyjából álló helyzetben sikerült elborulni a motorral. Rita szerencsére még csak meg sem ütötte magát, a motor is megúszta, én viszont beleestem egy csomó éles kavicstörmelékbe, amiket korábban kitúrtak a kátyúból. Ennek következtében utána percekig műthettem ki az apró köveket a tenyeremből és a térdemből, plusz egy nagyobb kő a bordámat is megzúzta kicsit. Volt nálunk Betadin, fájni pedig nem fájt, de azért nem örültem ennek a közjátéknak. Azért csak lejutottunk a partra, ahol csodálatos volt a látvány, ugyanis egy meglehetősen elhagyatottnak tűnő úszó falu tárult a szemünk elé, míg a tavat itt hegyek ölelték körbe. Készítettem itt is pár drónfelvételt – az egy szem akku töltésével jó sokat bajlódtunk menetközben -, majd folytattuk az utunkat a Kering Kawia vízesésig, ami közvetlenül a főút mellett, igen látványos mészkő labirintust alakított ki a dzsungelben. Itt ettünk gyorsan, majd meg sem álltunk a Thong Pha Phum határában egy szikla tetején épült Thakanunk templomig, ahonnan nagyszerű, 360 fokos panoráma volt a környékre. Eztán már csak egy nagyon-nagyon késői és még annál is gyorsabb ebédre és tankolásra volt idő, hogy legyen esélyünk elérni a Thong Pha Phum Nemzeti Park kempingjét, ami még 60 km hegymenetet jelentett.

Mielőtt elkezdtük volna az emelkedést szenzációs, Railayt idéző karszthegyek lábánál haladtunk a tó mellett – éppen a szemközti oldalon az eddigiekhez képest -, hogy egy éles kanyarral bevegyük magunkat az elefántok birodalmába. Legalábbis csak erre tudok következtetni abból, hogy az út 18:00 és 6:00 óra között le van zárva az elefántveszély miatt. Mivel ilyen későn forgalom már nem volt, így egészen jól tudtunk haladni, négy helyen meg is álltunk egy-egy fotó erejéig, ráadásul alig valamivel a kemping előtt felbukkant a Khao Chang Phueak csúcs is, ahová Thaiföld egyik legszebb és legérdekesebb túraútvonala vezet. Sajnos az csak szervezetten, kiscsoportban látogatható és hónapokra előre betellnek a helyek, de a hegy szépsége ebből a néhány kilométer távból is egyértelműen látszott. A túraútvonal egyébként azért páratlan, mert szinte végig a pengeéles hegygerincen vezet, ami néhol alig egy méter széles. Ha valahol, ott lehetett volna elképesztő drónfelvételeket csinálni… Na de ne is fájdítsuk a szívünket. A Nemzeti Parkkal ebben az esetben viszont nem volt szerencsénk, nemcsak a baromi drága belépőt, de a korábbiaknál jóval drágább sátor és felszerelés bérlést is leverték rajtunk. Az igazi sokk azonban csak a sátraknál fogadott, ilyen tömeget ugyanis még sehol nem láttunk. Ezres nagyságrendben voltak felverve sátrak, nekünk pedig perceket kellett sétálni, hogy az utolsó „szabad” helyek egyikét elfoglalhassuk. Mivel pont naplementére értünk ide, előbb gyönyörködtünk még egy kicsit a hegyben – a kilátás tényleg elsőosztályú volt – a sátorállításra pedig már sötétben, némi segítséggel került sor. Megettük a még a városból hozott vacsoránkat, tisztálkodtunk és már csak egy kicsit kellett várnunk, hogy megkoronázhassuk a napunkat, ugynis korábbi tapasztalatunk alapján este 9 és 10 óra között látszik a legszebben a Tejút, márpedig itt fényszennyezésnek nyoma sem volt! Túlzás nélkül lélegzetelállító volt a látvány, ráadásul mindezt úgy, hogy a hegygerinc sziluettje látszott a holdfényben és mivel még Mae Hong Sonban kitanultam a csillagfotózás mesterségét, mindezt sikerült is megörökíteni a telefonnal! :)

2020.12.12 - A fiúk a bányában dolgoznak

A mai éjszaka sokkal jobban sikerült, mint az előző, de sajnos nem tarthatott soká, ugyanis midnenképpen látni szerettük volna a napfelkeltét, amit hiába toltam volna el nagyjából 9 órára, a Nap makacsul ragaszkodott a szokásos menetrendhez. A tábornak három kilátója van, abból kettőből volt kilátás a napfelkeltére, ráadásul az egyikből még a hegy is látszott, szóval megérte bunyózni a tömeggel a legjobb helyekért. Utána megettük a reggelit, majd sátrat bontottunk, hiszen a mai nap sem ígérkezett rövidnek.

Első megállónk a Pilok bányász közzösség határában – ami egyben az ország határa is :) - felállított határőr bázis volt, ahová egy elég tragikus állapotban lévő földút vezetett, de a látvány a környező hegyekre és a völgyben elterülő Burmára sokszorosan kárpótolt a megpróbátatásért. Ahogy azt már Észkon több helyen láthattuk, a bázison belül itt is kialakítottak egy kilátópontot a turisták számára, akik meglepően sokan voltak. Innen a közeli E-Tong faluba mentünk, ahol normál esetben határátkelő is üzemel. Az egykori bányászfalu – wolframot és ónt bányásztak itt kisipari jelleggel, tehát minden család ásta a maga kincseit – elég szépen kinőtte magát, a központi bányató körül olyan üdülőfalu épült, mintha legalábbis egy Észak-olasz tengerszemhez érkeztünk volna meg. Rengeteg ember, rengeteg árus, meg egy kis helytörténeti kitekintés az immár használaton kívüli munkagépekről. Tényleg olyan, mintha nem is Thaiföldön lennénk, a thaiokat leszámítva. Ez volt a túránk legtávolabbi pontja, így elindultunk visszafelé, a Jogkadin-vízesésig (ezt a nevet minimum három különböző formában láttam leírva), ami a legszebb a környék megannyi zuhataga közül. Szerencsére ide is jó volt a tegnapi belépőnk, különben hiába tettük volna meg a meredeken ereszkedő, kellemetlenül keskeny utat. Miután térdig gázoltam a jéghideg vízbe néhány kép eréjig, elindultunk vissza a kempingbe, hogy felkapjuk az otthagyott cuccainkat. Ezt követően már csak szép lassan, kellemesen ereszkedtünk vissza Thong Pha Phumba.

Még ebéd előtt szerettük volna meglátogatni a víztározó monumentális, 90 méter magas gátját, ahol jó thai szokás szerint egy látogatóközpontot is kialakítottak. A korábban már említett karszthegyek között álló gát lábánál építettek egy teljesen értelmetlen, de vitán felül mutatós üvegpadlós kilátót, ami egyben szökőkútként is funkcionált, hogy tökéletes rálátásunk legyen egy mesterséges dombra, ahol a helyi kisgyerekek szánkóztak (!) a 35 fokban. A gátnál még drónoztam egy kicsit, majd visszamentünk a városba enni és tankolni, mert majdnem teljesen kifogytunk a naftából. És a motor is.

Délutánra sajnos elég forgalmas lett a főút, de nagyobb probléma nélkül haladtunk a Sai Yok Yai vízeséshez. Mivel ismét eléggé ki voltunk centizve, ezért sajnos nem volt opció, hogy bemegyünk a Nemezeti Parkba, ücsörgünk és sétálunk a fák alatt – fejenként tíz dollárért -, de a térkép alapján úgy láttam, hogy létezik egy út, ami átvisz a folyó túloldalára, és onnan is megközelíthető a part, ahonnan látszanak a vízesések is. Sajnos a térkép azt nem mutatta, hogy a létező legrosszabb kavicsos útra kell készüljek, így 6 km-en át mintha korcsolyáztunk volna, de végül elértünk a partra vezető még annál is rosszabb út-imitációig. Itt az utolsó 800 métert már gyalog tettük meg, de az erőfeszítéseinket siker koronázta, mert tényleg eljutottunk a partig, ahonnan belátható volt minden. Egész pontosan csak erről az oldalról láthatóak a vízesések, építettek is függőhidat, amin át lehet jönni erre az oldalra. Nem is egy, hanem két vízesésről van szó egymástól háromszáz méterre, aminek az a különlegessége, hogy a lezúduló víz egy mellék patakból jön, a célja pedig maga a Kwai folyó, ami a szikla aljában csordogál. Szerintem nagyon jól néztek ki, sajnálom is kicsit a rohamlépteket. A tempót viszont a motorhoz visszaérve csak fokoztuk, szerencsére immár megfelelő minőségű úton. A cél az volt ugyanis, hogy elérjük a Helfire Pass Múzeumot, még mielőtt bezárnak.

Ez többé-kevésbé sikerült is, öt percre még beengedtek a nagyon igényesen kilakított kis bemutatótérbe, ami elmesélte a Death Railway történetét. Ennyi idő elég volt arra, hogy a releváns információs táblákat lefényképezzem, hogy legyen olvasnivaló estére. Szerencsére ugyanakkor a hágó és az emlékmű zárás után is látogatható. Talán jobb is ez így, mert így kettesben és mindenekfelett csöndben tudtuk befogadni a hely szellemét. A Hellfire Pass a háború legmegrázóbb, legmeghatóbb emléke, mely egyszerre mementója a kegyetlenségnek és az emberi kitartás diadalának. Itt vezetett ugyanis egykor a Thai-Burma vasút – ma már a vonal nem ér el idáig -, és ezen a részen a hadifoglyoknak kézi szerszámokkal kellett utat vágni a sziklába. Az emlékhelyet a kilencvenes években hozták létre veteránok, most pedig márványtáblán olvashatóak a túlélők visszaemlékezései, illetve láthatók a tárgyak, amiket évtizedek távlatából hoztak vissza egykori szenvedéseik helyszínére. Az itt átélt felfoghatatlan kínok nem is állhatnának nagyobb kontrasztban a hely megkapó szépségével, nagyon nagy hatást gyakorolt – talán Rita nevében is nyilatkozhatom – mindkettőnkre. Legtöbben csak a hágó túloldalán található emlékműig sétálnak el – vagy még addig sem – pedig pár perc további kapaszkodással elképesztő kilátás tárul elénk. Szívem szerint végigmentem volna a teljes túrán, de vészesen bukott lefelé a nap, így végül visszaindultunk.

Egy megállónk még maradt mára, ez pedig a Sai Yok Noi, egyébként ingyenesen látogatható és szupernépszerű vízesés, a Death Railway aktuális végpontja. Mivel már majdnem lement a nap, mire odaértünk, szinte teljesen kiürült a hely, csupán néhány gyerek pancsolt és néhány család piknikezett ott. Kellemesen körbesétáltunk mindent, megnéztük a kiállított emlékmozdonyt majd megpróbáltam felfedezni a vízesés fő lépcsője alatti színes barlangot – azt, hogy színes, ekkor még nem láttam -, anélkül, hogy teljesen eláztam volna, de sajnos ez nem jött össze. A telefon viszont megúszta az úszást, így összességében nem panaszkodhatok.

Este hét körül el tudtuk foglalni a szállást, majd elmentünk a „A” kwai folyó hídjához, hogy a tavaly már megénekelt fogolytábor-vurstliban megvacsorázzunk. Összességében – akárcsak részleteiben :) - ez is egy szuper nap volt, rádásul végre normális ágyban alhatunk!

2020.12.13 - Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat

Mivel a vonatunk csak tíz óra után indult, ráadásul a motorunkat is csak nagyjából ekkor kell visszavinni, ezért azt találtam ki, hogy reggel még teszünk egy kisebb kört, hogy tényleg ne maradjon ki semmi. Az első megállónk pedig egy hatalmas sámánfához (Smanea saman) vezetett, ami a környék egyik turisztikai szenzációja. Hogy mennyire az, arra nem is számítottunk! Az útnak egyébként voltak szórakoztató pillanatai, például amikor belefutottunk egy ménesbe, amit éppen legelni vezettek. Thaiföldön nem jellemzőek a lovak, most egy helyen látunk vagy kétszázat… A fára visszatérve, volt már néhány igazán lenyűgöző, igazán hatalmas fához szerencsénk, de ez mindenen túltett terebélyességével. Nagyjából egy fél focipályát le lehetne fedni vele és a legtöbb thai már abba is halálosan belefáradna, ha körbe kéne járnia az egészet. Ezt követően megálltunk a Khao Pun barlangnál lévő kilátópontnál, ahonnan talán legszebb a panoráma a Kwai-folyóra, majd utolsóként a Chungkai Katonatemetőnél. Utóbbi nagyon hasonlít a város közepén lévő nagy temetőhöz, de a fekvése sokkal kellemesebb, nem főutak határolják, tehát még könnyebben beleéli magát az ember a tragikus sorsokba. Az áldozatok előtti főhajtást csak egy kacér búbosbanka – a kedvenc madaram - zavarta meg, aki folyamatosan magára vonta a figyelmemet. A szállás innen alig néhány kilométerre volt, felvettük a táskákat, majd leadtuk a motort.

A vasútállomásra éppen időben értünk – fél órával indulás előtt adnak ki jegyet -, de persze akkor már bejelentették, hogy a vonatunk késik 40 percet, ami további késésekkel együtt veszélybe sodorta volna a visszautunk, de végül mégis úgy döntöttünk, hogy nekivágunk. Itt jegyzem meg, a vonaton volt egy külön turistáknak fenntartott szerelvény, ahol összesen ketten utaztunk, míg az alacsonyabb osztályok dugig voltak. Meg sem kérdezték, hova szeretnénk ülni, automatikusan adták a drágább – de azért nem túl drága – jegyet. Végső soron nem baj, mert így tudtunk rohangálni a két oldal között attól függően, hogy hol volt szebb a kilátás, de ettől még elég lehúzás szaga volt a dolognak… Az út pont olyan remek volt, amire számítani lehetett, a két csúcsot a hidakon való átkelés jelentette, ahol emberek százai gyűltek oda, hogy integethessenek nekünk. Kicsit hihetetlen, hogy ezt az idilli kisvasutas élményt tulajdonképpen azoknak a szerencsétlen hadifoglyoknak köszönhetjük, akik sírjainál pár órája tettük tiszteletünket, de mindenesetre ezzel vált kerekké a Kanchanaburi élmény. Az érkezés után elsétáltunk újra a vízeséshez, ami most illúziórombolóan tömve volt, majd éppen el tudtunk kapni egy buszt vissza a városba. Gyorsabb így sokkal, nem lett volna értelme kockáztatni. Innentől már csak pályaudvarról pályaudvarra, kifőzdéből kifőzdébe vezetett az út, hogy másnap hajnalban még éppen a munkakezdés előtt visszaérjünk...

Meggyőződésem, hogy Bangkokhoz ennyire közel, ehhez foghatóan izgalmas és lenyűgözően szép tartományt nem találni, akár harmadszor is visszajönnék. Minden kirándulás alkalmával elgondolkodunk azon, hogy az adott helyen élnénk-e akár hosszabb távon is… Ebben az esetben határozott igen a válasz!