2018.09.18. – Jurassic Park 2018

A vonat pontos volt, mint (majdnem) mindig, így reggel hét körül már az állomás csomagmegőrzőjében tárgyaltunk három remekül képzett vasutassal. Mégis mit akarhatunk? Hát, itt hagyni a hátizsákokat. De ők nem beszélnek angolul! Ettől a csomagok még remekül ellesznek... Végül sikerült megértetni velük, hogy nem egy kiló kenyeret szeretnénk venni, hanem csak leraknánk a csomagokat pár órára, így szó szerint lekerült a teher a vállakról, mi pedig elindulhattunk Yunnan tartomány egy kevéssé ismert látványosságához, a Chengjiang fosszília-lelőhelyre. Illetve elindultunk volna, ha megtaláltuk volna a metró lejáratát, de sajnos akárcsak az irányjelző táblák, úgy a megkérdezett alkalmazottak is folyamatosan ellentmondtak egymásnak. Ettől persze még nem ragadtunk örökre az állomáson, lesétáltunk egy megállót, és közben legalább reggelizni is tudtunk.

A kijutás a lelőhelyhez közeli városba nem igazán bonyolult, cserébe viszont időigényes, onnantól viszont megáll a tudomány, ugyanis tömegközlekedéssel nem lehet eljutni a fosszíliákhoz. Megoldásként maradt a taxizás, amit az elmúlt másfél hónapban sikeresen el tudtunk kerülni. Az első kísérlet a fuvarfogásra csúfos kudarccal zárult. Hiába próbáltam ugyanis egy női sofőrnek elmagyarázni hová is mennénk (Elvégre hová mehet egy turista itt, ahol amúgy semmi más nincs?), pedig próbálkoztam becsülettel. Legkézenfekvőbb megoldásként megmutattam a térképen. Semmi. Megmutattam a buszpályaudvar falán lógó óriási plakátot, ami a fosszíliákat reklámozza. Semmi. A Fosszília Múzeumot, ami az út túloldalán volt. Kínomban már a csatornafedeleket és a kukákat is, amiket mind-mind fosszíliák borítottak. Semmi-semmi. Utolsó kísérletként elmutogattam, hogy a hely tíz km-re van, egyezzünk meg egy árban, utána szívesen elnavigálom. Vicces lett volna, ha pont ezt érti meg, de csodák nincsenek, így tíz perc szenvedés után tovább álltunk…

A következő sofőr pont ugyan ennyire értetlen volt, de legalább segítőkész, így gyorsan gyűjtött öt fiatalt, akik majd csak tudnak segíteni… Természetesen egyikük sem beszélt angolul, így akár az örökkévalóságig folytatódhatott volna a bohóckodás, de szerencsére az egyik telefonján felfedeztem egy kíni navigációs szoftver logóját, így gyorsan elkértem, hátha azzal tudunk kezdeni valamit. „Meglepő” módon nekem nem okozott gondot egy olyan térkép használata, amin nem értettem a feliratokat, mivel az utak pont ugyanott voltak ezen is, mint az enyémen… Csodák-csodája, miután bejelöltem rajta, hová mennék, egyből mindenki megvilágosodott!

Maga a lelőhely a semmi közepén van, a kiállítás kicsi, de legalább ingyenesen látogatható – mondjuk a taxi, meg az egy órás várakozás nem igazán olcsó -, ennek ellenére rajtunk kívül két kínai turista volt ott, és még a személyzet is hiányzott… Mindez nem ért meglepetésként, mivel a leírásban szerepel, hogy a fő kiállítási teret lezárták, talán el is költöztették valahová. Harminc évvel ezelőtt ez a felfedezés óriási tudományos szenzáció volt, ugyanis itt találták meg a földtörténet első komplex tengeri élővilágának, mintegy ötszázmillió (!) éves maradványait. Az idősíkból sejthető, hogy nem a Juráról van szó – amit csupán a hatásvadász címadás kedvéért kevertem ide :) -, hanem a Cambriumról, és nem is dinoszaurusz csontokat találtunk, hanem „csak” trilobita, valamint tengeri féreg és medúza maradványok voltak a megmaradt egyetlen pavilonban. Azok viszont nagyon szépek!

A legjobb az egészben, viszont a kincsvadászat izgalma volt, ugyanis nem olajmezőről van szó, a lelőhely nem tud kiapadni, nekünk pedig lehetőségünk volt, hogy a területen magunk is kutassunk ősi maradványok után. Ez még a szemerkélő eső ellenére is jó poén volt, az időnk letelte után Ritát alig lehetett elrángatni, akit igencsak felvillanyozott, hogy talált egy trilobita törmeléket, és néhány medúzaleletnek tűnő – szerintem nem az – követ is. A parkolóban a wc-s néni/ajándékboltos hölgy a pult alól megpróbált nekünk eladni egy majdnem teljes rák-fosszíliát is, ami viszont túl drága volt ahhoz, hogy utána elvegyék a határon, és még meg is büntessenek érte…

Kunmingba visszatérve még bőven volt időnk a belváros (buddhista templom sok tucat thai szerzetes vendéggel, park, pagodák) bejárására, ami alapján egy elég élhető, nyugis, amúgy pedig rohamosan fejlődő város képe bontakozott ki. A sétálóutca pedig maga volt a dzsentrifikáció rokokó szobra, ugyanis egy régi garázssorra, esetleg bazárba költöztek be a legmenőbb boltok, klubok, vendéglátó-helyek. Talán még vegán étterem is volt köztük!

Számomra elég furcsa módon Lijiangba másfél óra leforgása alatt öt éjszaki vonat is indult, így szerencsére eloszlott a tömeg, így végre nem tömött vagonban kellett nyomorognunk. Olyannyira nem, hogy a mellettem ülő nagydarab fickó röviddel az indulás után át is ült egy kényelmesebbnek tűnő helyre, így egyedül maradtam a dupla széken. Rita kicsit irigykedett is a mázlim miatt, így grállovag módon felajánlottam – na nem a helyem – a segítségem! A Dechatlonos vízálló túracipőmnek sok jó tulajdonsága van, de a szellőzés nem tartozik ezek közé, így akár napjába tízszer is cserélhetnék zoknit, tök fölösleges lenne. Namármost, a cipőm levétele után a Rita mellett ülő - addig kedélyesen az orrát túró - nőnek nagyjából egy perc kellett, hogy új hely után nézzen… Nem elég, hogy Rita eztán már kényelmesen elfért, de végre sikerült hazai pályán – értsd, gusztustalanságban – felülkerekednem a kínaiakon! Másfél hónapnyi permanens öklendezés után nagy elégtétel volt ez, az éjszaka további része ennek megfelelően – immár újra cipőben - elégedett álomban telt…

2018.09.19. – Tibet kapujában

Mivel már eléggé eltávolodtunk a keleti parttól, a reggel fél hetes érkezés azt jelentette, hogy vaksötét van, de a buszok szerencsére már jártak, így viszonylag gyorsan eljutottunk az óváros közvetlen közelében lévő szállásunkra. Ismét szerencsénk volt a hostellel, hiszen a korai óra ellenére is át tudtuk venni a szobát, így nyugodt körülmények között rákészültünk a napra.

Az óvárost – némi ténfergést követően – egy kilátódombon keresztül közelítettük meg, ami abból a szempontból bosszantó, hogy extra belépőt szedtek, ellenben az óváros majd’ hétezer forintos „műemlékvédelmi adóját” nem kérték el - pedig rákérdeztem a dologra-, szóval összességében pozitív lett a mérlegünk. (Persze az sem biztos, ha más úton megyünk, akkor az utóbbit biztosan fizettük volna…) Mindenesetre a fenti rálátás elég jó indítás volt az óváros értékelése szempontjából, ugyanis rettentő nagynak tűnt, és tényleg az is, a korábbi kínai városokkal összehasonlítva. A házak többsége persze itt is új, mert húsz éve egy komoly földrengés a város nagyobb részét elpusztította, de ennek mára nyoma sincs. Ami viszont van, az kellemes hangulatú fa és kőházak, csatornák, és kristálytiszta  nyilvánosvécék majd’ minden sarkon…:) Az egész terület nagyon szép, és ha az embernek van ideje –nekünk volt -, akkor a térképen külön kiemelt, bejárható épületek meglátogatásával nagyjából be is tudja járni az egészet. Külön jó pont, hogy az egyik épületben a helyi naxi kisebbség – tibeti származású, de eredetileg animista vallású népcsoport – tánc és zeneművészetéből is kaphattunk egy hosszabb bemutatót. Mármint maga az előadás ténye volt jó, semmint a népzene, amit húsklopfolókra hajazó kéthúros hangszereken adtak elő… Kellemetlen intermezzóként a piacon megpróbált lehúzni egy árus a sárkánygyümölcsével, és miután felhívtam a figyelmét a boltihoz képest négyszeres árra, még neki állt feljebb. Ezt leszámítva viszont a helyiek mintha kedvesebbek lennének a kínai átlagnál. Remélem ez nem csupán illúzió…

Mire bejártuk volna az egész óvárost, elkezdett esni az eső, de ez nem szegte kedvünket, sőt, utána még az ún. Dragon Pool természetvédelmi területhez is elmentünk. Itt viszont kérték volna az óvárosba szóló jegyet, így végül kimaradt a látvány, de szerencsére nem vesztettünk sokat, mivel kiderült, hogy a Naxi Néprajzi Múzeum addigra már bezárt, a medencéket pedig egy jó ideje már nem töltik meg vízzel…

Este végül nem mentünk vissza a városba, mivel a két éjszakai vonatozás után pihenni is akartunk, ráadásul pár nap múlva lesz rá alkalmunk, amikor visszaérünk az észak felé induló körtúránkról. Ezzel együtt a vacsora emlékezetesre sikeredett, és nem csak azért, mert amúgy elég jó kaját kaptunk, de végre kipróbálhattam a hernyót, és valamiféle szárnyas rovart, ráadásul grátisz. Igazából csak a paprikaízt lehetett érezni, az állaguk pedig kimondottan jó, chips-szerű volt, bár az utóbbinak volt egy sekély keserű mellékíze. A lényeg, hogy messze nem ehetetlenek…

Este még sikerült lefoglalni a szálláson két helyet a másnap reggeli buszra, ami a Tigrisugrató Szurdokhoz visz minket, ahol másfél nap túra vár ránk. Folytatás innen. Kikapcs.

2018.09.20. – Jangcécskake

A változatosság kedvéért most is hajnalban kellett kelni, hogy elérjük a fél 8 előtt induló buszt, mert bár a csomagok nagyrészét a szálláson hagytuk, azért össze kellett pakolni. A busz sajnos baromi lassan haladt – ráadásul a cél előtt 10 km-el mindenképpen szükségét érezte a sofőr egy buszmosatásnak… -, már majdnem tíz óra volt, amikor elértük a szurdok Lijiangtól 90 km-re lévő bejáratát. A mai táv ugyan nem tűnt vészesnek – 24 km 1200 méter szintkülönbséggel -, de az előző nap a szállásadó rendkívül meggyőzően magyarázta, hogy esélyünk sincs végigmenni egy nap alatt, és bukni fogjuk a lefoglalt szállást, így csak bujkált bennünk a kisördög.

Az előző napi esőnek viszont nyoma sem volt, ami elég örömteli hír annak fényében, hogy ez a túra az, ahol a Lonely Planet szerint, a sziklaomlások és a szakadékba való csúszás is okozott már jópár tragikus balesetet. Magyarra fordítva, ez az első igazi túránk Kínában, ahol az út nincs teljes egészében kiépítve, ennek megfelelően izgatottan vártuk! A célpontról annyit, hogy ebben a szurdokban a Jangce 19-30 méter széles – ami egy a Dunánál hatszor nagyobb vízhozamú folyó esetében elég szűknek mondható -, ellenben az egyik legmélyebb a világon. Szóval nem az a tipikus raftingos hely, bár igaz, hogy van aki már túlélte a próbálkozást… Egyébként Lijiang óvárosához hasonlóan UNESCO Világörökség.

A túra első másfél kilométere aszfaltos úton halad, ahol a teherautók alig győztek kikerülni minket, ugyanis épp egy óriási új híd épül éppen a kanyarban, ami az út első szakaszán elég alaposan tudja rombolni a panorámát. Szerencsére emiatt alig van idő és erő bosszankodni, ugyanis egy nagyon lapos kaptató veszi kezdetét, ugyanis fel kell kapaszkodnunk a Jangcét övező hegyvonulat gerincére. A emelkedő előtt sikerült összehaverkodnunk Peterrel, a New Yorkban élő, egyébként szlovén színházi rendezővel, aki épp a Hong-Kong-i vendégrendezése fáradalmait igyekszik kiheverni némi fizikai terheléssel. Ritkán jó móka olyannal túrázni, akinek a tempója drasztikusan eltér a miénktől, de szerencsére ebben az esetben nincs szó ilyesmiről, szinte rakétaként törtünk a csúcsra, így alig több, mint két óra alatt fel is értünk. Ekkora már nyoma sincs az építkezésnek, ellenben szenzációs panoráma tárul elénk a folyóval, valamit a túlparton lévő ötezres hegylánccal. Talán a legszebb az egész kínai út alatt. A havas csúcson ugyan még épp megült a felhő, de egyébként káprázó napsütés kísérte az utunkat.

Az út hátralévő 15 km-e végig panorámás volt, méghozzá a javából. A folyóra és a hegyekre egyaránt tökéletes rálátásunk volt, ami miatt néha még az útvonalról is letértünk. Ugyanis az, hogy a  kínaiak nem építették ki az utat, azzal is járt, hogy kis sem táblázták, pedig néhol egyáltalán nem a szélesebb ösvény volt a nyerő választás. A navigációnak hála persze mindig visszataláltunk a helyes útra, de nem bántam volna, ha néha hosszabb időre zsebre rakhatom, és csak a látványra koncentrálhatok… Az út a korábban olvasottakkal szemben nem tűnt vészesnek, mert bár láttuk a sziklaomlások nyomait, a legtöbb kockázatos helyen már védőhálót építettek a balesetek elkerülése végett. A szélessége is ritkán csökkent egy méter alá, talán egyetlen necces hely volt, ahol egy elég magas vízesés nyolcvan centi széles lépcsőjén kellett átmenni, de végül a lerakott köveknek hála ez is sikerült száraz lábbal. Mondjuk ha esős az idő és csúsznak a kövek, akkor azért nem lett volna ilyen könnyű a dolog…

A vendégházunk – Peternek nem volt foglalása, így ide is követett minket -  leginkább egy vadászházra hasonlított, és amellett, hogy rendkívül olcsó volt, gyönyörű kilátással, és minőségi konyhával is rendelkezett. Ennek örömére – illetve a sikeres túra jutalmaként – a rizseshús mellé kértünk grillezett jaksajt tálat is. Nagyon finom volt egyébként, bár kíváncsi lettem volna az ízére a hozzáadott cukorszirup nélkül…

Peter szórakoztató társaságnak bizonyult, ráadásul felbecsülhetetlen értékű információval is szolgált, kiderült ugyanis, hogy a kínaiak undormány haskilógatós parádéjának „hivatalos” neve is van, a népnyelv „pekingi bikininek” hívja.  Egyszerűen tökéletes. A szálláson rajtunk kívül csak egy izraeli anyuka volt a lányával, akik épp a háromhetes tibeti útjukat pihenik ki – bele sem merek gondolni, hogy mennyit szórtak el rá -, és még saját bevallásuk szerint sem éri meg oda menni. A helyiek ugyanis toprongyosak és bunkók – ez egy izraeli szájából elég súlyosan hangzik, elvégre ott sem mondanám elsöprőnek a vendégszeretetet… -, és noha érthető, hogy nem túl vidám az életük a kézzel fogható kínai elnyomás alatt, mindezért fizetni egy valag pénzt igencsak balgaságnak tűnik.

2018.09.21. – Crouching  Tiger, Hidden Dragon (2000, szín. am.-kínai akcióf., 120 p, fsz.: Chow Yun-fat)

Reggel sem mi, sem Peter nem igazán erőltettük a felkelést, így az előző napon megbeszélthez képest csak egy óra csúszással tudtunk elindulni, ami abból a szempontból fejsúlyos problémának tűnt, hogy legkésőbb 15:15-re egy megadott vendégházhoz kellett érnünk, ahonnét a buszunk tovább indult Shangri-la felé. Márpedig mára nem is egy, hanem két túrát terveztünk, ezer méternél nagyobb szintkülönbséggel, ezért az első egy-másfél órában többször is komolyan felmerült bennünk, hogy valamit le kéne hagynunk a programból, de szerencsére amint újra felértünk a gerinc magasságába, elkapott minket a gépszíj, és végül maradtunk a tervnél. De ne szaladjunk ennyire előre.

A túra első része egy igazi off-the-beaten-path túra volt, ahol az aljnövényzet alapján előttünk hetekig nem járt senki. Mindenki, aki kihagyta, alaposan bánhatja. Az út első része itt is kapaszkodás volt, de monotonnak nem mondanám, ugyanis egy tibeti falu hátsó kertjei közt, igazi labirintusban kellett követnünk a nemlétező utat. Innen elértünk egy csatornát – Madeirán az ilyet levadának nevezik -, ami a 3 km-re lévő vízesésből szállította a vizet, és innentől ezt követtük. Út még véletlenül sem volt, lépésközönként a csatorna tetejére keresztbe rakott köveken kellett egyensúlyozni, úgy, hogy hosszú szakaszokon közvetlenül a szakadék tátongott mellettünk. Még szerencse, hogy az évek alatt sikerült Ritából kinevelni a tériszonyt, így különösebben nem is problémázott az út miatt…:)

A vízesés, melyet a minap hatszáz méterrel alább már láthattunk a főútról, igazán nagyszerű volt, de a túra legszebb része csak ezután következett. Előbb egy gerendákból tákolt hídon át kellett kelnünk a víz fölött, majd a következő másfél kilométeren végig a vízesés mellett ereszkedhettünk. Volt egy bónusz híd is, amit a gerendák korhadása miatt már lezártak, de be lehetett rajta kapaszkodni a vízesés közepén lévő sziklához. Végre pozitív visszacsatolást kaptam a fogyásom miatt, a híd ugyanis nem szakadt le...:) Az egész út nagyon élvezetes volt, ráadásul még maradt két és fél óránk a busz indulásáig, így nekivághattunk a második túrának is…

Ez már kevésbé vadregényesnek ígérkezett, ugyanis a szurdok kihagyhatatlan programja, egy lépcsősoron ereszkedni 450 métert egészen a Jangce partjára. Nem mondom, itt már elég sok – néhány tucat – turistával találkoztunk, akik kivétel nélkül félholtak voltak a felfelé lépcsőzéstől. Nekünk lefelé azért könnyebben ment… Mielőtt elértünk volna a vízhez, betértem egy igazi pottyantós hangulatú wc-be, ahol elég meglepő módon egy gödörkésarcú hegyivipera (Ovophis monticola) fogadott. Ott aludt összetekeredve a tákolmány keresztgerendáján, talán még akkor sem ébredt fel, amikor Ritának és Peternek kiabáltam, hogy ugyan nézzék már meg mit találtam… A pisilés elmaradt, de legalább egy közepesen béna – nem volt elég fény – képpel tudtam kárpótolni magam.

A vízpart pedig leírhatatlan volt, ugyanis korábban fentről aligha lehetett érzékelni a folyó elképesztő erejét. Itt már a robaj is tiszteletet parancsoló volt, pláne amikor bekapaszkodtunk a „tigrisugrató kőre”. A víz sokszor nemcsak a szikla peremén, de még a fejünk felett is átcsapott, így vizesen ugyan, de örök élménnyel gazdagabban indulhattunk vissza. A felfelé lépcsőzés nem túl vidám feladat, de szerencsére a korábbi túrák már megedzettek annyira, hogy az 1500 lépcsőt alig negyven perc alatt abszolváltuk. Rita újfent meglepett, ugyanis egy szakaszon tudtunk rövidíteni, és minden noszogatás nélkül a 40 méteres függőleges létrát választotta a lépcsők helyett, mondjuk utána nem csak a fizikai megterhelés miatt volt egekben a pulzusa…:) Végül annyira gyorsan felértünk, hogy a busz indulása előtt még ebédelni is volt időnk, amivel azért korábban csak hiú ábrándjaimban mertem kalkulálni.

A busz persze megint lassú volt, de a sofőr tett egy szívességet, és a szokványos megállóját nem egy mezei késdobálónál ejtette meg, hanem egy panorámapontnál, ahonnan elég jó rálátást kaptunk a helyi vörös földön lévő rizs és kukoricaültetvényekre. Igazi színorgia volt, méretes hegyekkel a háttérben. Minden lassúsággal együtt is még sötétedés előtt megérkeztünk Shangri-lába (A várost A Kék Hold völgye c. regény nyomán nevezték át néhány évvel ezelőtt. Ilyen is csak Kínában fordulhat elő… ), és mivel a szállás az óvárosban volt, gyorsan ízelítőt kaptunk, arról, hogy mi vár majd ránk. Tibeti masztifok hevertek a főtéren, a háttérben pedig egy dombra épült templom, valamint egy 21 méter magas aranyozott imakerék uralta a látképet. Indításnak elég jó.

Elköszöntünk Petertől, elfoglaltuk a szállást, majd vacsorára kipróbáltuk Jünnan leghíresebb fogását, a „hídon átkelő tésztalevest”. Ételként ugyan nem különleges, de a marketing maga zseniális. Ugyanis egy teljesen mezei tésztalevesről van szó, azzal a különbséggel, hogy a forrásban lévő vizet és a hozzávalókat külön-külön hozzák ki az asztalra, majd neked kell beledobálnod utóbbiakat az előbbibe. Szóval még dolgozni is kell vele, mindezt dupla áron. Zseniális. Persze az íze is elég jó volt, de két hónap után a műfajban már nehéz újat mutatni…

Este még elsétáltunk megnézni az esti fényeket, amik meglepően jók voltak, megforgattuk az imakereket – minimum hat ember kell hozzá, de bőven volt jelentkező rajtunk kívül is -, majd elbúcsúztattuk ezt a kalandos napot.

2018.09.22. – Mini Potala alpesi környezetben

Shangri-la városa háromezer méteres magasság fölött helyezkedik el, ennek megfelelően a hőmérséklet a száraz évszakban sem mondható magasnak. Ezzel együtt reggel sikerült kimelegedni, amikor is kilométereken keresztül kerestük a buszt, ami majd kivisz minket a város határában épült buddhista kolostorba, amit a helyi turisztikai PR „mini Potala Palotaként” emleget, és Kína három legjelentősebb buddhista oktatási intézményének egyike.

És tényleg, a domboldalra épült komplexum távolról, sötétben, hunyorítva egy kicsit valóban emlékeztet a Potalára – a bordó-fehér falazat stimmel, de ennek aranyozott tetőszerkezete van -, de felesleges hasonlítgatni őket, önmagában is elég lenyűgöző épület. Tíz éve a tesóm még ingyen járta be, tőlünk viszont már igencsak megkérték a látogatás árát. Ha alaposan meg akarjuk nézni az egészet, akkor minimum 2,5 órát kell szánni rá, nekünk bőven volt időnk, mivel az egész napot a város bejárására szántuk. A templomok kívül-belül szépen felújítottak, a freskókat mintha tegnap festették volna, és akadt köztük pár igazán izgalmas/borzasztó. Külön megemlítenék egy pokol ábrázolást, amire még Hieronymus Bosch is csak elismerően csettintene. Ennél azért jóval traumatikusabb élmény volt, hogy találtunk egy sztupát, amin kakasok tanyáztak, és amikor letérdeltem, hogy egy jó fotót készítsek békaperspektívából, az egyik rohadt dög megpróbált rám repülni, alig tudtam elugrani előle. A bejárás legérdekesebb része azonban egy távolabbi – értsd, rajtunk kívül nem volt ott vendég - templomban tartott szertartás volt, ahol a szerzetesek (összesen 600 van belőlük) óriási kürtökkel, dobokkal, cintánnyérral adtak elő meditatívnak aligha nevezhető, ellenben rettentő kakofón zenét. Az egyik fiatal szerzetes mindeközben inkább az mp3 lejátszóját hallgatta, és mi tagadás, a második alkalommal már én is inkább azt választottam volna. :)

A kolostor előtt egy félig mocsaras tó van, ami körül sétautat építettek ki, így ha már ott voltunk, be is jártuk. Egyrészt sikerült pár igazán jó fotót készíteni a kolostorról másrészt pedig belebotlottunk egy csomó nagyon aranyos vietnámi törpemalacba, amit errefelé előszeretettel tartanak. Gondolom eszik is őket, bár nem tűnik túl költséghatékonynak a dolog. A séta végére elkezdett szemerkélni az eső, így még épp időben kapaszkodtunk fel a buszra, mellyel egészen egy - az óvároson kívüli – piacig mentünk, ahol megkerestük a kései ebédet. Itt láttuk először a falra kitéve a kínai ÁNTSZ által kiadott élelmiszerbiztonsági értékeléseket. Biztos büszkék voltak  a helyi vendéglátósok a „C”-re bár a jelmagyarázat azt egy szomorgó fejjel illusztrálta… :) Egyébként nem voltak rosszabbak, mint a legtöbb kifőzde, ahol korábban megfordultunk, és mégsem lett az ételtől semmi bajunk. (Ahogy most sem.)

Ezt követően felsétáltunk az óváros melletti dombon álló – ezáltal remek kilátást ígérő - „100 csirke templomába” – bár én némileg már ódzkodtam a kakasoktól -, de mint kiderült, disznó és mókus szinte több volt, mint baromfi. Ember pedig egy sem. Innen lesétáltunk az óvárosba – ami egész pontosan három éves, mivel egy 2014-es tűzvész után nagyjából az egészet újra kellett építeni -, amit leginkább egy alpesi faluhoz lehetne hasonlítani a hangulatos faházival. Még világosban bejártuk az egészet – jóval kisebb azért, mint Lijiangban -, próbáltunk alkudozni egy mívesen faragott aligátorkoponyára, majd miután elkezdett esni az eső, visszatértünk a szállásra. Mivel mindent láttunk már, amit akartunk, az eső pedig nem csillapodott, nem nagyon ambicionáltam, hogy az este további részében messzire menjünk, így ezegyszer a vacsora is házhoz jött. 

2018.09.23. – Visszatérés

Reggel nem kellett kapkodunk a keléssel, elvégre nem volt feszített a program. A busz – mint mindig – rettentő lassú volt, és tele volt igazi bunkókkal. Mögöttünk egy bácsi például menet közben is szinte folyamatosan cigarettázott – kivéve, amikor pihenőt tartotta a busz, de amint újra elindult, rágyújtott gyorsan -, mindezt úgy, hogy mellette egy apuka ült kétéves gyerekkel az ölében. Mondjuk az apukát is minősíti, hogy neki ez természetes volt, nem is szólt érte…

Négy óra alatt azért sikerült megtenni a kétszáz kilométert, de sajnos elég borús idő fogadott minket. Eredeti tervünk szerint kibuszoztunk volna egy közeli faluba, de amikor leszakadt az ég, könnyű szívvel mondtam le a dologról. Három hónappal korábban persze biztos előkerültek volna az esőkabátok, de így a régi-új hostelünkben pihentünk, amíg elállt az eső.

Elvégre a fő program csak este kezdődött, Lijiang kivilágított óvárosa! Mivel nappal nem igazán tűnt fel, hogy mennyire kiépített a díszkivilágítás – a LED-sorokat elrejtették a tetőszerkezetben -, ezért alaposan meglepődtünk. Sokkal hangulatosabb volt, mint vártam, és sokkal több volt az ember, mint pár nappal korábban. Ennek az is ok lehet, hogy 22-től 24-ig valamiféle holdtölte fesztivált tartanak Kína szerte, ami munkaszüneti nap, ezáltal sokan kelnek útra.

Az óváros bejárása során ismét sikerült megállapítani, hogy a kínai partykultúra a Nickelodeon gyermekcsatorna szellemi szintjén áll, ugyanis a klubban ücsörgők itt nem műanyag kezekkel, hanem óriási kukaclufikkal hadonásztak eszetlenül, mindehhez pedig óriási mackónak beöltözött táncosok adták a ritmust. Ezen a ponton az alvás szórakoztatóbb opciónak tűnt…:)

2018.09.24. – Dalí, de nem Salvador, hanem még mindig Kína

Kínai utunk utolsó állomásának – bár Kunmingban az átszállás miatt lesz még fél napunk – Dalí városát választottuk, mely egy népszerű üdülő az Erhai-tó partján. Varázsát nem csupán a tó, hanem a várost a másik oldalról körbefogó hegylánc is adja, ráadásul építészetileg is tartogat néhány érdekességet.  

Utolsó kínai buszozásunk után, dél körül érkeztünk meg az óvárosba, a szálláson leraktuk a cuccokat, majd elindultunk a város és a régió jelképe, a hármas pagoda felé. Nem terveztük, hogy feltétlenül bemegyünk, de mivel próba szerencse alapján sikerült félárú jegyet szerezni, gondoltuk, hogy a kerítésen belülről is megnézzük az épületeket. A legfontosabb látnivalót nyilván – az egyenes szárú háromszög csúcsain elhelyezkedő – a pagodák jelentették, melyek közül a nagy 70, míg a másik kettő 42 méter magas, de mivel bemenni nem lehet, ezért maradtunk a fotózásnál. Ezt elősegítendő, néhány tavat is telepítettek a parkban, melyek vizén tükröződtek az épületek. A lényeg, hogy minden hátérrel elég jól néztek ki. A park azonban nem csak ennyiből állt, hanem egy, a hegyoldalra kapaszkodó óriási buddhista templom is kínálta magát. Mivel csak délután négyre kellett visszaérni a szállásra - ekkor kezdődött ugyanis a közös főzőcske -, volt időnk, így nekiálltunk a felfedezésnek. A felfedezést szó szerint kell érteni, ugyanis minden egyes templom mögött találtunk egy újat... Ezek a templomok is teljesen fel lettek újítva, de igazi újdonságra csak két oldalsó pavilonban akadtunk. Ide ugyanis több száz, a kolostorban korábban megfordult szerzetes bronzszobrát zsúfolták, melyek többsége ugyan sima emberábrázolás volt, némi karikaturisztikus jegyekkel, de akadt pár igazán meghökkentő szobor is. Gyermeket szoptató (!) férfi szerzetes, óriáskezű, óriáslábú, gyomrából Buddha-szobrot előhúzó alakok tarkították a képet. Érdekes lenne tudni, mik voltak azok a tulajdonságok, melyeket az utókor ilyen formában kívánt ábrázolni…

A főzőcske – melyről majdnem sikerült lekésni – tulajdonképpen a helyben népszerű ravióli-féle töltött tészta készítését jelentette, melynek apropóját a holdfesztivál adta. A tésztakarikák előre el voltak készítve, nekünk csak a tölteléket (hús, illetve medvehagymás tojás) kellett beleraknunk, majd zárnunk a rendszert. Érdekes volt megfigyelni, hogy a vendégek, akik Kína minden szegletéből voltak, teljesen máshogy, a saját régiójukra jellemző megoldással csomagolták be a tésztát. Nem mondhatnám, hogy mindegyik módszert sikerült elsajátítani, vagy akár azt, hogy egyet is, de inkább abból a szemszögből közelíteném a kérdést, hogy gyorsan kialakítottuk a saját, magyaros stílusunkat… Irgalmatlan mennyiségű tészta készült, aminek jó, ha negyedét ki kellett főzni, hogy jól lakjunk. A tészta mellett persze volt gyümölcs, mindenféle ital, szóval jó hangulatban, és teli gyomorral készültünk rá az estére.

Este már csak az óváros bejárása maradt, ami azért némileg szegényesebb volt Lijiangnál és Shangri-lanál is, de a tömeg azért elég jó hangulatot teremtett. Mindenki – így mi is – a teliholdat fotózta a városkapunál, ami szerintem nem volt különlegesebb, mint bármikor máskor, de a kínaiakat erről aligha lehetett volna meggyőzni… Ha már üdülőváros, mi is igazi üdülőhangulatban várhattuk utolsó előtti kínai napunkat.

2018.09.25. – Töltelék nem csak a paprikában fér el

Ha tegnap üdülőhangulatban voltunk, akkor a mai napról mit mondjak?! Előzetesen felmerült a kérdés, hogy a mai napon túrázzunk-e a hegyekben, vagy inkább hűsöljünk a vízparton. Mint mindig, most is a hegyek nyertek – ez biztos valamiféle mazochista hajlam -, de reggel Rita nem készült el időben, és igazán nem is érezte magát a legjobb formában, így végül elengedtük a dolgot. Az elmúlt közel négy hónapban maximum 4-5 olyan nap volt, amiből nem hoztuk ki a maximumot, úgy gondolom, hogy ennyi belefér. (Gyanús egyébként, hogy az összes az utolsó hónapban volt… Írhatjuk nyugodtan a fáradtság számlájára.)

Maradt tehát a tópart, ami egy megfelelő méretű jégkrémmel nem is tűnt olyan rossz B-tervnek. Az időjárás egyébként elég faramuci volt, ugyanis tűzött a nap, 10 fokkal melegebb volt, mint Lijiangban, de a levegő nyomott volt, és a horizonon végig sötét felhők gomolyogtak. Végül szerencsére megúsztuk az esőt. A tóparton teljesen más jellegű házak voltak, mint az óvárosban, az egész eléggé emlékeztetett – márcsak a színek miatt is – a görög üdülővárosokra. Leszámítva, hogy itt tilos bemenni a vízbe. Nem mintha strandolni készültünk volna, de ez akkor is elég béna dolog, főleg, hogy a víz tisztának és kellemesen melegnek tűnt… A helyi halászok egyébként hínárt szüreteltek, így legalább kiderült, hogy mit ettünk tegnap a salátánkban… A part után még visszamentünk az óvárosba, ahol egy kínai stílusban épült – ezáltal elég szokatlan – katolikus templomot is találtunk. Belülről mondjuk teljesen hétköznapi volt, pedig elnézegettem volna a szószéket, amint egy nagy – lehetőleg aranyozott - sárkány tekeredik rá…

Este már csak vacsorázni mentünk vissza a városba. A Rita által rizstortának vélt – bár én sem kételkedtem benne - édességről kiderült, hogy jól dizájnolt tofu, szóval a desszert is elmaradt, engem pedig bő egyhetes elmaradással várt a napló…

2018.09.26. – Színes búcsú Kínától

Mivel ma még egy fél napos program várt minket Kunmingba, ezért viszonylag korán el kellett indulnunk a vasútállomásra, ahol már várt minket a szupervonatunk. Illetve dehogy várt, ugyanis a reggeli csúcsnak köszönhetően a busz több, mint egy óra alatt tette meg az állomásig tartó 15 km-t. Óriási szerencse, hogy végül nem vettem meg a jegyet előre, így mehettünk a következővel, amire még így sem kellett húsz percnél többet várni.

Előző nap némi tanakodás után arra jutottunk, hogy a két komoly programlehetőség, a Jünnan nemzetiségeit bemutató skanzen és a ritka sziklaformációkat bemutató „kőerdő” közül előbbit választjuk. Rita kedvenc programja ugyanis a népviseletes nénik (bácsik sehol nem voltak) szemrevételezése volt, ott pedig várhatóan nem lesz belőlük hiány. A vasútállomásról közvetlen buszunk volt a helyszínre, ami becsülettel átverekedte magát a dugón, így délre meg is érkeztünk. Bárki könnyen azt gondolhatja, hogy az este hatos zárásig háromszor is bejárhatjuk a területet, azonban ennél nagyobbat tévedni sem lehetne. A huszonhat népcsoport közül ugyanis kilenc egyenként húsz perces produkcióval – plusz egy elefántos bemutatóval - is várja a vendégeket, melyeknek az összehangolására finoman fogalmazva sem fordítottak kellő energiát. Szerencsére még tegnap sikerült megszereznem a menetrendet és a térképet, így kész programtervvel érkeztünk, ami úgy nézett ki, hogy a vonat késése miatt bukunk egyet, egy másikat pedig programütközés miatt, de nyolcat így is látni fogunk. Nos, ez némi rohangálással együtt össze is jött – bár a műsorok jellemzően akkor kezdődtek, amikor egy másik véget ért, csak épp 500 méterrel odébb, így vagy az egyik elejét, vagy a másik végét kellett kihagyni -, és mondhatom, a többség nagyon színvonalas volt, akárcsak a hely maga. Közmegegyezéssel a legjobb produkciókat a Dai – többen bújtak bele egyetlen bika jelmezébe - , a Wu és az Achang törzs produkálta.

A rohangálás közben a skanzen másik vetülete, az építészetet és a mindennapi életet bemutató rész azonban elsikkadt, így a „falvakat” a táncosok ebédszünetében – 13:00-15:00 között – kellett újfent felkeresnünk. Jellemző, hogy a legkisebb lélekszámú, pártízezres törzsek élete volt a legizgalmasabb. Itt is meg kell említenem az afrikai sámánizmust idéző Wu népcsoport, illetve a Föld utolsó matriarchális társadalmában élő Mosuokat. Utóbbiakhoz egész közel jártunk Sangri-lában - ha van még pár napunk, talán fel is keressük őket -, de legalább ennyiben kaphattunk képet erről a furcsa perverzióról, mielőtt az idő az évkönyvek széljegyzetéről is lehúzná őket. Építészetileg pedig a fára építkező Dulongok vitték a prímet. Persze a két óra kevésnek bizonyult az alapos bejárásra, így azt a produkciók végén, a zárás előtt, rohamtempóban kellett befejeznünk. Egyvalamire azonban így sem maradt idő, igen, az ebédre… Összességében a Nemzetiségi Falu kicsit turistás ugyan – elvégre Kínában vagyunk -, de szuper, Rita azóta sem csinál mást, mint a nemzetiségeknek olvas utána, gyűjtögeti a képeket a népviseletekről, és a térképeket az élőhelyekről. (Utóbbiak fájóan hiányoztak a faluból…)

Az ebéd pótlásáról azért csak sikerült gondoskodni, nem is akárhogyan. A búcsúra tekintettel ugyanis igazi lucullusi lakomát csaptunk (egy C-kategóriás kifőzdében a pályaudvar mellett…:)) hústálakkal, salátákkal, minden földi jóval, elvégre hiába a sok bosszankodás – bár Jünnan tartomány ebből a szempontból unikum, elvégre itt sokkal több volt a pozitív tapasztalat az emberekkel -, életünk talán legizgalmasabb és legintenzívebb két hónapja ér véget ma este…

A pályaudvaron még megnéztünk egy gagyi magyar filmet (A Valami Amerikának már a második részét is bűn volt leforgatni…), majd a tizenegy órai indulás után nem sokkal, a szinte üres vagonban terpeszkedve elaludtunk, hogy másnap reggel már a vietnámi határnál ébredjünk… Onnan folytatjuk.