2018.09.03. – Táborverés a kapu előtt

A vonat – mikor máskor, mint az elképzelhető legrövidebb szakaszon – most persze késett, nem is keveset, ráadásul a busz, ami a Nemzeti Park bejáratánál lévő szállásra vitt minket, szintén sokkal lassabb volt, mint arra előzetesen számítani lehetett. Ennek következtében már bőven délután volt, mikor el tudtuk foglalni a szobánkat. Pontosabban azt, amit fel tudtak ajánlani, mivel az eredetileg foglalt csak másnap vált szabaddá…

A Zhangjiajie (Csangcsajcsie, esetleg Dzsangdzsangdzsé) tuisztikai körzet három helyszínt foglal magába, egyrészt Tianmen-hegyet, ahová a világ leghosszabb lanovkája visz, és ahol összesen két kilométernyi üvegpallón lehet sétálni, a „Grand Canyont” a hozzá tartozó üveghíddal, valamint Avatar-hegyeket, a lenyűgöző karszttüskékkel. A kínai igényeknek megfelelően természetesen az utóbbiba a legolcsóbb a belépő – hiszen ott nincs parasztvakító üvegakármi -, ráadásul az négy napra szól. Nekünk nyilván ez volt a célunk, fenntartva a lehetőséget, hogy a Grand Canyonba azért csak elnézünk. Az élet persze néha felülírja a tervet, mivel a Grand  Canyont átfogó felújítás miatt lezárták, de így legalább ki tudtuk használni a négynapos belépőt, és akár esőnapot is tarthatunk.

Mivel a fennmaradó pár órára már nem volt értelme túrázni – ki fog derülni, hogy miért -, ezért a nap hátralévő részében inkább pihentünk, és megterveztük a pontos túraútvonalakat, és pótoltam végre a napló elmaradásait.

Nem gondoltam volna, hogy a legnagyobb kihívást egy elfogadható árú étterem felkutatása fogja jelenteni, de végül sikerrel jártunk. Egy Chengduból ismerős mobil kifőzdét találtunk, igaz ahhoz képest dupla áron, ami még így is az elképzelhető legjobb opciónak bizonyult. A roston sült óriászszalamandrát alighanem most is ki fogjuk hagyni… (Amiket amúgy a  Nemzeti Parkban fogdosnak, dacára annak, hogy a hely és a faj is védett. Igazi barbárok.)

2018.09.04. – A Nemzeti Parkok királya

A parkot egy óriás teknőként kell elképzelni - ebben állnak a tüskék -, ahová a szélére fúrt lyukon kell bejutni, majd meg kell keresni a peremet, és felkapaszkodni rá a kilátásért. Alapvetően három olyan csomópont van a peremen, ahová érdemes feljutni, majd onnan még kisebb túrákat lehet tenni a különböző panorámapontokig. Összességében nem nevezném igazán túrázós helynek, mivel az utak teljesen kiépítettek – újra lépcsők mindenhol! -, és a peremen, valamint a teknő alján ingyenes buszjáratok közlekednek a meghatározott útvonalakon, míg a szintkülönbséget – közel sem ingyenes, ellenben elképesztő drága - lanovkával, elektromos vasúttal és panorámalifttel lehet „leküzdeni”. Ha azonban valaki azt tervezi, hogy csupán a buszokat veszi igénybe, ráadásul mindenhová el akar jutni, akkor három igazán kemény napot rá kell szánnia az élményre. (A hosteles hölgy szerint – kínai mércével - persze lehetetlen a dolog, de ez minket nem szokott zavarni, sőt!)

Az első nap reggelén meglehetősen borongós idő fogadott, amikor kiléptünk a hostelből, ám ekkor még nem tudtuk, hogy ez lesz a legvidámabb időjárási képlet, amivel az elkövetkező órákban találkozni fogunk. Megvettük a jegyeket, majd felszálltunk a buszra, de alig értük el a hegyeket, mikor elkezdett szakadni az eső. Utoljára ilyesmivel az Azori-szigeten találkoztuk, és akárcsak ott, ezúttal sem volt sok választásunk, felvettük az esőkabátokat és irány a csúcs.

Az eső egy dolog, de ami még zavaróbb volt, az a tejköd, ami miatt még a közvetlenül mellettünk lévő karszttüskéket is csak sejtettük, panorámáról pedig nem is álmodozhattunk. Egyébként olyan magas volt a páratartalom, hogy hiába volt rajtunk esőkabát, pont ugyan olyan vizesek lettünk, mint anélkül lettünk volna. Délre azonban elállt az eső, mitöbb, szikrázó napsütés fogadott minket, épp amikor eltértük a Heavenly Gate névre keresztelt csúcsot. És persze kínaiak százai, akik a lanovkával jöttek. Nem túlzás azt állítani, hogy a legkülönlegesebb, legszebb panoráma fogadott, mit valaha láttam. Kicsit tartottam attól, hogy a reklámozott karsztformák csak egy ponton találhatók meg, és a park nagyobb része kevésbé lesz érdekes, de kiderült, hogy aggodalmam hiábavaló volt, hiszen gyakorlatilag egy karszterdő terült el a lábunk alatt. Minden létező kilátóból, minden szögből megcsodáltuk a látványt, mielőtt tovább indultunk volna egy olyan útvonalon, ahol remélhetőleg a látvány nem kevésbé drámai, ellenben a kínaiak egyedszáma lényegesen alacsonyabb.

Egyik elvárásunkban sem kellett csalatkozni, sőt váratlanul még kisebb rizsteraszok is felbukkantak a völgyben, márpedig a rizsteraszok még a legszebb látványhoz is hozzá tudnak tenni. Ráadásul szintkülönbséggel itt már nem igazán kellett számolnunk, így a haladás is viszonylag gyors volt. Nem hinném, hogy valaha ebédeltünk volna szebb helyen, mint a túraútvonal végén található kilátóban, ahol minden oldalról karsztokkal voltunk körülvéve, ráadásul kettesben. El is töltöttünk itt egy órát, és nem azért, mert különösebben fáradtak lettünk volna…

Ez lett volna az a túra, amit a recepciós szerint lehetetlen időben befejezni – a buszok nagyjából fél hétig közlekednek a kijárat felé, és oda még le kellett érnünk -, azonban volt még egy szakasz (5 km), ami még érdekesnek tűnt. Rita szerint meg kellene próbálnunk, így én sem tértem ki az élmény elől, így – ekkor már katonás tempóban – nekivágtunk a le-föl lépcsőzésnek. A nyomok alapján napok ót az elsők lehettünk, akik erre a szakaszra tévedtek, pedig az út végén kellemes jutalom várt minket az „Uralkodói Trón” kilátópont képében. De mindez semmi volt ahhoz képest, ami a visszafelé vezető úton történt…

Alig tettünk meg párszáz métert, amikor hangos neszezésre lettem figyelmes közvetlenül mellettem az avarban. Miután odakaptam a tekintetem, kellett vagy fél másodperc, hogy felfogjam, mit látok. Egy hatalmas kígyó fogott menekülésbe, párhuzamosan a járdával. Nagy mázlink volt, mert ha nem mozdul, simán elmentünk volna mellette. Amikor azt írom, hogy hatalmas, akkor azt úgy kell érteni, hogy hatalmas. Nagyjából akkora volt, mint az összes általam eddig vadon látott kígyó és sikló együttvéve. Legalább három méter és olyan vastag, mint Rita alkarja. A pontos méretek persze csak akkor derültek ki, hogy miután pár méter előnyre tett szert velem szemben, átlósan átvágott a járdán, hogy aztán a túloldali lejtőt elérve villámgyorsan eltűnjön az aljnövényzetben.  Amikor felbukkant, megálltam, míg a köztünk lévő másfél méter távolság úgy ötre nőtt, majd elkezdtem követni, miközben megpróbáltam lefényképezni. Sajnos azonban a kezem olyan izzadt volt, a telefon kijelzője pedig olyan nedves, hogy az ujjlenyomat leolvasó nem működött, a billentyűzárral pedig babrálni kellett, miközben nem szerettem volna levenni a tekintetem az állatról. Az egész „akció” 10-12 másodpercig tartott, de a döbbenet sokkal tovább. Kicsit bosszús voltam a fénykép hiánya miatt, ami miatt a beazonosítás nem lehet majd száz százalékig biztos, ráadásul senki nem fogja elhinni, hogy mit láttunk…:)

/Amikor a kígyót megláttam egyszerűen nem hittem a szemeimnek, be is csuktam őket gyorsan, azt gondolva hátha csak a párás levegő miatt látok homályosan és talán egy nagyobb elszáradt ág gurul felénk az úton. Miután újra felkaptam a tekintetem, megbizonyosodtam róla, hogy ez valóban az, amit látok. Talán még az állatkertben sem láttam soha ekkora kígyót, nem gondoltam volna, hogy valaha ilyennel találkozunk élőben, főleg nem ebben a parkban és időben, amikor az emberektől sokszor még mozdulni is alig lehet. Kis kígyóra ugyan számítottam, folyton figyeltem is, hogy éppen hova lépek, de azt elképzelhetetlenek tartottam, hogy egy ekkora példány valóban előfordulhat itt, ezért a találkozás méginkább váratlanul, rémisztően és hihetetlenül hatott. Olyan volt, mint a kínai sárkánykígyó szörny, csak kicsit vékonyabb és egyszerűbb kivitelben. Szerencsére Dávid ment előttem, elég volt őt követnem, mert amúgy hirtelen nem tudtam volna eldönteni, mit tegyek, megálljak vagy meneküljek, így inkább csak lemaradtam, amúgyis földbe gyökerezett a lábam. Nem voltam egyedül a döbbenttel, mert mikor a szálláson a recepcióst kérdeztem, hogy valaha láttak-e már ilyesmit a környéken, kisebb sokkot kapott, teljesen elfehéredett az arca, még majdnem sikított is egyet ijedtében. Majd a fordítóprogramjába beírta a kígyó szót, hogy tisztázza nem félreértés történt-e...Azt hiszem, ezt soha nem fogom elfelejteni. :D / 

(A „beazonosítás” során az óriáskígyókat gyorsan kizártuk, mivel minden régióban előforduló piton fajt felismernék, és még csak nem is emlékeztetett egyikre sem. A méret eléggé lehatárolja a szóba jöhető fajokat, a szín - sötétszürke, a nyakánál alul bézs és rozsda - alapján elég valószínű, hogy egy királykobra volt, viszont az elterjedési területének ez a Nemzeti Park már igencsak a határa. Ennél jobb tippem ezzel együtt sincs, de szívesen fogadok ötleteket..)

Nem tudom, hogy enélkül az ardenalin-fröccs nélkül elértük volna-e az utolsó buszt, de tény, hogy az elkövetkező másfél órában szinte repültünk. Sajnos a tegnap este felfedezett kifőzde-motort leponyvázva találtuk. A tulaj elmutogatta, hogy valakik ráhívták a rendőrséget, szóval pár napig most meg kell húznia magát. (A következő napokban már a hűlt helyét sem találtuk sajnos.) Annyi baj legyen, végül találtunk egy elfogadható éttermet, ahol ráadásul a tányérba kerülő étel jobban nézett ki, mint a fényképen. Ilyet sem láttam még! Mindenestre a délelőtti esővel együtt is duplán felejthetetlen nap állt mögöttünk, amit a megérdemelt alvással próbáltunk ünnepelni. Sajnos azonban nem úsztuk meg a szobatársat, este tízkor beállított egy francia srác, aki egyébként jófejnek tűnt, de némi beszélgetés után elment éjszakai életet élni. Biztos örülni fogok neki, amikor hajnalban visszatér…

2018.09.05. – Toruk Makto

Ma – még – korábban indultunk, hogy elkerüljük az előző napi rohanást, ám így is meglepően nagy tömeg fogadott minket a bejáratnál. Na de nem ám a túra útvonalon, elvégre ott gyalogolni is kéne. Az első néhány kilométeren egy kellemes ösvényen a patakot követtük, de a kegyelmi állapot nem tartott sokáig, nem úsztuk meg az újabb lépcsőzést. Valamivel dél előtt értük el a park talán legszebb panorámáját, az ún. „Avatar-kilátót”, ahol még egy filmbéli madárra is fel lehetett ülni. (Utóbbi sokat nem adott a látványhoz, ellenben mélységesen kínai…) Itt található egy óriási természetes boltív is, aminek a tetején át lehet sétálni egy sziklára. A nap krónikájához tartozik, hogy egy nő minden előzmény nélkül elkezdte markolászni Rita derekát, mert nem akarta elhinni, hogy tényleg ennyire vékony… Ezt követően jobbnak láttuk magunk mögött hagyni a töménytelen embert, elbuszoztunk két potenciálisan barátságosabb hely felé, olyan kilátókhoz, melyek egy-egy karszttű tetejére épültek, ezáltal minden irányban el lehet látni róluk.

Az első kilátó szinte üres volt, fantasztikus volt a környezet, ennél jobb helyet az ebédünk elköltéséhez kitalálni sem lehetett volna. Persze két középkorú kínai ezt nem így gondolta, és pusztán azzal, hogy csatlakozott hozzánk, keresztül is húzta a számításainkat. Nem mintha kirívó lett volna a viselkedésük, csupán tették azt, amit bármelyik kínai tenne hasonló helyzetben. Mármint csámcsogva zabáltak – de annyira, hogy egy kisebb kaliberű géppuska ropogását simán elnyomta volna a fröcsögés -, teli szájjal böfögtek percenkét hármat-négyet, néha artikulálatlanul elkezdtek üvöltözni, hogy „teszteljék” a visszhangot,  pofánkba fújták a cigifüstöt, végezetül pedig minden szemetüket leszórták a szikla tetejéről. Nekem konkrétan elment az étvágyam, de Rita egész jól bírta a dolgot…

A második kilátó is szuper volt, ráadásul végre izgalmas úton lehetett fel- és lekapaszkodni rá, de sajnos túl közel volt a lanovkához, így kevésbé volt élvezhető a környezet. A terveknek megfelelően ma tényleg nem centiztük ki a visszaérkezést, a buszmegállóban már várnunk is kellett a járatunkra. Épp eleget ahhoz, hogy összekülönbözzek egy kismajommal, aki teljesen ártalmatlannak nézett ki, de amikor közeli képet akartam csinálni róla, megpróbálta kikapni a kezemből a telefont, de legalábbis megkarmolni. Szerencsére macskareflexeim működtek, így nem sikerült neki a manőver. A busz érkezése meghiúsította, hogy különösebb büntetőintézkedéseket foganatosítsak, de van képem a rohadékról, szóval legközelebb elkapom!

A minap talált étterem újabb meglepetéssel szolgált, ugyanis a képen látható gyanús húsdarabok helyett egy egészben sült kacsát kaptunk. Este még megittunk egy sört a francia sráccal - a megérzésem nem csalt, jó fej, de teljesen fogalmatlan, ami az utazást illeti, így segítettünk neki, amiben csak lehetett -, majd rápihentünk az utolsó „hajtós” napra.

2018.09.06. – A majmok városa

A harmadik körzet bejárása végül még egyszerűbben ment, mint amire számítottunk, ugyanis egy 2016-os földcsuszamlásnak köszönhetően a szakasz fele el lett zárva a közönség elől – bezzeg a promóciós térképeken rajta hagyták -, ami még nem tartott volna vissza minket, de az útvonalat levették a maps.me-ről, eltévedni pedig igazán nem állt szándékunkban, így mi is kihagytuk. A maradék viszont hozta a korábbiak színvonalát. Az első szakaszon egy patakot követtünk, ahol ismét hasztalan kerestünk óriásszalamandrákat, majd elkezdtük az emelkedést egy körpanorámás sziklaplató felé. Az elmúlt napokban egy-egy majommal ugyan összefutottunk, de most az is kiderült, hogy miért nem többel. Az összes többi itt él. Több száz majom vonult mellettünk mindkét irányba, és szerencsére elég jó természetűek voltak – bár Ritától azért megpróbálták elkunyerálni a csokiját -, így csupán néhány jó képet hagytak emlékül.

Emberek ellenben alig voltak – a többség két napra jön, és ide már nem jutnak el -, az idő jó volt, szóval nagyon élvezetes volt a túra, már azelőtt is, hogy elértük volna a kilátókat. Szerencsére utóbbiból is volt elég, nagyjából 300 fokos panoráma volt a mászás jutalma. A rövid szakasz miatt annyira kényelmesek voltunk - ráadásul többekkel beszélgetni is leálltunk -, hogy egyszer csak azt vettük észre, hogy elment a nap. Sebaj, visszafelé már amúgy sem volt új bámészkodni való, így végül simán visszajutottunk a faluba, ahol megismételtük a tegnapi kacsalakomát.

Estére kellemes meglepetés fogadott minket, ugyanis a francia srác helyett érkező idősebb spanyol pár – Kínában minden második külföldi spanyol, ami azért elég meglepő – problémázott a szoba sarkában lévő penészfolt miatt, így végül ketten maradtunk. Az utolsó két éjszakára lett saját szobánk!  Soha nem örültem még ennyire penészfoltnak.

2018.09.07. – Három a magyar igazság, egy a ráadás

Mivel volt még egy napunk a bérletből, amit igazán nem akartunk veszni hagyni – főleg, hogy ilyen különleges hegyek közé jó eséllyel soha nem jutunk el -, viszont minden lényeges részt bejártunk már, ezért adódott a dilemma, hogy merre induljunk. Végül Ritára bíztam a döntést, hogy próbáljuk-e meg bejárni a földcsuszamlásos területet, ahol éppen elveszni is lenne ma időnk, vagy menjünk vissza arra a részre, amit az első nap a tejköd miatt nem láttunk, és a hegyen járjunk be egy néhány kilométeres új szakaszt, ami pont oda vezetne, ahol a királykobrát találtuk. Meglepő módon az utóbbit választotta, és én sem tiltakoztam – nem mintha reális esélye lenne az újabb találkozásnak -, hátha ezúttal fényképes bizonyítékra is szert teszünk… Mindenesetre én a reggelt a pályaudvarom kezdtem, hogy megvegyem a másnapi jegyünket Fenghuangba.

A sors fintora, hogy ma sem úsztuk meg eső nélkül, de szerencsére pont ott és akkor kezdett el szakadni, amikor az első nap kisütött a nap, így mindent láttunk, amit látni kellett. Arról nem is beszélve, hogy időmilliomosként egy pihenőhelyen simán át tudtuk vészelni a leghevesebb részt. Kicsit bíztunk benne, hogy az eső után el tudjuk készíteni a tökéletes képet, amikor a felszálló párától csak a sziklák teteje látszik, de sajnos annyira nem volt meleg, így a párolgás sem indult be a kívánt mértékben.

Ami viszont a senki által nem látogatott új túraszakaszt illeti, arról párszáz méter után – amikor a másodszor csúsztunk bele majdnem az út melletti szakadékba, a mindent beborító mohán és nedves faleveleken – le kellett mondani, így minden bizonnyal a kígyóról is. Nagy kár, pedig megvolt a terv a tökéletes fotóhoz! Rita elvágja az állat menekülési útvonalát, eléri, hogy az fölágaskodjon úgy egy méter magasra, majd gyorsan lefekszik a földre. Ez a fotó díjat ért volna, de legalábbis egy kisebb vagyon a Nemzeti Parktól, ha cserébe sehol nem publikáljuk…:)

Szerencsére volt még két kilátó, ami szintén nem volt rajta a vezetett túrák útvonalán, de egészen szenzációs látványt nyújtottak, így azért az újdonságélmény is megvolt. Ez tényleg az a látvány, amivel nem lehet betelni, ha rangsorolni kéne az utazás csúcspontjait – lassan szükség lesz rá, annyi van már -, akkor nagyon-nagyon előkelő helyet szerezne.

2018.09.08. – „Kína Velencéje”

A legősibb, és a legkevésbé eredeti ötlet úgy eladni várost, hogy leírjuk a szűkebb, avagy tágabb földrajzi környezetét és mögé biggyesztjük egy valóban ismert hely nevét. Alighanem Velence az első számú húzónév ezen a listán, hirtelen nem is tudom, hogy most épp melyik Észak „igazi Velencéje”, Stockholm, Pétervár, esetleg Koppenhága. Sőt, az sem lepne meg, ha már Szabolcs-Szatmárnak is lenne saját velencéje, mondjuk Tunyogmatolcs… Éppen ezért némileg fenntartásokkal kezeltem Fenghuangot, de azért a látott képek voltak annyira meggyőzőek, hogy ne ugorjuk át, ha már amúgy is útba esik.

A buszunk reggel fél kilenckor indult, és a három és fél órás menetidő azzal kecsegtetett, hogy lesz egy teljes délutánunk bejárni, ami elégnek tűnt. Persze a buszközlekedés Kínában a közelében nincs a vasútnak. Drága és elképesztően pontatlan, ami jelen esetben nagyjából két órás késést jelentett, így el kellett döntenünk, hogy végigrohanunk az egészen, vagy maradunk még egy teljes napot, és megnézzük a belépős helyeket. Végül a tovább utazásra szóló jegyet holnaputánra vettük – napi egy járat megy csak Guilinba -, és már oda is alig volt üres hely, szóval könnyen lehet, hogy a dillemmánk amúgy is teoretikus volt, mert másnapra már mind elfogytak…

A szállásunk az óváros szélén volt, és meglepő módon a privát szobás szállások közül a legolcsóbb volt egész Kínában, ami tekintetbe véve, hogy ennél turistásabb hely aligha létezik, elég meglepő. Ahogy az is, hogy a hostel tök üres volt, pedig egyébként semmi gond nem volt vele. Mivel a délutánt már elengedtük, pihentünk egy kicsit, mielőtt este belevetettük volna magunkat az óváros forgatagába.

Pingyao és Datong után talán meglepő lesz, de Fenghuang messze a legszebb kínai város, ahol jártunk. Bár az előzőek is szuper helyek, ez simán lekörözi mindkettőt. A Velence párhuzam persze baromság, mivel itt nincsenek csatornák – illetve vannak, de azokról inkább jobb szemérmesen hallgatni :) -, de az óvárost kettészelő folyón lehet gondolázni, és érdemes is, ami azt illeti.

Az óváros nappal is nagyon jól néz ki, a parti házak félig cölöpökre épültek, ráadásul mindkét oldalon dombon álló „régi” házak, valamint várfal adnak egységes képet, de éjszaka, mindez kivilágítva teljesen mesebeli hellyé változik. Ilyenkor egyébként a békés óváros felpezsdül, és tényleg rengeteg kínai turista özönli el, de ez sem tudja elvenni a varázst. Ami külön szenzációs volt szerintem az, hogy rengeteg gyaloghíd „ível” át a folyón, és mindegyik másmilyen, az egyszerű fapallóktól, a sziklakockákon át (amiken csak átugrálni lehet) egészen a dupla felépítményes hidakig. Ráadásul éjszaka bukkannak fel a helyi halászok, akik mellkasig a vízben fésülik át a vizet édesvízi garnélákra vadászva, amit aztán a parti árusok sütnek össze rántottával. A parton egyébként hemzsegnek az árusok, a vendéglátó egységek, a hotelek és a klubok, hihetetlen élet van ilyenkor. A helyi gasztronómiának egyébként elég bizarr vadhajtásai is vannak, ugyanis a legtöbb étterem előtt ketrecek állnak, amikben a fácánok mellett nutriák (hódpatkányok) és kígyók is gyakorta felbukkannak. A legdurvábbak viszont a lódarázs lépek, amikből a bábokat szedegetik ki a dolgos kezek… Én azért jóval konzervatívabban választottam, tintahalat – nem, itt sincs tenger a közelben -, Rita pedig beérte a szokásosnak mondható tésztás húsos levessel. Na, de majd holnap!

2018.09.09. – Az ámulat ára

Végre kényelmesen ébredhettünk, ráadásul egy csodás helyen, így elég vidáman hangulatban terveztük a mai programot. És ha már maradtunk egy teljes napot, úgy döntöttünk, hogy - miután Pingyaóban, és előtte Khivában is kihagytuk – most megvesszük a városkártyát, egy bérletet, ami nyolc helyre szól, valamint tartalmaz egy esti hajókázást a kivilágított óvárosban. Sajnos sem a Lonely Planet, sem a Wikitravel nem tért ki arra, hogy a belépő csak igen csekély mértékben járul hozzá a Fenghuang-élményhez, konkrétan féláron sem érte volna meg. A napunk első fele így azzal telt, hogy galériának átalakított régi polgárházakat jártunk, melyek közül kettőben „showműsor” is volt, amik együtt sem voltak sokkal hosszabbak tíz percnél. Mondjuk az első előadás, egy ősi termésáldozatot mutatott be, mi azért érdekes volt, de a múzeumi táncműsor a lakli táncosnőkkel inkább tűnt valamiféle paródiának. De nem mondom, hogy semmit nem kaptunk a pénzünkért, mert a hostessek végig nagyon kedvesek és segítőkészek voltak mindenhol… Idejük mondjuk volt bőven, mert a kínaiak jobban voltak informálva nálunk, így nem volt nagy tülekedés a helyszíneken.

Miután kipipáltuk a „látnivalókat” – egyet azért hagytunk holnap reggelre is, mert ott is lesz valamiféle elődás, amit csak délelőtt tartanak - és nappal is bejártuk a vízpartot, visszamentünk a szállodába, és vártuk, hogy leszálljon az este, és a meseváros újból életre keljen. Ma sem kellett csalódnunk. A hajókázás is nagyon jó volt, csak azt nem értettük, hogy miért csak egy irányban vittek el minket a folyón, hogy aztán a csónak teljesen üresen tegye meg a visszautat… Ebbéli csalódottságomat egy jó adag folyami garnéla elropogtatásába fojtottam, mely gasztroutazást Rita inkább kihagyta, mivel sajnálta szegény mütyűröket.

Ma volt érkezésem alaposan megfigyelni a kínai éjszakai életet, és nem kellett csalódnom bennük. A klubok többségében fejhangú énekes szórakoztatta a kevés egybegyűltet, hiszen az „igazi” buli a 90’es évek eleji technót játszó helyeken volt. Itt a helyiek a ritmussal mit sem törődve hol vonatozni kezdtek, hol pedig a Magyarországon is méltán gyűlölt kis műanyag csattogó tenyerekkel tapsikoltak a DJ nagy örömére. Egy szó, mint száz, pont úgy buliznak, ahogy bármi mást – leszámítva a pingpongot – is csinálnak: nagyon bénán. Az elalvós sörünket így inkább egy boltban szereztük be…

2018.09.10. – Búcsú Hunantól

A reggeli jelenésünk miatt korán kipattantunk az ágyból, 8:30-kor pedig – egyedüliként – a Wanshu templom színpadra tapsoltuk a táncművész hölgyeket és urakat. Mondhatni privát showt kaptunk, ráadásul nem is egyet! Előbb három lány táncolt piros napernyőkkel, meglepően jól, majd - Alföldi Róbert vendégrendezésében - hasvillantós mellényben lévő fiúk hadonásztak színes szalagokkal, kevésbé jól. Egyébként a Wanshu templom mégcsak nem is templom, hanem – meglepő módon - egy galéria, ahol épp futottak még olasz kortárs festők állítottak ki. Hivatalossá vált, a Fenghuang-kártya szívás.

Sok idő nem volt mérgelődni, és a város egyébként is van akkora élmény, hogy az ember inkább a pozitívumokra koncentráljon. Márpedig pozitívumból van bőven, elvégre az Avatar-hegyek és Kína Velencéje után egy olyan helyre indult a buszunk, melyet a kínai tankönyvek csak úgy emlegetnek, mint a „legszebb hely a mennyek alatt”…