2018.08.14. – Az ő kis falujuk

A tizenkét órás vonatút hagyján, de ezen túlmenően is baromi macerás eljutni Pingyaoba, legalábbis Luoyangból. A vasútállomásról ötszáz métert sétáltunk a buszpályaudvarig, ahol miután a recepciósnak bemondtam egy szót, „Pingyao” nevét, azt a választ kaptam, hogy nem beszél angolul… Mondom, még szerencse, hogy ez nem angol, hanem egy kínai város neve, úgyhogy kerítsen valakit, aki legalább megpróbálja értelmezni, amit mondok. Kisvártatva kiderült, hogy az útikönyv téved, ugyanis a buszunk egy másik pályaudvarról fog indulni. Sebaj, legalább volt szerencsénk betérni a pályaudvar mosdójába, ami egészen új szintre emelte a személyes tér hiányát. A legtöbb wc-n ugyanis nem volt ajtó, így alaposan szemügyre lehetett venni – már akit érdekel az ilyesmi – a sorban guggoló emberkéket, akik ráadásul a dolgukat egy nagy közös csatornába végezték, ami átment az összes fülke alatt, és gondolom néha átmosták. Ritának legalább ekkora élmény volt.  De nincs megállás, elbuszoztunk a második pályaudvarig, ahol már csak egy órát kellett várnunk az indulásra. Az út további két és fél óra volt, így alig 17 óra alatt tettük meg az 500 km-t. Biciklivel gyorsabb lett volna.

Átsétáltunk a vasútállomásra, hiszen majd innen utazunk tovább, de ez volt az első, ahol nincs csomagmegőrző. Persze a boltosok rárepültek a piaci résre, így rendesen megkopasztottak minket cserébe, hogy otthagyhassuk a hátizsákokat. Ennyi szívás után igazán reméltem, hogy a falu tényleg olyan szép lesz, mint ahogy azt a madarak csiripelték.

A nyugati kapun közelítettük meg az óvárost – melyet szintén kínai recept alapján újítottak fel, dózerolás után -, amit végig városfal, és 60 őrtorony vigyáz. A házakat a fő útvonalak mentén kivétel nélkül rendberakták, nagyon ízlésesen, de valami mégis zavart, csak még azt nem tudtam, hogy mi. Később rájöttem, hogy az utca túl szélesnek hat a földszintes épületek között – kell is a hely az egymást három sorban előző elektromos turistabuszoknak… -, de szerencsére amint elértük a sétálózónát, változott a helyzet. Tényleg minden épület egy-egy ékszerdobozként újult meg – hogy egy elcsépelt hasonlatnál maradjak -, az összhatás pedig ennek megfelelően gyönyörű, ráadásul itt a turisták sem voltak zavaróak, még úgy sem, hogy minden második közös fényképet akart csinálni velünk. Egyébként a faluba ingyenes a belépés, de van egy háromnapos összevont jegy a legfontosabb történelmi épületekbe. Mivel esélyünk sem volt bejárni mindet, ezért nem éltünk az opcióval, és ami azt illeti, nem is lett hiányérzetünk, mert az élményt tényleg az összhatás adja.

Nem kis területről van szó, főleg, ha letérünk a turistacsapásról és megnézzük a még nem felújított épületeket, melyek egyébként szintén elég jól mutatnak. El is ment az idő eléggé, főleg, hogy egy órát pihentünk egy parkban, a már éppen zavaró meleg miatt. Este persze visszamentünk a centrumba, hogy mindezt kivilágítva is megnézhessük. Az épületek, az utcák nagyon látványosak voltak a lampionok fényében, ami viszont kisebb hiányérzetet teremtett, hogy a városfalat és a tornyokat nem világították ki, amit egyáltalán nem értek.

Mivel a vonatunk lassan indult, mi is elköszöntünk a várostól, felmarkoltuk a csomagjainkat, és vártuk a szerelvényt. A vonat Belső-Mongóliába tartott, ennek megfelelően elég sok mongol ült rajta, akik a hanokhoz képest igencsak lepusztultnak tűntek. Ez volt a legzsúfoltabb, legkényelmetlenebb járatunk eddig, amit csak tetézett, hogy egy család üvöltözésig – és majdnem tettlegességig – fajuló vitába keveredett a kallerrel, amit csak a rendőrök tudtak megfékezni. Ha nem erre ébredek – Rita viszont egyedüliként a vonaton átaludta az egészet :) -, talán jól szórakoztam volna, így azért szívtam a fogam rendesen.

2018.08.15. – A Buddha-barlangok szintézise

Hajnalban elég elcsigázottan érkeztünk meg Datongba, de a szállásunk legalább közvetlenül a vasútállomás mellett volt, ám meglepő módon ötkor nem tudtuk elfoglalni a szobánkat... Legalább a közösségi térben lepihenhettünk másfél órát, amikor elindult a nap. Mindenekelőtt pénzt kellett szerezni, ami Kínában egy rettentő idegőrlő meló, ugyanis váltani csak kínai személyigazolvánnyal lehet, a kártyát pedig csak néhány automata kezeli. Másfél óra, öt kilométer és megannyi bank után végül szerencsénk lett, és mire visszaértünk a szállásra, a szobánk már készen állt. Ne maradjon parlagon, gyorsan le is dőltünk néhány órát.

Mivel kicsit át kellett tervezni a programot – beiktatva egy újabb éjszakai vonatot -, nem volt sietős a dolgunk, elvégre még a teljes másnap is rendelkezésünkre állt. Rita orrából amúgy is dőlt a takony, állandóan köhögött – ugye az a rohadt légkondi -, ráfért a pihenés. Ebéd után azért csak összekaptuk magunkat, és kibuszoztunk a város határában található Yungang Barlangokhoz, ami a környék legfontosabb történelmi emléke, egyben világörökség helyszín is. Rögtön megkedveltem a helyet, ugyanis Kínában ez volt csupán a második hely, ahol sikerült kedvezményes jegyet váltanunk, így szinte baráti áron mehettünk be, ráadásul a „megszokott” embertömeg is hiányzott. Kisvártatva kiderült, hogy miért, ugyanis a kapu után csak egy csónakázótóra épített modern templom, meg néhány apró, és jobbára üres üreg fogadott minket. Mi van? Húsz perc után azonban jött a csavar, amihez foghatót a Közönséges bűnözők óta nem látott a világ, ugyanis hirtelen olyan ikerbarlangokba találtuk magunkat, amiről ki merem jelenteni, hogy a műfaj legjobbjai. Nagyok, festettek, gyönyörű szobrok is vannak, nagyjából egyesített minden jót, amit a Mogaoban és a Longmenben láttunk. Egyébként a helyszín kicsi, összesen 9 olyan barlang van, ami nagyon jó, abból négy egyszerűen lenyűgöző, továbbá van pár, ami ígéretesnek tűnt, de azokat épp renoválják. Mindenesetre a főbarlangok miatt mindenképpen megéri eljönni, akár Pekingből is.

Visszafelé leszálltunk az óvárosnál, ami Pingyaóhoz hasonlóan elég szépen helyre lett hozva, a városfal a maga 70 őrtornyával, és főtornyaival egyedülállóan szép. Egyébként két szép kolostor, tornyok, valamint egy modern szobrászmúzeum is van, amit mindenki ajánlott, de sajnos lecsúsztunk a  nyitvatartásról. A sötétedést ma nem vártuk meg, a díszkivilágított város majd holnapra marad. Egyébként kezdem azt hinni, hogy Jackie Chan igazából nem is Hong Kongban született, hanem tőről metszett datongi, ugyanis minden hirdetőoszlopon, -táblán, -plakáton az éves nemzetközi Jackie Chan akciómozi hetet reklámozták. Nem tudom, hogy egy filmmaraton, miképp lehet nemzetközi, de örülök, hogy nem feledkeztek el az öreg részeges karatemesterről. 18-án kezdődik amúgy, én ott fogok ülni a CCTV előtt, biztos, ami ziher!

2018.08.16. – Az elválás napja

Rita éjszaka hőemelkedésre panaszkodott, így végül abban maradtunk, hogy ő ágyban marad, én pedig a nap első részében elbuszozok a világ végén lévő „Függő Templomhoz”, ami nevével ellentétben nem függ, hanem gerendák dúcolják alá, hogy ne szakadjon le egy sziklafalról. A képeken jól néz ki, de én azért egy kicsit szkeptikus voltam. Persze biztos jobb, mintha én is csak a szobában ücsörögnék…

Igen tanulságos leckét kaptam arról, hogy Kínában miért kötelező mindig a vonatot választani a busz helyett. Mondjuk odafelé inkább furcsa volt a helyzet, mint kellemetlen. Tíz kilométerrel a templom előtt ugyanis a busz kitett nyolcadmagammal az út szélén, majd megjelent két jelzés nélküli személyautó, felvett minket, és elvitt a templom bejáratáig. Ingyen. Szóval ez valamiféle busz-telekocsi khiméra volt, amihez hasonlóval még nem találkoztam. Még szerencse, hogy nem kezdtem el zsigerből tiltakozni, mint mindig, mikor egy taxis feltűnik a közelemben…

A templom bizonyos szempontból csalódás volt, másrészről, viszont ajándék. Ugyanis, mint kiderült a templom az útról tökéletesen látható – egyébként alig 20 méter magasan van, ennél azért jóval többre számítottam…. -, ahogy az is, hogy teljesen tele van, az emberek egymás hegyén-hátán tyúklépésben közlekednek. Így amikor a pénztáros kategorikusan, és elég bunkón közölte velem, hogy márpedig leszek szíves 5500 forintot fizetni a belépőért, simán hátat fordítottam a dolognak, és még csak hiányérzetem sem támadt utána. Elvégre, ami igazán különlegessé teszi a helyet, az megvolt így is.

Busz – sem telekocsi – nincs visszafelé, így el kellett sétálnom a közeli város vasútállomására, ahol azzal sokkoltak, hogy két órával későbbre kaptam csak jegyet – a leírások azzal kábítottak, hogy húszpercenként van járat -, ami azért kicsit felbosszantott. Mindegy, legalább volt időm olvasni. Másfél órával később elkezdtem sétálgatni, amikor intett a fazon, hogy menetrenden kívül indul a buszom, amin rajtam kívül alig volt valaki. Gyanús volt a dolog, de nem sokáig, ugyanis 500 méter megtétele után egy kereszteződésben leparancsoltak minket, és ott kellett átszállnunk egy másik járatra. Amaz újabb öt perc után állt meg, mert mint kiderült, rajtam kívül egyetlen utasnak sem volt jegye… Hazudnék, ha azt állítanám, hogy átlátom a régió buszközlekedésének modus operandiját.

Egyébként a busz közel sem ott tett ki, ahonnan indultam, és mivel a GPS-em nem talált jelet, tulajdonképpen fogalmam sem volt hol vagyok, de a távolból felsejlett az óváros fala, így arrafelé indultam. A falon túl elkezdtem jobbra tartani, gondolván előbb-utóbb a múzeumnál kötök ki, és még pont beeshetek a korai zárás előtt. Utóbb lett belőle, de végül megtaláltam, és ha valami, akkor az igazán felhúzta a napot. Kortárs szobrokról van szó, és nem is akármilyenről, az alkotók fantáziájához képest ugyanis Dali pitralonszagú őskonzervatív házmesternek tűnhetett volna. Nem szeretném lelőni a poént, pár szobrot mellékelek a galériába. Nem mondom, hogy nem voltak gyengébb darabok, de összességében sokkal jobb volt, mint vártam. Rita a szálláson egyébként pont azzal fogadott, hogy beszélgetett pár emberrel, és mindenki el volt ájulva a múzeumtól, kár, hogy mi nem mentünk… Mondtam, hogy én voltam, neki pedig ott lett volna rá a napja, de végül kiegyeztünk abban, hogy nem titkolom el előle a legjobb fotókat.

Vacsora után bebuszoztuk megnézni a kivilágított óvárost, ami – a várfal kivilágítását leszámítva – óriási csalódás volt, mivel a legszebb középületek egyszerűen sötétben maradtak, csak az éttermek vörös lampionjai, és a főút karácsonyi kivilágítása felelt a hangulatért. Persze, nem volt rossz, de ahhoz képest, amilyen lehetett volna, igencsak gyászos volt a kép. Nem is húztuk sokáig az időt, visszatértünk a szállásra, legalább még a vonat előtt újra tudtuk tölteni az akkukat.

Sajnos a vonatunk – ez is Belső-Mongóliából jött – ismét tele volt elképesztően csumpi alakokkal, akiket még a jóérzésű hajléktalanok is kinéznének maguk közül. Eddig sem vágytam különösebben Mongóliába, és ez ezután sem változott. A helyemet mondjuk elfoglalta egy büdösbogár, de amúgy se Rita mellé ültem volna, így ebből csak hajnali kettőkor lett probléma, amikor feltöltődött a vonat, és költöznöm kellett. Félálomban kitalálni, hogy keltsek fel egy hobót, anélkül, hogy elkapnám a Hepatitis ABC-t, némi fejtörést okozott, de végül megtaláltam a – kevéssé elegáns – megoldást, és szóltam a kallernek, aki visszapaterolta a WC fülke mellett a földön fekvő haverjai közé. Jó lett volna ennél kevésbé nyomasztó közegben érkezni Pekingbe, de ez a kényelmetlenség szerencsére a gyorsan múlók közé tartozik.

2018.08.17. – A nagy falat

Menetrend szerint hajnali öt előtt érkeztünk meg Peking-Nyugat főpályaudvarra, ahol iszonyatos tömeg tülekedett már ekkor. Persze az is lehet, hogy csak a mi toleranciaszintünk volt alacsonyan e korai órán, mindenesetre kicsit sokalltuk, hogy csak az háromnegyed óráig tartott, amíg eljutottunk a pályaudvar metrómegállójáig. A szállásig további két átszállással jutottunk el, ahol szerencsére már működött a recepció, így gyorsan leraktuk a csomagokat az értékmegőrzőben, és még hét előtt el tudtunk indulni a Nagy falhoz.

Egy átlagos nyaralásnál persze a hajnali kelés elképzelhetetlen, de pekingi mércével mérve már jócskán késében voltunk. Újabb metrózások és gyaloglás után, nyolckor értük el a buszpályaudvart, ahonnan a Falhoz indulnak a közvetlen járatok, és már ekkor közel ezer ember várakozott. Gondoltam estig talán kiérünk, de el kell ismerni, hogy a kínaiak elképesztő profin kezelték a helyzetet, ugyanis kétpercenként indult három busz egyszerre, így húsz perc alatt sorra is kerültünk. Az más kérdés, hogy a tömeg attól, hogy gyorsan mozog, még nem fog felszívódni, mire kiérünk, és persze a buszkaraván sem haladt éppen fénysebességgel a hegyi utakon.

Tömegközlekedéssel a Badaling falszakasz az, ami a legegyszerűbben megközelíthető, egyébként ezt tartják a legszebbnek is, így nem meglepő módon ez a legnépszerűbb. Amikor tizenegykor felléptünk a falra, két irányba indulhattunk, jobbra irgalmatlan tömeg fenyegetett, balra sem voltak kevesen, de a helyzet kezelhetőnek tűnt. Reméltük, hogy a tömeg délidőben oszlani fog, így először balra mentünk, ahol egy idő után – mint említettem, a kínai turista elképesztő tartatlan, így némi lépcsőzés gyorsan elveszi a kedvét – viszonylag gyorsan kitisztult az út, a libegő – hiszen azt minden magaslatra építenek az említett lusta kínaiak kedvéért – megállója után szinte családiassá vált a légkör. Messzire azonban nem juthattunk, ugyanis másfél km után lezárták a szakaszt, noha a fal tényleg remek állapotban van, ameddig a szem ellát, egészen a távoli hegyek gerincéig. Essen szó magáról a Falról, Ritát alaposan meglepte a mérete, mert valami különös okból kifolyólag sokkal kisebbnek képzelte. (Pedig nem véletlenül hívják „nagy”-nak…), míg nekem is kellemes meglepetés volt, mert a környezete, így összkép sokkal szebb, mint vártam. Gyakorlatilag végig a karszthegység gerincén kanyarok, nem túl logikus vonalvezetés mellett, cserébe viszont szuper látványosan.

Az origóhoz visszaérve sokkolt a látvány, ugyanis a tömeg nemhogy csökkent volna, de a járda részt gyakorlatilag nem lehetett látni az emberektől. Reméltem, hogy azért gyorsan elérjük a legmagasabb pontot – ide is lanovka visz fel, és nyáribobbal lehet lecsúszni -, és ismét kitisztul a pálya, ehhez képest nagyjából egy órát kellet araszolnunk az elképzelhető legidegesítőbb, és leghülyébb emberek között. Azt még nem meséltem, hogy a kínai turista alapfelszereléséhez tartozik az esernyő, amit a nap ellen használnak, és az sem zavarja őket, ha a nap egyáltalán nem süt – Pekingben gyakorlatilag nem látni a napot a szmog miatt -, pláne, ha a tömeg közepén furakodnak vele, állandóan nyitva tartják. Amikor huszadik alkalommal próbálták meg kiszúrni a szemem, már egészen gyilkos gondolataim támadtak, de még ennél is drasztikusabb, hogy erősen foglalkoztatott a gondolat, hogy nem kéne meghosszabbítani a kínai vízumot…  Főleg azok a pontok borítottak ki, amikor a kapuk miatt a járda másfél méterre szűkült, a tömeg pedig nem tudott haladni, mert nem engedték a szembejövőket, akik cserébe eltorlaszolták a másik oldalt. Mi tagadás, nagyon rossz volt. Visszasírtam a kirgiz túránkat, ahol hasonló sebességgel kaptattunk a hegyre – egy km egy óra alatt -, de legalább egyedül voltunk.

A legfelső bástya után viszont – ahogy azt vártuk – drámai javulás következett be, és szerencsénkre ebben az irányban hosszabb szakaszt tettek járhatóvá, így volt időnk kiélvezni a relatív magányt. (Pár ember azért lézengett rajtunk kívül is.) Külön szerencse, hogy csináltak egy másik lejáratot is, így visszafelé sem kellett megküzdenünk a tömeggel.

A fal tövében létrehoztak egy medvemennyország névre keresztelt parkot, ahová bezsúfoltak egy tucat rettentő aranyos, szőrösfülű örvösmedvét, akiken azért nem látszott, hogy épp a mennyországban éreznék magukat. Sok időt nem töltöttünk velük, ugyanis a tervek szerint kettőre a parkolóban kellett lennünk, hogy elérjük a buszt, ami egy másik világörökség helyszínre, a Ming dinasztia nekropoliszába visz minket.

Amennyire profin volt megszervezve az út a falig, annyira kellemetlen élmény volt a transzfer két helyszín között. A sor ugyanis nem volt kicsi, és a buszok háromnegyed óránként közlekedtek… egyesével. Másfél óra sorbaállás után kezdtem feladni a reményt, hogy eljutunk a sírokhoz, de szerencsére mások is erre jutottak, így páran kiálltak előlünk a sorból, a következő busz pedig elég üresen érkezett. Óriási furakodás kezdődött – ha már a kínaiak senkire nincsenek tekintettel, legalább tudtunk kicsit törleszteni -, és bár épp előttünk zárták volna be az ajtót, mutattam a sofőrnek, hogy esze ágába ne jusson, és felfurakodtunk. Kényelmes helyem volt, ugyanis a műszerfal mellett tudtam ülni. Az út ebben az esetben is sokkal hosszabb volt a hivatalos menetidőnél, de a jegypénztár zárása előtt tíz perccel megérkeztünk. Mondhatnám, hogy mázlink volt, de igazság szerint csak az irgalmatlan pechet kerültük el, amiért ráadásul keményen meg is küzdöttünk. (Egyébként teljesen elképesztő, hogy a kínai nevezetességek dacára a tízezres tömegeknek, valamint annak, hogy nyáron elég sokáig világos van, öt és hat között bezárnak…)

A Ming kriptát, ahová bejutottunk a tizenhetedik században, egy kellemes parkban húztak „fel” húsz méterrel a föld alatt. (És további tizenkét hasonló van elszórva a környező néhány négyzetkilométeren.) Gyakorlatilag egy kisebb palotát kell elképzelni márvány falakkal, tróntermekkel, és persze egy helységgel az uralkodó és családja piros dobozkoporsóinak. Nem mondom, hogy hétköznapi látvány volt, de azért a fickó jóval szerényebb volt, mint Csi Shiuang, elvégre ő agyaghadsereg helyett beérte azzal, ha a hétköznapi használati tárgyait mellé temetik. A földalatti palotán kívül persze volt pagoda, kapuk, és múzeum is, de a rendelkezésünkre álló egy óra bőven elég volt a terület bejárására. Nem mondom, hogy látványban vetekedhetett a Nagy fallal, de igazán kellemes volt végre kiszabadulni a tömegből.

A visszautat szerencsére átaludtuk, így megújult erővel kereshettünk magunknak vacsorát, ami este kilenc körül már meglehetősen nehéz volt, annak ellenére, hogy szállás nem volt túl messze a belvárostól. Valamivel tíz előtt végre el tudtuk foglalni a szobáinkat, de én azzal a lendülettel ki is fordultam, mert az állat kínaiak képesek voltak bent dohányozni, ráadásul húsz fok alá hűtötték a helyiséget. Mivel az ágyam 30 cm-re volt a légkonditól, feltételeztem, hogy lesz még ebből konfliktus. Írtam kicsit a naplót, majd éjfél körül visszatértem a szobába, és a félreértések, valamint a csiki-csuki elkerülése végett egyszerűen kihúztam a légkondit a konnektorból. Jó éjszakát mindenkinek!

2018.08.18. – Tiltott várostól a tiltandó kajákig

Reggel fél hétre beszéltük meg a találkozót Ritával, és meglepő módon nem is késett, így tulajdonképpen időben kezdtük  napot. Ugyanis épp egy óra sorban állásra van szükség, ha az ember be akar jutni a Tiltott Városba – sok olyan turistával találkoztunk, akik lecsúsztak a limitált jegyekről (napi 80.000 ember mehet be, és a jegyek 95%-t előre lefoglalják egy kínai honlapon keresztül…). Hétkor már elég komoly tömeget találtunk a bejáratnál, amit viszont nem leltünk az a jegypénztár, azt ugyanis egyszerűen nem jelölik. Némi kérdezgetés után – akadt pár külföldi, aki többedszerre próbálkozik a bejutással, így megvolt a rutinja – lett elképzelésünk arról, hogy hová kell majd rohanni a kerítésnyitás után, de felirat éppenséggel a bódékon sem volt…

Nyolckor kezdődött a roham – szerencsére  legtöbbeknek már volt előre váltott jegye -, de nem vagyunk kezdők a témában, így nagyjából harmadikként érkeztem az egyik bódéhoz, és viszonylag simán jegyhez jutottunk. Megkönnyebbült sóhaj. A bejutás is elég gördülékenyen haladt, így meglepően gyorsan bent is voltunk néhány ezred magunkkal egyetemben. Tulajdonképpen pozitívum, hogy jegyet fizikai formában nem is adtak – az útlevélszámot regisztrálták -, ellenben egy térképre mindennél nagyobb szükség lett volna, ugyanis a Tiltott Város egészen hatalmas, sokkal nagyobb, mint azt a várostérkép alapján képzeltem volna. Megszámlálhatatlanul sok palota, kiszolgálóépület, belső kert, kerengő. „Szerencsére” a legtöbb épületbe nincs bejárás, így nem egy hetes, hanem csak egynapos a program, nem mintha nekünk lett volna rá egy napunk…

A Tiltott Város a császári Kína uralkodói negyede volt, ahová a közkínainak tilos volt betennie a lábát. Namármost ez egy olyan haladó hagyomány, amit azonnal visszahoznék, ha tehetném. Mondjuk annyira nem volt vészes a helyzet, mint a Nagy falnál, de azért tudtam volna nélkülözni a tömeget. A palota keleti szárnya volt az, ahol viszonylagos nyugalomra leltünk, itt található az órakiállítás és a kincstár is, ahová külön jeggyel tudtunk bemenni. Mind a kettő kihagyhatatlan, főleg a tizennyolc-, tizenkilencedik századi mechanikus – és gigantikus – órák voltak lenyűgözőek. Bár mondhatnám, hogy három és fél óra alatt bejártuk az egész komplexumot! Legjobb tudásunk szerint megtettük ugyan, de simán lehet még olyan negyed, amit egyszerűen meg sem találtunk az épületek labirintusában. Mindenesetre ez volt eddig Kína egyik csúcslátnivalója, a tömeggel együtt is nagyon pozitív élmény.

Megállás nem volt, ugyanis már majdnem dél, és még sehol sem tartunk a „nagy menetelésben”. Következő állomásunk a nem messze lévő Nemzeti Múzeum volt, ahol az „ősi Kína” kiállítást vettük célba. Az óriási sor itt is szinte nagyon gyorsan olvadt, cserébe viszont a kiállítótérben - főleg az első termekben – mozdulni nem lehetett. A látnivalók közül mindenképpen a porcelánokat emelném ki, amit tényleg fantasztikusak voltak. A XIII. században már olyan minőségű darabokat csináltak, amit Magyarországon még a XIX. század elején sem tudtak, a XVII. századi darabok pedig simán elmennének egy mai Herendinek…

A Múzeum után keresztülvágtunk a Tiananmen téren – Mao Mauzóleuma zárva volt -, és elmetróztunk a város határában fekvő Nyári Palotába. Ha van valami, ami sokkal-sokkal jobb volt, mint vártam, akkor ez a hely volt az, ami egyben Rita kedvence is lett. A kínai uralkodó feltehetőleg elirigyelte portugál kollégájától Sintrát – nem mintha hallhatott volna róla, vagy akár találkozott volna vele -, ugyanis egy hasonlóan mesebeli - de jellegzetesen kínai – épületegyüttest húzott fel, köré pedig egy óriási parkot egy gigantikus csónakázótóval. Az épületekre jutott egy óránk – a kisebb távoliak sajnos kimaradtak -, a maradék két órában viszont csak a park töredékét – a legturistásabb részt - tudtuk bejárni.

Ezeket a látnivalókat nehéz fokozni, mi mégis megpróbáltuk, ugyanis még volt hátra egy program – plusz beugrottunk a város legnagyobb és legrégebbi katolikus katedrálisába is -, az éjszakai piac. Már fél nyolckor óriási tömeg tülekedett a kajás standoknál, ahol a lehető legbizarrabb fogásokat tálalták fel. (Na jó, nem tálalták, hanem pálcikára tűzve kisütötték fritőzben, és a kezedbe nyomták...) Szerettem volna megkóstolni a sült skorpiót – még élve tűzték fel őket a pálcikára, elég durva látvány volt -, a hernyót és a sáskát, de egyik árus sem volt képes összerakni nekem egy mixet, külön-külön pedig sok és drága lett volna, így ezt a programpontot elhalasztom Yünnan tartományig, ahol szintén lesz rá mód. Az igazán durva fogások viszont nekem sem csúsztak volna, az pedig a sült madárpók és a sült százlábú volt. Utóbbi kábé a menzás tökfőzelék szintjén volt undorító… De voltak még bébisiklók, tengeri csillagok, gyíkok, nagyjából minden, ami szem-szájnak ingere kellően bizarr ahhoz, hogy a turistáktól jó pénzt lehessen kérni értük. Egyébként voltak igazán jó kaják is, de mi már kinéztünk egy éttermet nem messze a szállástól, és a százlábú amúgy is elvette kicsit az étvágyunkat… Ami viszont nem volt, az a normális hűtőmágnes. Ahhoz képest, hogy az összes Kínában készül, maguknak képtelenek megtervezni akár egy ízléseset is.

Ma is tartottuk a hajnali indulás-éjszakai érkezés menetrendet, és ennél tartalmasabb pekingi napot aligha lehet elképzelni. Ritát a szobatársai elköltöztették a légkondi alól, hogy bekapcsolhassák azt. Szegények nagyon ostobák, ugyanis behúzták a téli dunyhát a huzatba, így nem csoda, hogy melegük van légkondi nélkül… Nálam nem volt pardon, légkondi kihúzva és alvás.

2018.08.19. – Rita találkozása a virtuális valósággal

A mai nap – minő meglepetés – ismét korán indult, ráadásul egy szokványos programmal, a Mennyek Templomába kezdtünk, ami a császárok vallási rituáléinak színhelye volt évszázadokon keresztül. Pár nagyobb és néhány kisebb épület elszórtan egy parkban. Tulajdonképpen a Templom maga, és egy torony az, ami igazán érdekes, a többi épület, valamint maga a park, a korábbi látnivalók fényében nem tűntek jelentősnek. Ennek ellenére egy csomó időnk elment, hogy bejárjunk mindent, így majdnem tizenegy volt, mire megtaláltuk a buszt, ami elvisz minket a Pekingi Ember régészeti lelőhelyre.

Utóbbi egy sokkal kevésbé látogatott helyszín, egyrészt mert bő másfél órára van a központtól, ráadásul egy olyan ásatási helyszín, ahol már csontok sincsenek – a japán megszállás idején szó szerint eltűntek – nem kecsegtet túl sok izgalommal. Amiért mégis meg akartam nézni, az a világörökség-vadászat – az első kínai helyszínként került be az UNESCO listájába -, másrészt pedig az emberi törzsfejlődés kutatásának jelentős helyszíne, ugyanis azon kevés ázsiai helyek egyike, ahol Homo erectus csontokat találtak.

A Múzeumban kezdtünk, amiből kihozták a maximumot, amit ki lehet úgy, hogy – mint említettem – igazán nincs semmi, amit bemutathatnának. Na jó, ez költői túlzás, mert ősorrszarvú, ősszarvas és barlangi medve csontokból elég sok maradt, valamint a Homo erectus csontok másolatait is elég színvonalasan mutatták be. Sajnos a 4D mozit nem tudtuk megvárni, pedig kíváncsi lettem volna Frédi és Béni legújabb kalandjaira. Az igazán érdekes hely viszont a múzeumtól negyed órányira található ásatási terület volt. Aminek a nagy része két éve le lett zárva, de mivel alig volt ember, simán be tudtunk kommandózni mindenhová. A barlangok sem voltak rosszak, de a kedvencünk az interaktív – valójában vásári játékok közé kívánkozó – bemutatótér volt, ahol kiterjesztett valóság alapon működő játékokkal próbálgathattuk, milyen is volt az ősemberek élete. Halászat, gyümölcsszedés, kardfogú tigrisek megdobálása kővel, és hasonló mulatságok voltak terítéken. Nyolc évesen mondjuk jobban élveztem volna, de a VR szemüveg nekem is újdonság volt. Egy kisebb űrhajó utasaként reptettek végig minket az őskoron. A székben ülni is vicces, de még jobb nézni, ahogy valaki éppen megéli a játékot.Rita például az elején tényleg megijedt a „repüléstől” de a végén annyira belejött, hogy alig lehetett kirángatni a székből. Márpedig az idő haladt, nekünk pedig még volt tennivalónk… Összességében azt mondanám, hogy a ott töltött két órát megérte a program, de az utazás miatt csak azoknak ajánlanám, akiknek igazán sok idejük van Pekingre.

A visszaút persze még hosszabb lett, így este hatra értünk az óváros másik ikonikus terére, ahol a dob és a harangtornyok találhatóak. Meglepően kevesen voltak az amúgy hangulatos téren, főleg helyi gyerekek tollasoztak és görkoriztak. Ami a tornyok különlegessége, hogy két teljesen más jellegű épületekről van szó – az eddigi helyeken jellemzően tükörképei voltak egymásnak -, az egyik inkább magas és szürke, a másik inkább széles és vörös. Ezt követően a közeli hutongon – a pekingi óváros megmaradt részeit hívják így – keresztül értük el a metrót, ugyanis este hétre találkánk volt egy Üzbegisztánban megismert sráccal, Yinnel, aki a hostelünket is ajánlotta. A hutongokat nagyrészt szintén újjáépítették, a hangulatos földszintes házakban pedig éttermek és boltok, igazi turistacsapdák kaptak helyet. Mi azonban jártunk olyan hutongban is, amit még nem ért el a felújítási hullám, nos, az olyan volt, amilyennek Mogadishu külvárosát képzelném. Nem tudtam eldönteni, melyik volta a nagyobb élmény…:)

Hét előtt három perccel érkeztünk, Yin pedig már ott várt minket, így egyből el is indulhattunk az esti programra, ami a város ikonikus eledele, a pekingi kacsa felkutatását célozta. Nem messze az hoteltől tudott egy jó helyet, és nem is kellett csalatkoznunk. Ugyan a kacsát már előre megrendelte, a forgalom miatt várni kellett rá, de addigis megkóstoltunk pár jellemző pekingi fogást. A sült padlizsán lett a kedvencünk, de a chilis tofu is ízlett. Végül előkerült a séf, aki a vendégek szeme láttára kezdte farigcsálni az egészben sült kacsát, majd palacsintákkal, vékonyra vágott zellerszárral és cukorral (!) tálalták. Tagadhatatlan, hogy elég zsíros fogás, főleg a bőrhöz közeli része, de ezegyszer Rita sem panaszkodott, mert szükségünk volt az utánpótlásra. A kacsahúst egyébként a palacsintába kell tekerni, mellé rakni a zellert, és a kis batyukat fogyasztani. Szerencsére nem az egész kacsát kaptuk meg, a korábbi fogások miatt így is alig bírtuk megenni. Desszertnek szintén egy pekingi specialitást próbáltunk ki, ami cukorral összefőtt sárgabab püré volt. Olyasmi, mint a hidegen megdermedt sárgaborsó főzelék, csak épp cukorral. Nem volt rossz, de azért nem egy Sacher torta. Mint kiderült Yin vendégei voltunk, ami kicsit kellemetlen volt, mert biztos nem volt olcsó a vacsora, de szerencsére nagy utazó, szóval biztos viszonozni tudjuk majd a vendéglátást valahol.

A vacsora után kimetróztunk az olimpiai parkba, de nem volt szerencsénk, ugyanis a Madárfészek és a Vizes Kocka díszkivilágítását már lekapcsolták, de legalább sikerült szereznem egy mágnest negyedáron ahhoz képest, ahogy délelőtt adták volna… Ezt követően visszamentünk a hostelhez, meghívtam Yint egy sörre, és legalább végre megtudhattunk valamit a kínai mindennapokról. Nem meglepő módon Peking nagyon drága, például egy szoba bérlése 160.000 forintnál kezdődik, így a fiataloknak nincs igazán perspektívája az önálló teljes életre – gyereket szinte senki nem vállal -, de mégis maradnak, mert érthető módon vidékre sem akarnak visszaköltözni…

Nem mondom, hogy nem voltunk már hulla fáradtak, de éjfél után még szükség volt némi kapcsolattartásra az otthoniakkal, de legalább másnap nem kellett hatkor kelni…

2018.08.20. – Nemzeti ünnepünk méltó megélése

Míg Magyarországon mindenki megérdemelt szabadságát tölti, hogy a kellő emelkedettséggel emlékezhessen István király országépítő munkájáról, addig mi egy közel kétezer kilométeres, 30 órás vonatútba kezdtünk Dél-Kína felé. A reggeli tisztálkodás után nem sok dolgunk volt, csak bevásárolni, majd időre kiérni a vasútállomásra. Ez sokkal simában ment, mint vártuk, szinte sehol nem volt zsúfoltság. Az egyetlen izgalmat Rita jogos méltatlankodása jelentette, amiért az egyik szobatársa 16 fokra – még leírva is röhejes - állította a légkondit, ráadásul a távirányítóval aludt…

Az útitársaink elég konszolidáltak, bár az állóhelyesek közt van pár lumpen arc. A legkiborítóbb talán az a nő, aki három kisgyerekével alszik a WC előtt a mocsokban, de akad olyan is, aki a csapban talált helyet magának... Mondjuk sokáig nem lamentáltunk a dolgon, ebéd után mindketten elaludtunk, és ez nagyjából így is maradt a nap további részében. A pekingi rohanás áldásos utóhatása.

2018.08.21. – Hogy meglegyen a harminc

A mai napot ugyan szinte teljes egészében a vonaton töltjük, azért akadt program. Nem csupán a nyamvadt napló írása, de folyamatosan figyelni próbáljuk, hogy merre is járunk, ugyanis sok késés nem fog beleférni, hiszen még ma tovább kell utaznunk – mintha a 30 óra nem lenne elég a vonatozásból - a leshani szállásunkra, hogy holnap - mint utolsó időpont - leadhassuk a vízumhosszabbítási kérelmet. Ha időben érkezünk, még három vonat lesz, amire jegyet válthatunk – feltéve, ha marad jegy -, ha egy órát késünk, már csak egy késő este. Épp ezért nem is mertem előre foglalni. A lényeg, hogy nem szeretnénk a chengdui pályaudvaron tölteni az éjszakát egy hajnali vonatra várva…

Szecsuánt elérve egyébként a táj sokat változott, és előnyére. Felbukkantak az első - igaz még apró – rizsteraszok is. Engem ez ekkor kevésbé dobott fel, mert 40 km/órával vánszorogtunk…

Szerencsére alaptalanul aggódtam, ugyanis a vonat percre pontosan érkezett, és mint Ritával megállapítottuk, az út egyáltalán nem volt vészes, olyan érzésünk volt, mintha csak ma reggel indultunk volna. (Rita esetében ezt a közel húsz órás alvás azért némiképp magyarázza...:) Szépen átballagtunk a pénztárhoz, és megvettük a vonatjegyet. A pénztáros aggódva kérdezte, hogy nem gond e, hogy állnunk kell majd, mire jeleztük, hogy 30 óra ülés után szinte igényeljük a dolgot...

Az út az állással együtt is nagy élmény volt, ugyanis végre kipróbálhattuk a kínai szupervonatot. A 140 km-t még úgy is 55 perc alatt teljesítette, hogy közben megálltunk vagy háromszor... A maximális sebességünk 250 km/h volt, ami azért nem rossz. (Bár a vonat tud jóval többet is, csak gondolom nem ezen a vonalon.)

Leshan egyébként egy közel Budapest méretű falu, a vasútállomás pedig a világ végén volt. Mivel továbbra is allergiás vagyok a taxisokra, találomra felszálltunk egy alacsony számozású buszra - gondolván, hogy az a centrum felé megy -, és bár a szállásunk már a központon túl volt, végül a busz szinte ajtóig vitt minket. Még a becsekkolás előtt rákérdeztem, hogy tudnak e segíteni a holnapi vízumhosszabbításban, és az igenlő válaszukkal lezárult a leghosszabb kínai utazásunk. Jöhetett a megérdemelt pihenés egy igazán szuper saját szobában...