2018.08.09. – A legkínaibb város

A kínai vasúttársaság valamilyen megfontolásból kevésnek találta a 24 órás menetidőt, ezért ingyen, egyfajta bónuszként megtoldotta még másféllel, aminek mindketten nagyon megörültünk. Tizenegy előtt valamivel így is eltértük Xiant, ahol valamivel több, mint két napot fogunk tölteni. A vasútállomás melletti túristainfo munkatársai remekül vizsgáztak. Angolul ugyan egyikük sem beszélt, de megpróbálták elmagyarázni, hogy a metró nem jó, menjünk inkább taxival a szállásra. Egy taxis rögtön ajánlkozott is a 4 km-es útra alig 3400 forintért. Ezen mindannyian jót nevettünk, és inkább megkerestük a nemlétező metrót. Jelenleg egyébként csak három vonal üzemel, de további hatot építenek, ami rá is fér a városra, elvégre majdnem annyian lakják, mint egész Magyarországot.

A szálláson még nem állt rendelkezésre a szoba, a wifi viszont igen, így pontosan meg tudtuk tervezni, hogy melyik nap mit és milyen sorrendben nézünk meg az ajánlott látnivalók közül. Délután csak Xian óvárosának falain belül maradunk, ami így is méretes, nagyjából 16 négyzetkilométer. Közben a szobánkat is át tudták adni, így leraktuk a cuccainkat, és nyakunkba vettük a város. Pontosabban csak az első étteremig jutottunk, mert volt némi elmaradásunk az étkezés terén. Mindig lutri, amikor betérünk egy ilyen helyre, mivel nincs fényképes menü, így csak rábökünk egy kanjihalmazra, és várjuk, hogy mi fog történni. Jobb esetben van más is az étteremben, és az ő kajájára tudunk mutatni, de ez most nem jött össze. Többnyire egyébként nem tévedünk nagyot, ez a mostani is ehető volt, de azért messze volt a csúcstól.

Először a muszlim negyedbe tértünk be, ez a tulajdonképpeni óváros középpontja, itt található a nagymecset és a legtöbb régi épület is. A kashgari nagymecset miatt szkeptikus voltam ugyan, de végül győzött a kíváncsiság, és bementünk, ami igazán jó döntésnek bizonyult. Ilyen mecsetet biza’ még nem láttam. Építészetileg ugyanis érdemben nem tért el a kínai buddhista és taoista templomoktól. Szép példája ez a kínai kultúra erejének, ami még az iszlámban is el tudta ültetni a sajátos stílusjegyeit. Ráadásul jó nagy területen helyezkedik el – inkább laposan terjeszkedik, mint felfelé -, szóval lehet benne barangolni bőven. De a negyed ezen túlmenően is nagyon érdekes. Szinte mindenhol bizarrabbnál bizarrabb ételeket – belsőségeket, gyanús édességeket és kisütött állati végtagokat – árultak, a hömpölygő tömeg között pedig csak úgy cikáztak az elektromos robogók, a szívbajt hozva az emberre. Ez a rész tényleg olyan volt, ahogy a filmélmények alapján Kínát elképzeltem, talán nem véletlenül tartja magát Xian a legkínaibb városnak.

Tekergős utcákon keresztül jutottunk el a sétálóutcáig, ahol a tömeg csak hatványozódott, viszont az üzletek sokkal divatosabb formát öltöttek. Itt már inkább a kisütött tintahal volt a menő – nem mintha a közelben lenne tenger… -, meg minden, ami kézműves, vagy annak tűnik. A sétálóutca a Dobtoronyba fut bele, ami inkább csak egy nagy épület, mint torony, és itt őrizik azokat a rituális dobokat, amiket az ünnepi pillanatokban megkongatnak. Mi nem éltünk át ilyet, így be kellett érnünk a látvánnyal. Innen nem messze, mintegy rituális partnerként áll a Harangtorony – szintén nem torony -, ahol pedig nem meglepő módon harangozni szoktak. Végül csak kimerészkedtünk az impozáns városfalon túlra is – hiba volt -, hogy megnézzük a Kis Vadliba Pagodát, aminek kertje a városi múzeumnak is helyt ad. Negyed hatkor érkeztünk, ami a hatos nyitva tartás miatt teljesen jónak tűnt, de ezzel együtt is simán elhajtottak minket. Ami talán nem is volt olyan nagy baj, mivel elég fekete felhők kezdtek rohamtempóban gyülekezni felettünk.

Hogy mekkora vihar kerekedett, azt talán azzal szemléltetném, hogy kétszázad magunkkal ragadtunk a metróban, mert még azok sem mertek kimenni, akiknek volt ernyőjük. Háromnegyed óra alatt csendesedett annyit az eső, hogy visszaszaladhattunk a szállásra, de az elég valószínűnek látszott, hogy az esti program – találkozás Nenaddal – nem fog összejönni. Sebaj, gondotam majd másnap együtt mehetünk az agyagkatonákhoz, de kiderült, hogy ő már befizetett egy 350 yüanos túrára. Amúgy 150 lenne a jegy, és 14 a transzferbusz, de az igaz, hogy ő ebédet is kap. Egy nagyon drága ebédet. Az eső annyiban jól is jött, hogy legalább nem volt kísértés, hogy a városban bóklásszunk alvás helyett, mert néha azt sem árt….

2018.08.10. – Közelharc a katonákért

Reggel korán indultunk, de biztos, hogy sokkal korábban kellett volna, ugyanis a buszpályaudvarra érvén kisebb – de inkább nagyobb – sokkot kaptunk, amikor megláttuk a tranzitbuszra várakozó 200 méteres sort. Elképzelni sem tudtam, hogy mennyi időt kell majd várnunk, de biztosan eleget ahhoz, hogy boruljon a napi terv. Még felocsúdni sem volt időnk, amikor egy fickó a busz számát tartalmazó táblával a kezében elkezdett kiabálni valamit, majd végig szaladt a sor mellett. Megfejtésként arra jutottam, hogy valami mentesítő járatot reklámoz, ami biztos elég drága, mert alig páran kezdték el követni. Meglátjuk mi lesz alapon mi azért vele mentünk, és csodák csodájára visszatért a megállóban várakozó egyetlen buszhoz, amire már megtörtént a beszállás, és felengedett minket. Mint kiderült, olyan utasokra vadászott, akik hajlandók végig állni az egyórás utat. Ami azért vicces, mert akik maradtak, azok biztos, hogy jóval többet fognak állni, ráadásul a tűző napon. Mi köszöntük a lehetőséget, éltünk vele.

Csishihuang agyaghadseregének bemutatásától most megkímélnék mindenkit, pláne mert erről valószínűleg mindenki hallott már, aki nem egy barlangban töltötte az elmúlt ötven évet. A lényeg, hogy a hadsereg köré épített múzeum elképesztő forgalmat bonyolít, egy nyári naponta harmincezren váltanak rá jegyet. Már a jegypénztárban, és a beengedésnél is tetemes sorokat kell kivárni, de az igazi dzsungelharc az „EGYES” kiállítási csarnokban zajlik – három csarnokban mutatnak be leleteket, de a látvány 80%-át ez adja -, ahol mindenki a legjobb fotópontokat rohamozza, és a fegyverhasználaton kívül gyakorlatilag minden eszköz megengedett. Szó se róla, bőven megéri. Mégis, egy óra után, amikor verítékben úszva, levegőt kapkodva kiértünk a csarnokból, két érzés kergetőzött bennem, az egyik, hogy ez talán a legelképesztőbb dolog, amit valaha láttam, a másik pedig, ha szívesen széttépném néhány hónom alatt furakodó agresszív öregasszoy Burda Magazinját. A másik két helyszín szinte üdülésnek hatott, ugyanis a látogatók többsége egyszerűen lemorzsolódik, mire eljutna odáig. És persze a látvány 20%-a is bőven elég nagy élmény!

A park része még egy kiállítási tér is, ahol közelről is megnézhetünk pár nagyon jó állapotban lévő agyagkatonát, de van például Pompeii kiállításuk is. Mondjuk utóbbit nem teljesen értem, hogy miért, de elég színvonalas, szóval minek firtatni a dolgot… Az egész komplexum bejárása 2,5 óra, meg utána néhány nap a harci sérülések gyógyulása. A lényeg, hogy délután háromkor már újra Xian vasútállomásán voltunk, ahol meg akartam venni az elkövetkező három vonatútunk jegyeit, hogy ne kelljen velük bajlódni minden állomáson. Aligha tűnt komoly kihívásnak, de elsőre mégsem sikerült a dolog, feltehetően egy takarító által előidézett vegyi támadásnak köszönhetően, aki annyira túladagolta a klórt a felmosóvízben – ez az elméletem -, hogy az egész váróterem egyemberként fulladozott. Pár perc után elillant a gáz, mi pedig megváltottuk jegyünket majdnem Pekingig.

Rita óhajának megfelelően – az út során először – McDonaldsban ebédeltünk, ami meglepően drága, szóval rendszert semmiképp nem csinálunk belőle. Cserébe viszont a sajtburger sokkal intenzívebb ízű, mint Magyarországon, pedig nem véltem felfedezni semmi extra szószt. A délután szekcióba a Forradalom Parkja – egy szép pagodával, és sok nímand komcsi szobrával - fért bele, végül – tanulva a minapi hibából – még zárás előtt kiértünk a „8 Halhatatlan Temploma” nevű taoista kolostorhoz. Ha az ingyenes látnivalókat nem számítjuk, Xian legjobb ár/érték arányú helye, ami mindenképpen megér egy kiruccanást a városból. Főleg annak, aki még sosem járt taoista templomban – mint mi -, ugyanis freskókon és szobrokon keresztül igazán izgalmasnak tűnik a mitológiájuk. A legtöbb szobrot irigyeltem is, mert egy csomó áldozati adomány – főleg ínycsiklandó gyümölcsök – heverte a lábaiknál. Egyébként a taoista szerzetesek is nagyon jól mutatnak a fehér egyenruhájukba, és azokkal a kontyokkal, miket délelőtt még a 2200 éves szobrokon láttunk. Noha még csak hat óra felé járt az idő, de minden további látnivalónk bezárt, így visszatértünk a hotelhez, hogy rápihenjünk az éjszakára, ugyanis a kivilágított belvárost elég ígéretesnek képzeltük el.

Este nem kapkodtuk el az indulást, és ismét letáboroztunk nem messze a hoteltől, ahol egymást érték a kifőzdék. Rita maradt a tésztánál, én csirke saslikra váltottam, ami harmadik próbálkozásra először hozta azt, amit vártam. A sétálóutca és a környező utcák tényleg elképesztően hangulatosak este. Minden ki van világítva, és ha ez lehetséges, talán még több az ember. De itt – ellentétben a látványosságokkal -, ez egyáltalán nem zavaró. Nagyjából az első nap útvonalát jártuk be, csak épp nem kellett „bemenni” sehová sem. A dobtoronnyal mázlink volt, mert két perccel a világítás lekapcsolása előtt – amit azóta sem értek, mivel hihetetlen nagy élet volt a környékén – érkeztünk, de minden más maradt még egy óráig, így mindent láthattunk amit kell. A városfal különösen látványos, mivel minden őrtorony díszkivilágítást kapott, márpedig azokból van néhány tucat. Annyit bámészkodtunk, hogy az utolsó metró azorrunk előtt ment el, így még volt egy 4,5 kilométeres séta a szállásig, ami megterhelő nem volt ugyan, de azért nem ártott volna időben ágyba kerülni, mert másnap még korábban kezdődik a nap…

2018.08.11. – Halleluja, rizs!

Rita igazán kitett magáért a korai keléssel, és a gyors pakolással, így háromnegyed nyolckor már úton voltunk, hogy délelőtt megnézzünk mindent, ami kimaradt. Elég sokmindenről van szó, egyébként. Az első állomásunk – egyben a legtávolabbi, a Nagy Vadlúd Pagoda volt, mely Xian ikonikus látnivalója, a metrójegytől a hűtőmágneseken mindenhonnan visszaköszön. A pagoda környéke egyben rekreációs övezet is, ahol reggel lévén megszámlálhatatlan nyugdíjascsoport tai-chizett, szalszázott, hadonászott mindenféle díszkardokkal. Nagyon mókás, egyben elgondolkodtató látvány is volt, összehasonlítva az otthoni helyzettel, ahol a legtöbb nyugdíjas napi programja kimerül a piac-templom-TV triumvirátusban. Azonban ennél is jobban szórakoztam a parkot felügyelő rendőrökön, akik azzal voltak elfoglalva, hogy megakadályozzák, hogy az emberek az óriási szökőkút közepére menjenek – ahonnét tökéletes a rálátás -, és onnan fotózzák a pagodát, mindezt inkább kevesebb, mint több sikerrel. Mondván, ha megvan a kép, a kutya nem fogja kifizetni a belépőt… És tényleg, mi sem tettük.

Ettől nem messze fekszik a Shaanxi Történeti Múzeum, ami a provincia történetével foglalkozik, és csupa jót olvastam róla a neten. Úgy tűnik, hogy nem csak én, mivel a nyitás után egy órával kb. kétezer (!) ember állt sorban pénztár előtt. Nincs belépő, de délelőttönként összesen 2500-at engednek be, és egy alkalmazott már ott is állt egy táblával a sorban, hogy elfogytak a jegyek. Nem tudom, hogy a mögötte álló százak miben bíztak, de tény, hogy szemernyi esélyünk sem volt bejutni. Kicsit bosszantó, de ám legyen.

Legalább volt időnk visszatérni régi cimboránkhoz, a Kis Vadlúd Pagodához, ami egyben szintén egy ingyenes múzeum is. Megdöbbentő módon, itt nem tolongtak az emberek, pedig a pagoda a nevével ellentétben egyáltalán nem kicsi, sőt. Itt majdnem egy órát eltöltöttünk, ugyanis a múzeum részen van egy remek szoborkiállítás, míg a parkban a pagodán kívül is sok az érdekes épület. És persze van egy óriási harang is, amit némi helyi pénz fejében kongatni is lehet, és ha elég erősen csinálja az illető, akkor a hanghullámoktól felbuzog a szökőkút. Ezt követően, a múzeum kiesésével nyert időnek nemes célt találtunk, ebédeltünk egyet. És nem is akármit, ugyanis találtunk egy kifőzdét, ahol tartottak készleten rizst! Noha a rizseshús nem minden rizsételek csúcsa, több mint remek volt két és fél hóna után végre rizst enni. (Ha a Turpanban felszolgált „rizsléről” nagyvonalúan megfeledkezem. Bár megtudnék!)

Utolsó tervezett programunk pedig a szállástól alig párszáz méterre található – úgy voltunk vele, hogy ide a legkönnyebb eljutni – tibeti buddhista templom volt. Elég komoly lelki élet folyhat a falakon belül, mivel a déli óra dacára özönlöttek a jellemzően fiatal hívek, és a füstölők, valamint a pörgő imakerekek különleges atmoszférát biztosítottak a látogatásunkhoz. Egyszóval pont olyan volt a hely, mint amilyennek egy buddhista kolostornak lennie kell. Amit viszont nem tudtam hová tenni, az az, hogy a szimbólumok között Síva, és a taoista szörnyalakok is helyet kaptak. Egyébként itt sikerült kimaxolni a szobornak való adományozás általam elképzelhető szintjét, ugyanis volt egy olyan szentély, ami tele volt rakva a legdrágább likőrökkel, illetve egyéb töményszeszekkel. És itt nem 4-5, hanem 400-500 üvegről beszélek… Ettől még Bacchus is betért volna a buddhizmusba.

Visszasiettünk a szállásra, felkaptuk a cuccainkat, majd nekivágtunk egy rettentő különleges utazásnak… egy vonatútnak, ami csak nappal tart. Sok örömünk mondjuk nem volt benne mert a légkondi alá kaptunk jegyet, így legjobb esetben csak megfázuk, de amilyen sarkvidéki hideg volt, simán kinézhet valami komolyabb nyavaja is. De legalább ismét naprakész a napló, most már csak fel kéne tudni tölteni valahogy…

A vonat egyébként megelőzte a menetrendet, ami igen jól jött, mert Luoyangban hétvégéken korán leáll a buszközlekedés, de így még elcsíptük az utolsók egyikét, a taxis hiénák ezúttal is éhen maradtak. A hostel persze nem ott volt, ahol a térkép mutatta, de némi kérdezgetés után végül csak megleltük, és mondhatom, szerelem volt első látásra! Nem elég, hogy messze a legolcsóbb hostel eddig Kínában, de külön szobánk van, modern fürdővel, működő légkondival, és a wifi is gyors. Egyébként rajtunk kívül gyakorlatilag nem volt vendég, amit nem igazán tudok hová tenni…

2018.08.12. – Harcos szerzetesek temploma

Noha a Shaolin Soccer című film óta – mely egyszerre a legrosszabb kungfu-, és a legrosszabb sport tematikájú alkotás címek büszke birtokosa - el akarok jutni eme harcművészet szülőházába, ehhez képest csak pár napja alakítottuk úgy a programot, hogy egy napos kirándulás keretében elmegyünk Denfengbe, és megnézzük a Shaolin Templomot. Ehhez mindössze pokoli korán kellett kelni, hogy a kétórás buszúttal ne ússzon el a fél napunk. Végül lett az két és fél is, de ki számolja…

A templom Kína öt szent hegye közül az egyik oldalában épült, és arról híres, hogy itt alakították ki a wushu harcrendszert, ami különböző állatok mozgását ötvözi a kungfu hagyományos elemeivel. Ezzel el is dőlt, hogy a wushu sokkal menőbb, mint a karate, bár Ralph Maccio a darurúgásával azért próbálta döntetlenre hozni a meccset. A belépő kicsengetése után egyből a délelőtti edzésbe csöppentünk, ahol gyerekek épp rizseszsákokat püföltek a tenyerükkel, és homokba turkáltak kinyújtott ujjal. Pont olyan volt, mint Uma Thurman kiképzése a Kill Billben, reméltem azért, hogy az ötujjas szívroppantó technikát még nem sajátították el… Nem volt sok idő bámészkodni, mivel felharsant a gong a közelben, és kezdetét vette az egyik iskola kungfu bemutatója, zömében 12 és 18 közti fiatalokkal. Nagyon sok szereplő volt, nagyon látványosak voltak a koreográfiák, de mégsem mentek el táncbemutató irányba. Bemutattak pár állati harcmodort – tigris, kígyó, daru, majom és kedvencem, a béka -,majd pár „erőelemet”. Egy tízév körüli fiú belepréselte a hasizmát egy kupába, aminél fogva aztán fellógatták, valaki acéllemezeket tört a fején – erre mondaná Miyagi mester, hogy na igen, de az acéllap nem üt vissza… -, de a legelképesztőbb egy srác volt, aki egy üveglapon keresztül tűvel kiszúrt egy lufit. Egy üveglapot összetörni nem lenne nagy kunszt, de egy tűhegynyi lyukat ütni rajta azért más kávéház, sőt, más dimenzió. Szenzációs volt az egész, a kissrácok a legmenőbb cirkuszi mutatványsok szintjét hozták, és gondolom a közelharc is megy nekik, bár ez nem mutatták be…

Mint kiderült, ez még csak a bemelegítés volt, ugyanis az „igazi”, beltéri show csak ezt követően kezdődött, sajnos azonban várni kellett rá vagy fél órát, ami biztosra vettem, hogy fájdalmasan hiányozni fog a nap végén. Őszintén szólva, el nem tudtam képzelni, hogy lehetne fokozni az első előadáson látottakat, és ami azt illeti, nem is sikerült. Noha itt volt hangtechnika, fények, de sokkal kevesebb szereplő volt, és több átfedés is volt a produkciókban – mondjuk a lufilyukasztás másodjára is elképesztő -, azért akadt pár elem, amiért erre is mindenképpen érdemes beülni. Egyrészt volt egy fiú, aki bemutatta a létező legnehezebb jógapózokat – szó szerint ráült a saját fejére -, másrészt pedig több volt a fegyveres bemutató, és volt némi harcimitáció is. Ami viszont bosszantó volt, hogy egy alkalommal reklámszünetet tartottak a színpadon (Kínában vagyunk, ugye…), majd behívtak pár nézőt egy gyorstalpaló kungfu leckére. Egy német fickó ökörködése egészen kriminális volt, naná, hogy a közönség zabálta.

Dél múlt már, mire kijutottunk, és a templomból, valamint a „pagodaerdőből” még semmit nem láttunk, márpedig a délutánt a szent hegy megmászására szántuk. Márpedig a Shaolin templomon nem lehet csakúgy átrohanni, mert tartogat pár ínyencséget is a zen buddhista oltárokon túlmenően is. Egyrészt két fenséges pagodája is van – épp olyan, ahogy Rita azt elképzelte -, de a leglenyűgözőbb pavilon minden falát jáde – és egyéb – kövekből kirakott domborművek díszítik, és nemám nonfiguratív motívumok, hanem egy-egy történetet mesél el minden szakasz. Persze fényképezi nem lehetett. Máshol sem, de máshol eszükbe sem jutott betartatni a dolgot…

A templomtól párszáz méterre kezdődött a pagodaerdő, ami tulajdonképpeni temető, minden 5-15 méter közötti pagoda egy-egy főméltóságú szerzetes fejfája is egyben. Mire keresztül-kasul végigjártuk, negyed kettőt mutatott az óra. A túra, amit terveztünk, az útikönyv szerint minimum hat óra, nekünk pedig hatra már a kijáratnál kellett lennünk, ha nem akartuk, hogy a buszok nélkülünk menjenek vissza. Gyors fejszámolás alapján kiderül, hogy nem jön ki a matek, de Rita közölte, hogy akkor ő most Terminátor üzemmódba kapcsol, szóval belevágunk.

Az út során oda-vissza 9000 lépcsőfokot kell megmászni, a leginkább mászós rész az első szakasz, ahol cserébe még kilátás sincs. Mehettünk volt persze lanovkával is, de hol lenne ugye a sportérték... Az út csendes szenvedéssel telt volna, ha nincs egy helyi srác, aki kihívást lát abban, hogy tartsa velünk a lépés, és a családját hátrahagyva csatlakozott hozzánk. Végig nagyon vicces volt, ahogy ott haldoklott mellettünk, míg mi mosolyogva haladtunk, de becsületére legyen mondva, csak nem maradt le, sőt néha előre szaladt majd elkezdett fetrengeni, míg utol nem értük, és így tovább. Sokkal jobban haladtunk, mint vártam, így az igazi panorámaút elején már látszott némi remény, hogy végig tudjuk csinálni. Ott persze beütött a krach, hiszen néhány száz turista, akik a libegővel jöttek, szintén szerettek volna sétálni egy kicsit, amivel a szűk úton elég szerencsétlen mód feltartottak minket. Előzésre esély sem volt, ugyanis az ösvény néhány száz méter magasan a sziklafalba volt vésve. A lépcsők pedig hol le, hol fel vezettek, annak függvényében, hogy a szikla hol engedte megmunkálni magát. Nehéz ennél gyönyörűbb túraútvonalat elképzelni egyébként, és szerencsére elég nehéz is volt a terep ahhoz, hogy a legtöbb kocatúrázó visszaforduljon, így viszonylag gyorsan megtisztult előttünk az út.

Nem egész fél óra után feltárult előttünk a cél, egy függőhíd, valamint nem messze tőle egy sziklafalba vájt templomegyüttes, ami olyan közelinek látszott, hogy mindketten fellelkesültünk. Egyébként közel is volt, légvonalban persze, míg a valóságban még több kilométer lépcső, és többszáz méter szintkülönbség várt ránk, ugyanis a sziklafalban számos mély hasadék volt – ezeket ekkor még nem is láttunk -, amibe bevezetett minket az út. Rita hihetetlen jól bírta – persze, miután felajánlottam neki a saját ebédem is -, egyedül a függőhídon gyűlt meg a baja a tériszonnyal. De szerencsére csak egy kisebb szakadék volt alattunk, így végült átsietetett, onnan pedig semmi sem állíthatott meg minket. Leszámítva a templom koplexum csukott ajtaja, amit háromnegyed négy körül értünk el. Logikus lett volna visszafordulni, de ekkora utat csak nem tettük meg hiába, megkerestük azt a pontot, ahonnét legalább rálátás volt az épületre. A visszaút csupán a libegőig volt nehéz – amit viszont feledtetett a táj szépsége -, onnantól csupán lefelé kellett lépcsőzni. Hat óra előtt két perccel pedig már ott álltunk a kijáratnál. Megérte a rohamtempó, mert tíz perccel később megtelt az utolsó busz, így elindulhattunk vissza a bázisunkra. Ja, a buszpályaudvaron is az utolsó helyi járatot értük el – még mindig hétvégi menetrend volt -, szóval tökéletes volt az időzítés. Ahogy az egész nap is az volt, volt itt kultúra, építészet és mindenek előtt természeti szépség is bőven. Az izomlázzal pedig ráérünk holnap törődni…

2018.08.13. – Buddha barlangjai másként

A reggel adminisztrációval kezdődött, ugyanis meg kellett találni azt a Pekingi szállást, ami csak kétszer, nem pedig ötször annyiba kerül, mint bármi, ahol eddig megszálltunk. Népszerű város, remélem megéri a pénzét… Ezt követően pedig elindultunk a Longmen barlangok felé – amiért tulajdonképpen Luoyangba jöttünk -, a négy legjelentősebb Buddha-barlang közül a második, amit meglátogatunk. Amennyire tudtam, elzártam magam a képek elől, hogy a lehető legnagyobb legyen a meglepetés, éppen ezért izgultam is kissé, hogy mégis mi újat tud mutatni a Mogao barlagok után.

A szállásunk a város legfontosabb sugárútja mellett fekszik, így egész pontosan 20 métert kellett menni a megállóig, ahonnét a vasútállomás, az óváros és persze a barlangok is elérhetőek. Ettől persze a felújítások miatt a városi utazás ugyanúgy rém lassú, de legalább nem kellett sokat keresgélni. A buszon szinte senki nem volt, a pénztárnál alig lézengtek, mégis, mire elértük a bejáratot – ami kínai szokás szerint másfél kilométer gyaloglásra volt -, elég komoly embertömeggel találtuk szembe magunkat. Hogy honnan kerültek oda, rejtély, de úgy tűnik ma sem érezzük magunkat magányosan…

A Longmen barlangok a Yi folyó két partján helyezkednek el, egészen festői környezetben. Az érdekesebb barlangok – összesen van vagy tízezer – a nyugati oldalon vannak, míg a keleti prton templom, és egyéb más típusú épületek találhatóak. Gyorsan kiderült, hogy felesleges volt aggódnom, ugyanis ezek a barlangok teljesen más jellegűek, mint amit korábban láttunk. Ott ugyanis a freskók voltak a legfontosabbak, míg itt színek nincsenek, de kőszobrok minden méretben és mennyiségben. A környezet szépségét pedig nem lehet eléggé hangsúlyozni. Az egyetlen kellemetlenség – ami mondjuk a hely jellegéből egyenesen következett -, hogy lépcső itt is volt bőven, ami a tegnapi nap után nem ment olyan egyszerűen, de nem volt kérdés, hogy bejárjunk minden elérhető barlangot. Ez a helyszín első osztályú volt, el is gondolkodtam, hogy, ha extrapolálom az eddigi élményeket egész Kínára, akkor vajon van-e Budapesten kívül más látnivaló Magyarországon, ami beférne a kínai TOP200-ba. Nem mintha ez verseny lenne, de tényleg lenyűgöző, hogy mennyi látnivaló van ebben az országban…

Három óra alatt bejártunk mindent, így még volt idő Louyang óvárosára, valamint a szállásunkkal szemközti központi parkra is. Előbbi annak ellenére nem túl nagy, hogy egykor ez volt a kínai birodalom fővárosa – bár a történelmük olyan hosszú, hogy szinte már az összes település volt főváros…:) -, tulajdonképpen a grandiózus városkapun kívül csak egy sétálóutca. Mire megettük a fagyinkat, a végére is értünk. A park jóval nagyobb, de sok időnk nem volt bóklászni. Azért rá tudtunk csodálkozni a robot mackó által vontatott hintóra (lásd képek!), valamint a világ legbénább libegőjére is – bár ezt a címet tudtommal nem osztották még ki hivatalosan -, ami teljesen vízszintesen halad ráadásul egy gyaloghíd mellett. Egyébként minden volt itt, amit eddig Közép-Ázsiában és Kínában egyaránt mindenhol megtaláltunk: vidámpark, valamint tó, ahol lehet vízibiciklizni. Gyanús, hogy Ázsiában ez a városi cím odaítélésének alapvető feltétele…

A szálláson felkaptuk a cuccokat, és még arra is volt időnk, hogy a mobilokat feltöltsük. Kell az energia, mert az elkövetkező két éjszakát végigvonatozzuk. Azért, hogy ne unatkozzunk nagyon, a kettő között meglessük Kína legszebb ókori falvát, Pingyaót. :)

A vonatút gyengén indult – ráadásul először késéssel! -, de szerencsére gyorsan fogytak az emberek, így még arra is van esély, hogy aludjunk egy kicsit. Egyébként ez lesz a messze leglassabb vonatunk, ami a 400 km-t majdnem tizenkét óra alatt fogja megtenni. Egyelőre elképzelni sem tudom, hol tökölünk ennyit…