2018.06.04 – A várva várt indulástól a várva várt pihenésig

A gépünk pár perccel éjfél után hagyta el a kifutópályát, hogy három és fél órával később – az időeltolódás miatt – fél hat után landoljon Baku hipermodern repterén. Sajnos (avagy szerencsére, ezt már sosem tudjuk meg) a két időpont közti időszak Ritának teljes egészében, nekem pedig nagyrészt kiesett, így egyetlen élményem, hogy a hajnali derengésben láthattam a Kaukázus csúcsait, amint áttörik az összefüggő felhőréteget néhány kilóméterrel alattunk. Néhány perc után megkaptuk az azeri vízumot, és mire átértünk a vámon, már a csomagunkat is fel tudtuk venni. A reptérről kifelé jövet a pénzváltás után az információnál rákérdeztem a tömegközlekedés mikéntjére, és az egyik srác eljött megmutatni, hol és hogyan tudjuk kiváltani az elektronikus jegyet – úgy látszik, hogy ez Fekete-Afrikán és Budapesten kívül mindenhol megoldható – és feltölteni a kívánt összeget. Bakuban egyébként a vonaljegy 32 forint, míg a reptéri expressz nagyjából 200.

A belváros felé elhaladtunk pár igazán impozáns új stadion, köztük a Bakui Olimpiai Stadion mellett, ami annak fényében vicces, hogy errefelé aligha tartottak olimpiát, és belátható időn belül nem is fognak. Volt helyette viszont Európa Játékok, ami a földkerekség legértelmetlenebb rendezvénye, de legalább elképesztően drága, és mindent elmond róla, hogy első alkalommal Ázsiában rendezte egy megalomán diktátor. Dugó szerencsére nem volt, így gyorsan beértünk a belvárosba, ahol tényleg minden csili-vili. A szállásunk egész tűrhető helyen van, és a becsekkolás után sem csalódtunk. Tisztaság, működik a légkondi, a wifi szupergyors, ráadásul az első szívroham után – csont száraz volt a csap - a mosdóban is megengedték a vizet. Kell ennél több?

Igen, néhány óra alvás. Nekem kettő, Ritának hat. Kínomban már a Deadpool 2-t is megnéztem – csalódás… -, de szerettem volna, ha az elmúlt napok után Rita végre kipiheni magát. Délután négykor (magyar idő 14:00) végre eljutottunk a szálloda éttermébe, így már teljes lehetett a boldogságom. Nem álltattuk magunkat, ez a nap nagyjából elment, viszont a Heydar Aliyev Kulturális Központot – az egyetlen látványosság, ami kiesett a többi útvonalából – még meg tudtuk látogatni.

A névadó a mostani elnök apja, aki kommunista elsőtitkárból lett a független és szabad Azerbajdzsán első ura, igazi ex-szovjet „sikertörténet” ez. Amiért az ország mégsem Észak-Korea, vagy Tadzsikisztán szintjén vegetál, azt az időközben felfedezett tetemes szénhidrogén készletnek köszönheti, de egy kultúrpalotát ugyebár mégsem lehet a fekete aranyról elnevezni... Az épület egyébként tényleg elképesztő, Zaha Hadid sztárépítész egyik agyondíjazott mesterműve, aminek szimbolikájáról elég sokáig lehetne vitatkozni, aztán kiegyezni egy vállvonogatásban. Az biztos, hogy baromi jól néz ki. Az épület előtt napjainkban óriási csiga- és nyusziszobrok vetélkednek egy francia fényképész kiállításával, aki igazán erős – főleg portré – képeket csinált Ruandától Újgurföldig. Miután körbejártuk, beugrottunk egy szupermarketbe, ahol találtunk 600 (!) forintos vodkát, szigorúan csak a rendszeres gyomorfertőtlenítés végett…;)

Visszaérve a szállásra még tanakodtunk, hogy merre tovább, és megleltük a tökéletes megoldást, aludtunk még egy órácskát. Vacsorázni azért felkeltünk, Rita a vasútállomás mellett talált egy elég drága – persze itteni mércével – helyet, utána pedig a vodkával és minden idők legrosszabb címmagyarítása eredményeként „Minden lében négy kanál”-ra keresztelt sorozat első részével pihentünk rá az éjszakai alvásra… Összességében nehéz lenne tagadni, hogy a nap „eseményei” nem fognak aranybetűkkel bevésődni útinaplónkba, azonban jelentőségéből fakadóan aligha fogjuk elfelejteni valaha is…

2018.06.05. – Többet Bakiztunk, mint Kassai a Real-Bayernen

A reggel némi morgolódással indult részemről, ugyanis még mindig nincs hír a Türkmén vízumról, amit két nap múlva használnánk. Legalább derüljön ki, hogy elutasították a kérvényt akkor beindulhat a B-terv… De a követség sem tud semmit. Reggelire Rita is összeszedi magát, így végre belevághatunk a sűrűjébe egy 12 órás Baku (helyi néven Baki) körtúrával. Első megálló az óváros, némi tévelygés a metróban, de egy néninek hála így is gyorsan odaértünk, az élet 10:30-kor éppen csak elindult. Kapásból belebotlottunk a Miniatűr Könyvek Múzeumába – amit előre fel is jegyeztem magamnak -, ami nagyon jópofa volt, a világ minden tájáról gyűjtöttek aprócska könyveket. Dagadhat a nemzeti kebel, a magyar kollekció is tetemes, Ady, József Attila, Kosztolányi és persze jópár rendszerváltás előtti agitprop kiadvány is része a múzeumnak. A legszebb darab talán az Alice Csodaországban és a Háború Művészete volt.

Következő megálló a Sirváni Sahok Palotája volt (UNESCO WH), ami egy elég komoly épületegyüttes mecsetekkel, fürdővel, kriptával és persze palotával, ráadásul prímán helyrepofozva, egy egész jó kiállítással korabeli dísztárgyakból. Ráadásul a pénztár nem funkcionált, így ezt betudtuk az azeri ép ajándékának. Az óváros nem túl nagy, viszont egységes, és szinte teljes egészében korhű, így szívesen csavarogtunk benne szinte céltalanul. Bár nekem volt célom, méghozzá találni egy turistainformációt, ahol adnak egy térképet, hogy kiderüljön, hol is vagyunk… Végül az is meglett, de előtte még sikerült beszereznem a leendő „ázsiai mókás fejfedők” kollekcióm első darabját nagyjából 300 forintért. A legnagyobb – dupla – várkapunál végre meglett a térkép, és alig kezdtem el tanulmányozni, amikor megszólított minket egy srác, aki holmi utazási irodának hajtott fel vendégeket. Végighallgattuk a negyed órás  előadását, no nem mintha nem állítanám le a hozzá hasonlókat, de ez a srác annyira profi volt, hogy majdnem elhitette velünk, hogy jó biznisz befizetni fejenként 15.000 forintot egy napos kirándulásra, hogy elmenjünk három érdekes hely _mellett_, hogy egy negyediken megfőzhessük magunknak az ebédet, amit majd egy piknik keretében elfogyasztunk. Sajnos azonban nem vagyok 45 év körüli Ízek, imák, szerelmek rajongó titkárnő, ráadásul nem is a napsütötte Toscanában vagyunk, így a srác hoppon maradt. Pedig amikor elkezdte ecsetelni, hogy milyen illata lesz a zúgó pataknak, amikor átkelünk felette egy függőhídon, annyira megfogott, hogy kishíján leborotváltam a fejem és bevonultam egy kolostorba, hogy tökéletes harmóniába kerüljek a természettel, a világmindenséggel, meg mindennel…

 Az óváros másik ikonikus épülete a Szűztorony, mely egykor tengerparti őrtoronyként szolgált, ma a víztől jó 500 méterre leginkább kilátó. Nem klasszikus toronyépület, az alaprajza leginkább egy óriási zárbetétre emlékeztetett, persze szigorúan biztonsági ajtóhoz. A torony tövében összegyűjtötték a városrész legérdekesebb régészeti leleteit, főleg állatszobrokat. Még két mecset felkeresése után elindultunk a tengerpart irányába.

Baku várostervezésének legelcseszettebb része mindenképpen az, hogy az egyébként igényesen kialakított tengerparti sétányt egy hat sávos főút vágja el a város többi részétől, amin gyakorlatilag nem lehet átkelni, csak a 1-1,5 kilóméterenként elhelyezett aluljárókon. Nagy nehezen találtunk egy ilyet, így csakhamar az országzászlónál, majd egy Velence inspirálta műcsatornánál találtuk magukat, ahol motoros gondolák szelték a habokat, 50 méterenként pedig a hidak tették „hitelessé” az élményt. A csatorna végén pedig ott találtuk magunkat a Szőnyegmúzeumnál  - melynek épülete is egy feltekert szőnyeget imitált - , ahol el is töltöttünk egy órácskát. Bemutatták a különböző azeri vidékekre jellemző motívumokat, de nekem a kedvencem a szocreál szekció volt, ahol elképesztő szürreális volt szőnyegen viszontlátni például egy olajfinomítót, vagy épp egy irodai értekezletet. A múzeum mellett mindenképpen érdemes alaposabban szemügyre venni a már majdnem szerkezetkész gigaplázát, mely a Sydney-i Operaház és egy lótuszvirág szerelemgyermekeként uralja a tengerpart látképét.

A város vitán felül legnevezetesebb látnivalójához, a Lángoló Tornyokhoz siklóval jutottunk fel. A három, lángcsóvát mintázó 180 méter magas felhőkarcoló nappal is igazán impozáns, ekkor irodaházként, kormányzati- és lakóépületként, valamint Lamborghini szalonként egyaránt funkcionál, de hírnevére – ahogy azt látni fogjuk – napnyugta után szolgál rá. A tornyok tövétől vezet a Mártírok Útja, mely a függetlenségi és a karabahi háború azeri áldozatainak állít emléket, és torkollik egy igazán méretes örökmécsesbe. Nem mellesleg innen nyílik talán a legjobb kilátás Bakura. Lefelé már gyalog mentünk, ráadásul elég sietősen, mert ekkora szembesültünk a ténnyel, hogy ebédelni sem ártana, így visszametróztunk a pályaudvarhoz, hogy egy gyors kebab és bevásárlás után a kikötő, valamint egy gonosz fantaszta által fehér tengerparti sétánynak elnevezett rekreációs övezet felé vegyük az irányt. Mint említettem volt, Baku nem éppen gyalogos-barát város. Zebra sincs túl sok, lámpás alig, de ha van is, simán megtörténhet a következő: piroson értünk az úthoz, a számláló 95-től számolt visszafelé, és nem étettem, hogy a helyiek miért rohannak át az autók között az életük kockáztatásával, amikor már csak 10 mp volt a váltásig. Nos, ők nem ültek fel a tréfának, ugyanis 1 mp-nél kikadt a számláló, a lámpa pedig további három perc után váltott zöldre… Mi turisták kínunkban csak röhögni tudtunk.

A kikötő nem túl nagy, se nem túl érdekes, a fehér part pedig kimondottan csalódás. Biztos én voltam a hülye, hogy a névből a fehér homokra asszociáltam, de nemhogy homok nincs, még a kezünket sem tudtuk bedugni a tengerbe. Nem mintha éreztünk volna rá késztetést, ugyanis a víz ugyanis rettentő olajos volt, még a levegőben is olajszag terjengett. A part tulajdonképpen egy biciklis-gettóként üzemelt, a városban egyedül itt lehet bérelni és használni azokat. Mivel a nap elindult a horizon felé, mi is elindultunk a tengerparton a Flame Tower felé, hogy a lehető legjobb helyről figyelhessük meg a fényjátékot. A parton egyébként egy kisebb vidámpark idézi az amerikai filmek hangulatát, de Rita valamiért ódzkodott a magasban pergő és zuhanó játékoktól, így azt csak szemlélőként élveztük. A show 20:30-kor kezdődött – ekkorra a városi fényeket már rég felkapcsolták, ami önmagában is jól mutatott -, a három torony pedig gigantikus LED fallá avanzsált, ahol azeri zászlót lengető hazafiak, a névadó lángnyelvek, valamint a helyi golfklub reklámja váltogatta egymást. Tényleg nagyon látványos volt, Schönherz Mátrix lvl. 100. A szállás felé végigsétáltunk a város élettől pezsgő bevásárlóutcáján a Nizami streeten, megvacsoráztunk, este tízre pedig visszaértünk  a hotelbe.

Sikerült túllépnünk az első napos lazsáláson, és erős első (na jó, másfeledik) benyomást szerezhettünk a „kaszpi Dubajról”. Baku összességében egy dinamikusan fejlődő, tiszta, rendezett város, ahol autósként király lehet az ember, gyalogosként óriásit szív, biciklisként pedig nem is létezik.

2018.06.06. – Karma is NOT a bitch

A mai napra egy igazán hosszadalmas túrát terveztünk a Bakutól 50 km-re fekvő Gobustanba, ahol nyolcezer éves sziklarajzok (UNESCO WH) és az attól nem messze található sárvulkánok jelentik a látványosságot. Ezt a túrát jellemzően szervezett úttal oldják meg a turisták, aminek nem sok értelmét látom, hiszen a busz a szállástól egy átszállással elvitt, helyben pedig csak gyalogolni kell úgy 20 kilómétert…;) Reggeli után 8:45-kor indultunk, és 11:15-kor érkeztünk a faluba.  Mint azt hallomásból tudtam, a vidék azért koránt sincs annyira jó állapotba, mint Baku, bár kimondott nyomort azért nem látni. Az emberek errefelé jellemzően csak a házaik tetőszerkezetére költenek, ami valamiféle státuszszimbólum lehet, az autók viszont többségében a 30 évvel ezelőtti LADA gyár remekei. (Mivel LADA logós baseball sapkába jöttem, így könnyen találtam közös témát a helyiekkel, csak a közös nyelvvel van gond, mivel angolul itt már senki nem beszél. Mivel nincs túl meleg (30 fok alatt vagyunk), megkockáztattuk a gyaloglást, de nem jutottunk sokáig, mivel egy bácsi intett, hogy elvisz minket a múzeumhoz (3 km), pedig láthatóan nem volt dolga környéken… A sziklarajzok – tudományosan: petroglifák – történetét bemutató múzeum vadonatúj, és nagyon színvonalasan, interaktív módon mutatja be a világ legjelentősebb lelőhelyeit Altamirától Kondoáig, valamint a helyben talált alkotásokat. De alig indultunk neki a tárlatnak, amikor csörögni kezdett a telefonom és látom, hogy egy bécsi szám az… A türkmén konzulátus ügyintézője hívott, miszerint MEGKAPTUK A VÍZUMOT! Remekül indult ez a nap, egyből arra gondoltam, hogy a sors meghálálta azt, hogy előző nap utánaszaladtam egy azeri srácnak, aki az Iphoneját néhány paddal mellettünk hagyta. A múzeum után nekivágtunk a hegynek, ahol a rajzok találhatókat, de talán 50 métert sem tettünk meg, amikor két katona felvett minket. Nem mondanám, hogy stoppoltunk, de úgy tűnik, errefelé nem is kell…

A park nagyon tetszett – régi vágyam volt eljutni egy ilyen helyre, de Európában műemlékvédelmi okokból csak barlang-másolatokat lehet látogatni, ami gagyi - , bár sajnálatomra a feltárt területnek csak viszonylag kis részét tették bejárhatóvá, minden más irányba kígyóveszély tábla torlaszolja az utat, de a lejobb rajzok közül így is sokat láthattunk. Teltkarcsú nők, bikák, lovak, kőszáli kecskék fogták meg leginkább a korabeli művészek fantáziáját. További különlegességként ütögethettünk egy sziklát, aminek fémesen kongó hangja volt (micsoda rejtély!), valamint leszólított minket egy 56-os menekült, aki manapság német nyugdíjasként járja a Kaukázust, és aligha használja gyakran az anyanyelvét. A hegyről lefelé gyorsan haladtunk, alig értük el a múzeumot, mikor ismét – két órán belül harmadszor - fékezett mellettünk egy autó és elvitt minket a főútig. Itt engedtem egy taxis csábításának és némi alku után egy egészen szerény összegért elvitt minket a 10 kilóméterre fekvő, Dakar-rallyt idéző terepen megközelíthető – a Ladának persze meg sem kottyant - sárvulkánokig.

A „vulkánok” jópofa fél és tíz méter közötti kupacok, amik a feltörő földgáz miatt folyamatosan sarat köpködnek, kaptam is a nyakamba egy adaggal...:) Sajnos kretén oroszok itt is akadnak, egy hölgy épp azzal foglalatoskodott, hogy sárral tapasztotta be a kúpokat, hátha majd akkor lesz nagy kitörés… Nem lett. Húsz perc alatt alaposan bejárható a terület, de annyit igazán megért a dolog, három órakor pedig már a Bakuba tartó buszra vártunk. Hála a jó csatlakozásnak, még arra is mutatkozott esély, hogy zárás előtt elérjünk a kikötőbe, hogy érdeklődjünk a hajónk után.

Jó hír, hogy időben megérkeztünk, kevésbé jó, hogy ahol a térképem a kikötőt jelezte, már nem volt semmi. Némi kérdezősködés után az egymásnak ellentmondó információk közt mazsolázva egy fiatal Farid nevezetű srác felkarolt minket, és elkísért az új kikötőbe, hogy ott tolmácsoljon nekünk. Ekkor még nem tudtuk, hogy Superman néha az idétlen pizsama helyett Dechatlonos túraruházatot hord… Amit viszont hallottunk, attól finoman fogalmazva levert a víz, ugyanis a Baku-Türkmenbashi járatokra két hétre előre elfogyott minden jegy. Persze talán van megoldás, mert a Bakutól 70 km-re lévő Alaatból szintén mennek hajók, amit azeriek üzemeltetnek és talán rugalmasabbak. Farid ki is nyomozta a számukat, és azt az infót kapta, hogy h másnap telefonál, akkor vélhetően lesz majd szabad jegy. Ettől kicsit meg is nyugodtunk.

A nagy izgalomra mi lehet jobb, mint egy jó vacsora, Farid fel is vetette, hogy tud egy jó helyet, ahol autentikus azeri ételeket adnak. Ő egyébként IT mérnök, és az állami telekommunikációs cégnél dolgozik, amit nagyon szeret, és állítása szerint meg is fizetik a szakértelmét. Remek beszélgetőpartner volt, nem csak mert hobbi-túrázó, ami hálás téma, hanem mert egy csomó dolgot megtudhattunk a helyi viszonyokról. A helyi átlagos bérszínvonal nagyjából a magyar fele – hihetetlen, hogy fel lehet építeni egy várost, ami úgy néz ki, mint Katar, miközben a lakosai ötvened annyit keresnek -, az árszínvonal viszont jóval alacsonyabb még ennél is. Kebab már 160 forinttól van, a benzin literje 70 forint, míg egy jó állapotú kétszobás lakás havi bérleti díja 40 ezer körül mozog. Összességében nem lehet rossz Bakuban élni – pláne autósként -, de biztosan még jobb lenne, ha a presztízsberuházások helyett a humán erőforrásba is invesztálnának… Farid nem nagyon értheti ezt az adok-kapok dolgot, ugyanis nem engedte, hogy meghívjuk, mitöbb még ő fizetett, mondván mi vagyunk a vendégek. Ezt követően végig kalauzolt minket a belváros számunkra még ismeretlen, ám izgalmas részein, majd még egy tradicionális teaszertartásra is vendégül látott. No itt nem úgy megy, mint Japánban, cserébe nem unalmas és még kompót is van. Mintha mindez nem lett volna elég, még egy helyi SIM káryát is adott, és tekintve, hogy hol dolgozik, ezt fogadtuk el a legkönnyebben… Egy szürreális pillanat azért akadt, amikor elkezdte fennhangon diktátorozni Putyint. Amivel nem is lenne gond, ha nem egy olyan országban élne, ahol az elnök kinevezte alelnöknek a feleségét (remélem legközelebb a lovát fogja consulnak). Úgy látszik, a szomszédnak csak a nője zöldebb mindig, a diktátora már kevésbé. Egyébként érteni vélem, hogy azeri szempontból már az előrelépés, hogy az aktuális cáratyuska nem Moszkvában, hanem helyben székel és vörös helyett nemzeti zászlót lobogtat. Összességében 4,5 órát töltött velünk, és nem csupán nélkülözhetetlen segítségnek bizonyult, de mérhetetlen jófejségével örökre emlékezetessé tette a napot. Köszönjük Farid!

Sajnos amint lett Wi-Fi, kiderült, hogy a nyamvadt türkmének félig-meddig blöfföltek, mert bár a rendszerükben már látszik a beutazási engedély, a bevándorlási hivatal még nem küldte át a meghívólevelet. Ennek hiányában vajh’ hogy tudunk intézkedni holnap? Mindenesetre egy plusz napot még biztosan maradunk, és ez mindenképpen szándékunkban is állt, mert Rita nagyon el akar menni az égő sziklákhoz és a zoroasztriánus tűztemplomhoz is. És így talán Faridot is lesz alkalmunk visszahívni egy sörre! A nap zárásaként elutaltam a meghívólevél díját egy levél kíséretében, hogy most már aztán kapják össze magukat, majd emésztgetve a napi élményeket, lelazítva a sajgó lábakat, jócskán éjfél után végre vízszintesbe helyeztük magunkat.

2018.06.07. – Ez aztán égő!

Ma reggel nem kellett kapkodni, mivel két falusi programot terveztünk, azt is csak délután. Délelőtt inkább a naplót írtam – piszok nehéz rávenni magam, főleg ha alapos is akarok lenni -, illetve vártuk, hátha végre megérkezik a meghívólevél, és beindíthatjuk a jegy-vadászatot. Levél persze nem jött, így valamivel dél után elindultunk. A késői reggeli miatt egyikünk sem volt éhes, így ebéd nélkül vágtunk neki a metró-busz-Tűztemplom-busz-busz-lángoló sziklák-busz-metró-óváros-metró túrának. És igen, pont annyira volt macerás, mint amilyennek a leírás alapján tűnik, de cserébe 80 $ (az irodák díjszabása két főre) helyett 4 dollárból oldottuk meg az utat. A helyzetet csak bonyolította, hogy a részletes útvonaltervet, amit összeállítottam, véletlenül töröltem egy tárhelytisztításnál, de szerencsére emlékeztem a szükséges metrómegállók nevére, a buszokat pedig némi kérdezgetés után gyorsan megtaláltuk, és amúgy is végállomásig utaztuk velük.

Az első falu, amit meglátogattunk, a Bakutól keletre fekvő Suraxani volt, itt található ugyanis a zoroasztriánus – leegyszerűsítve egy tűzimádó vallásról van szó, mely napjainkban elvétve Iránban, de leginkább Indiában és emigrációban (USA, Anglia) fordul elő – vallás állítólag több ezer éves szentélye. Persze a mai épület jóval modernebb, 17. századi, de azért nem mai darab. Én le tudtam volna mondani a programról, mivel kicsit múzeumszerű a komplexum – annak viszont nagyon igényes, mint itt minden múzeum -, a vallás gyakorlásáról már nagyon régen nincs szó. Korábban két zoroasztriánus szentélyben is jártam már Iránban, mindegyik „élő” volt, az egyikben 2000 éve folyamatosan őrizték a lángot. Ehhez képest azért nehéz hitelesnek lenni… Viszont építészetileg tényleg rendben van a hely, így örülök, hogy végül Rita rábeszélt – nem volt azért nehéz dolga -, főleg mert mi mást is csináltunk volna helyette?! Abból a szempontból is érdekes kirándulás volt, hogy átmentünk Baku külvárosán, ami kevés kivételtől eltekintve szintén nagyon rendbe van téve – olyan lakótelepek vannak, hogy Le Corbusier is elégedetten csettintene -, és megleshettük az agglomerációt is, ami ugyancsak jobb volt, mint amire számítottam.

Vissza Bakuba, majd irány észak felé az immár 60 éve lángoló sziklához, helyi nevén Yanar Daghoz. A sziklából folyamatosan szivárog a földgáz, ami egyszer lángra kapott, majd mivel nem tudták eloltani, inkább megtették látványosságnak. Ami rá is fér a környékre, mivel ez a rész már jóval lepukkantabb. Suraxanihoz hasonlítva kb. olyan, mintha Diósdot vetnénk össze az aszódi járás valamelyik zsákfalvával. Ha nem kaptuk (?) volna meg a türkmén vízumot, ezzel az esélyt, hogy eljussunk Derwezebe, akkor semmi pénzért ki nem hagytam volna ezt az egyébként igen érdekes természeti jelenséget, de egy tíz méteres lángoló szikla és egy többszáz méteres lángoló kráter azért nem egy ligában játszik. Persze megbánásról nem volt szó, főleg, hogy ezen a környéken 1 manatért (eddig csak hallomásból tudtuk, hogy létezik ilyen…) vesztegették a kebabot, ami durván 160 forint… Elég későn, hat óra felé értünk vissza az óvárosba, ahol végre megtaláltuk a korábban legkorrektebbnek bizonyult szuvenírárust, és Rita végre megkaphatta a bronz gránátalmáját, amiért két napja rágta a fülem. Ha csak Bakuba jöttünk volna, akkor biztos, hogy beruházok egy kézzel festett, gyönyörű backgammon táblára, na nem mintha ismerném a szabályokat, de sosem késő tanulni… Errefelé szinte minden sarkon – pontosabban motorháztetőn – ezt játsszák, vagy dominóznak, ami eléggé hangulatos. Sajnos esély nincs, hogy bármelyik csomagunkba is beférjen...

Az előző napokhoz képest valamivel korábban értünk haza, és azzal az érzéssel, hogy mindent láttunk, amit a környéken látni érdemes. (Ugyanakkor mindent még nem éltünk át, amit érdemes, de ez már a következő nap sztorija…) Baku kipipálva. Ennél is fontosabb viszont, hogy időközben megküldték a meghívólevelet, így holnap reggel végre indulhat a nagy jegyfoglalási akció. Ha úgy állunk hozzá, hogy minden jobb, mint a bakui indulás, amit legkorábban két héttel későbbre ígértek, akkor nem csalódhatunk olyan nagyot, de én szívem szerint holnap már indulnék is… A recepción kitudtam nyomtatni a levelet. Szinte kiröhögtek, hogy mi a fenét keresünk egy Észak-Koreához hasonló tébolydában, majd mondtak pár vicces sztorit a türkmén diktátorról – betiltotta a fekete színű autókat -, de a korábbi kedvenceim jobbak. Például lakások mellékhelyiségeinek ellenőrzése, hogy nehogy a diktátort ábrázoló újságpapírokat használjanak fel illetlenül, vagy a legutóbbi rally bajnoki címe, ami már-már a wadijai olimpiát idézte…:) Abban maradtunk, hogy sok szerencsét kívántak, és ez éppen megfelelő végszó volt a naphoz.

2018.06.08. – Kolhozmenza 1951

Hajnalban kivetett az ágy, vártam már nagyon az híreket a jegyekről. Farid nyolc után még nem tudta elérni a kikötőt, majd később is csak ellentmondásos infókat kapott. Hajó biztosan lesz, hely viszont nem feltétlenül. Úgy döntöttünk, hogy megkockáztatjuk az utat, délre sikerült is összecsomagolni a cuccainkat, váltottam még pár manatot, biztos, ami biztos, majd elindultunk Alaat felé. Az útvonal ismerős volt, ugyanis pont azokkal a jártokkal kellett menni, mint Gobustanba, csak épp még tovább, a végállomásig. 

Pontban háromkor érkeztünk meg Alat „központjába”, mely település viszont bőven hozni tudja az összes elmaradott szovjet koszfészek sztereotípiáját. Eleve gyanús volt, hogy kisboltok mellett elmegyünk ugyan, de kebabot még feliraton sem látni. Megkérdeztük a sofőrt, hol költhetnénk el az ebédünket, mire egy félig istállóként funkcionáló fészerre mutatott, amiről csak azért gondoltam, hogy kocsma, mert egy csomó férfi ült előtte a porba. Éreztem, hogy megütöttük a főnyereményt, ma is lesz mit írni a naplóba… A hely belülről pont olyan volt, mint kívülről, csak mocskosabb – nem is volt ott senki -, míg a „konyhában” (egy rezsó és két kőkorszaki hűtő) semmi nem volt, ami a rendszerváltás után került volna oda. Esetleg a falon lévő korom. Rita elfehéredett gyorsan, de megnyugtattam, mondván a Michelin étteremkritikusai is csak azt nézik, hogy mi van a tányéron, mi is adhatunk egy esélyt, pláne mert nem volt sok választásunk…:D

Amit pedig nagyon jól is tettünk, mivel a konyha rettentő transzparens módon működött, odahívott a „séf”, megmutatta, hogy milyen húsok vannak a hűtőben (három féle volt, mindegyik frissnek tűnt), jelbeszéddel megállapodtunk, milyen módon készítse, és végig nézhettük az alkotás folyamatát is. Az ízvilágról annyit, hogy ez a faszénen sütött darálhús saslik volt az első bárányhús-étel, ami még Ritának is ízlett, nekem pedig egyenesen az eddigi utazás gasztronómiai csúcspontja volt. Továbbá megnyugtató volt az a tény is, hogy a kint üldögélő tucatnyi ember szintén kajára (bárány gulyás) várt, szóval a hely csak tudhat valamit. Persze biztosra mentünk, így kértünk mellé 1-1 vodkát kísérőnek, csak azt felejtettük el, hogy errefelé az égetett szesz mértékegysége a deci…J Közben sikerült összehaverkodni a helyiekkel, ami kellett is, hogy alkudjunk kicsit a kaja meg a kikötői taxi árából, de végül persze minden simán ment. Abból, ahogy minket kezeltek, nem gondolnám, hogy gyakran – havonta egynél többször - látnak külföldit a falubau…

Minden mázlisorozat megszakad egyszer, így a miénk is, ebből pedig sejthető, a mai napra már elfogytak a jegyek. Még negyed órát szenvedtünk kicsit, hátha felengednek (36 férőhely van): „elleszünk mi ülés nélkül is a fedélzeten”, „Rita olyan kis vézna, mégsem dekkolhat egy éjszakát a semmi közepén”, és basszus, csak szabadon engedtük Ramil Safarovot… de semmiféle érvre nem mutatkoztak vevőnek. Tulajdonképpen becsülöm, hogy ilyen alaposan kötik magukat a biztonsági szabályokhoz, és erkölcsileg is feddhetetlennek mutatkoztak, de azért mégiscsak csuklott a mamájuk! :)  Sokáig persze nem volt érdemes puffogni, abban egyeztünk meg, hogy az egyik intéző megadta a számát, amit reggel hívhatok, és megmondja mikorra érjünk ki a következő hajóhoz, és helyet is biztosra ígért. Ajánlott egy hotelt is, ami nem hangzott rosszul, de előbb felmértük a terepet. Első körben Farid ajánlatát mérlegeltük, aki mondta, hogy küld nekünk egy taxit, és menjünk vissza Bakuba. Hiába bizonygatta, hogy mi a vendégei vagyunk, Isten ajándékai, ez azért olyan pofátlan túlzás lett volna, hogy azonnal elvetettük. A checkpoint mellett nyugati turisták sátraztak. Belga, új-zélandi, francia, biciklisták és motorosok vegyesen. A franci, aki egy 50 körüli fickó volt elmesélte, hogy épp motortúrán van Dél-Franciaországtól Mongóliáig, és „csak” tegnap érkezett, de többen már napok óta várnak, hogy összejöjjön annyi ember, hogy elindítsák a hajót Kazahsztánban (ugye nekünk is ez lett volna a B-tervünk, és tökéletesen látni, hogy orbitális szívás). Miután kiderült, hogy nem vagyunk sorstársak, el sem akarta hinni, hogy sikerült türkmén vízumot intéznünk, eredetileg ő is arra ment volna, de simán lepattant a rendszerről… Szimpatikus srácok voltak - nem mondom, hogy nem -, viszont nem volt sátrunk, se matracunk, így ez az opció kiesett.  Felmerült a 0-24-es konténerkocsma is, de a TV zaj eléggé zavarna, két hektikus éjszakát egymás után pedig nem feltétlenül akarok, így maradt a hotel. Újra váltottam egy kevés pénzt, majd a határőrök iránymutatása alapján célra tartottunk, és elgyalogoltunk a közeli faluig.

A hotelben egy sajátos tárgyalási stratégiát alkalmaztam, mivel a kikötőben azt mondták, hogy nincs fix ár, 20-40 manat közt van egy szoba. A tárcámban csak 25 manatot hagytam, majd megmutattam a recepciósnak, hogy ennyim van, de az ötöst nem adom, mert kell holnap kenyérre és vízre… adod, vagy nem? Adta. És kicsit el is szégyelltem magam, mert a szoba valami bitang jó! Saját fürdő, tv, hűtő, sötétítőfüggöny (!), mindez 3200 ft/éjszaka. Alighanem így is örült a recepciós, mert bár elég nagy hotelről van szó, kamionforgalom is bőven van a kikötő felé, mégis érzékelhetően tök üres a hely. Ennek a miértjére még nemjöttem rá, talán majd éjszaka, mikor elkezdődik a szellemjárás... Összességében ez a nap egy kicsit szívás volt, de ha holnap tényleg lesz jegy – nekem ezzel kapcsolatban elég rossz érzésem van -, úgy tekinthetjük inkább félsikernek! (Ha viszont mégis ételmérgezést kaptunk, és ez az éjjel kijön, akkor átminősítem kudarccá…:)