2018.06.14. – Érkezés a katarizált Észak-Koreába

Reggel hat előtt gyűltünk össze a kantinba, hogy visszakapjuk végre az útleveleinket, amire némi várakozás után sor került, így nem sokkal később végre stabil talajt érezhettünk a talpunk alatt. Persze a kikötőben nem lehet csak úgy bóklászni, így a csomagokkal várnunk kellett a fuvarra, ami egy negyven éves barkasz képében érkezett, a második turnusba oda is fértünk. Az első benyomás így szovjetesre sikeredett, de pár perccel később futószalagra raktuk a csomagokat, átléptük a terminál küszöbét, és hirtelen a katari reptéren találtuk magunkat. Mint kiderült, az épületet egy hónapja adták át vélhetően azért, hogy jó benyomást keltsenek az évi tizenöt túristában, aki erre vetemedik… Az egész komplexum fehérben pompázott, ráadásul egymást érték a digitális kütyük. Az útlevelünket automata olvasta be, akárcsak az ujjlenyomatot és a retinát is, majd odatereltek minket a vámhoz. Nem úsztuk meg fizetés nélkül, a meghívólevél 10 euróján túl a vízumért 55 dollárt kellett fizetni, valamint 10 dollárt egy teljesen érthetetlen jogcímen gomboltak le rólunk. Nemhiába tartják ezt Közép-Ázsia legdrágább országának… Pénztárosra – a korai időpontra tekintettel – várnunk kellett, ahogy utána a vízum nyomtatása sem ment egyszerűen. Az ügyintéző protokollnak megfelelően elbüszkélkedett az ország csodáival a fehér márvány Ashgabattól az antik romokig, de kb. egy óra alatt sikerült eljutnunk a csomagellenőrzésig. Erről a procedúráról korábban rémtörténeteket hallottam – sok órás tortúra, stb. – ehhez képest kérdéseket egyáltalán nem tetek fel, és csak az egyik csomagba néztek be tessék-lássék módon. Tíz perc alatt meg is voltunk, amit valamiféle földöntúli szerencsének tudok be.

További pozitív fejleményként Nargiza és az anyukája a terminál előtt várt minket egy taxissal, úgy tűnik nem próbáltak meg jegyet venni a reggeli buszra, pedig szerintem elérték volna… A taxis persze Magyarországon szolgált katonaként, így előkerült Veszprém és Hajmáskér neve is, reggel nyolcra pedig megérkeztünk a vasútállomásra. Pénztár nyitására egy kicsit várnunk kellett, de nem sokkal később már megvolt a jegyünk az „éjszakai” vonatra. 600 km-es út állt előttünk, amit a busz 6 óra alatt, míg a vonat 14 óra alatt gyűr le. MÁV kompatibilis szerelvények és sínek. Tulajdonképpen a taxi sem lett volna drága – egy liter benzin 18 Ft -, de így sikerül megúsznunk egy 50 dolláros hotelszobát a 3 dolláros jegy árából…

Volt időnk a reggelire – töltött péksütemények 36 forintért -, és az ebédre – zöldséges gulyás 150 forint -, a kettő között pedig megismerkedhettünk a türkmén popzene kurrens művészeivel. Alapvetően kétféle számot játszott az zenetévé, az egyikben egy öltönyös férfi – lehetőleg virággal a kezében, hogy igazi lovagnak tűnjön - bazsalyog egy türkmén népviseletbe öltözött fiatal lánynak, bemutatva az idealizált, és talán az állam által el is várt párkapcsolatokat. A másikban egy korosabb énekes – férfi, avagy nő, mindegy – énekel arról, hogy mennyire jó hely Türkmenisztán, a videoklippeket kihegyezve olyan fejlesztésekre, mint egy új vasúti megálló, vagy egy cementüzem. Nem vicc. Sajnos az ország elsőszámú zenészének – továbbá az elsőszámú rallyversenyzője, költője és fogorvosa egyben – a klippjéről lecsúsztunk, pedig az lett volna csak igazán magasröptű…

Tettünk egy kört a városban. Kíváncsiak voltunk, vajh’ tényleg nem látunk-e fekete autót – feketét nem, de sötét azért volt pár -, és milyen megnyilvánulásait láthatjuk a személyi kultusznak. Utcai plakátok nem voltak, de minden középületen volt név és kép is a homlokzaton, illetve találtunk egy parkot, melynek fókuszpontjában is az elnök állt. Türkmenbashi régi negyede – leánykori nevén Krasznavoda, a jódtól vörösre festett tengervíz után – teljesen érdektelen, egy romos örmény templom jelenti a csúcsattrakciót, ahová már be sem lehet menni, míg az új üzleti negyed – luxusszállodákkal, wellnesszel, konferenciaközponttal túl messze lett volna, így gyorsan visszatértünk a pályaudvarra.

Az ebéd mellett Nargiza mesélt még pár érdekességet. A fiatal házas asszonyoknak az esküvő után egy ideig kötelező népviselet hordani - az anyós függvényében 3-12 hónapig – mielőtt visszatérne a hétköznapi ruháihoz. A női népviseletet úgy kell elképzelni, hogy egy elegánsan szabott kaftánszerű színes egyberuha, hozzá pedig egy ruhákkal és kartonnal kitömött kontyot hordanak. Minél nagyobb a konty, annál jobb. És ami azt illeti, tényleg rengetegen viselik, nagyjából a nők 40 százaléka, minden korosztályból. Ők jelentik az egyébként roppant vegyes városkép csúcsát. Türkmenbashiban ugyanis az emberek  legérdekesebbek, remekül megférnek együtt az azeriek – az ormányukról a Holdról is kiszúrni őket -, az orszok, az türkmének, a népviseletben flangálók, a miniszoknyások és az üzletemberek. Nehéz megfogalmazni miért – hiszen Európában ilyesmit véletlenül sem látni -, de az életritmus, a város pulzálása itt európaibbnak hat, mint például a Balkánon. A másik „fun fact”, hogy az egyetemeken a lányoknak kötelező két copfba fonnia a haját és egy hagyományos – az azerihez hasonló - kis sapkát hordania. A klippek is tele vannak ezzel a fazonnal.

Noha az idő elé gyorsan telt, mindannyiunkon kiütközött már a nemalvás, így alig vártuk, hogy felkapaszkodhassunk a szerelvényre, már aludtunk is. Még arra sem volt időm, hogy észrevételezzem, most utazok először hálókocsiban. Sajnos a napközbeni alvás nem tartozik az erősségeim közé, így nem sokkal később fejfájással ébredtem – a rohadt légkondit itt is csúcsra járatják, pedig nincs is a várt rekkenő hőség -, amit azért némi folyadék gyorsan helyre tudott tenni. Vacsoránál észleltük, hogy az alaati kikötőből megmaradt takarmányuk a kolbász kivételével megpenészedett, de szerencsére útitársaink nem hagytak minket éhkoppon, amit ezegyszer tudtunk viszonozni ínycsiklandó iráni datolyával… Bónuszként a vonat ablakából még egy vadászni induló karakált is kiszúrtunk. Remélem az alvás második nekifutásra jobban fog sikerülni, azt már látom, hogy Ritának nem lesz gondja a dologgal.

2018.06.15. – Lenyűgöző, zavarba ejtő, tragikus: Ashgabat

Vonatunk valamivel hajnali hat előtt pöfögött be az állomásra, kicsit elsietett búcsú után – útitársaink utaztak tovább egy további napot Türkmenabatba – pedig percek alatt megérkeztünk a város legolcsóbbnak mondott szállodájába, a Paytagtba. Szerencsére a bejelentkezési idővel itt sem babráltak, ezen a hajnali órán is megkaptuk a szobát – de milyet! -, aludtunk is majdnem két órát, mielőtt elkezdtük a napot.

Az első állomásunk a várostól 15 km-re jelzett párthus – szkíta népcsoport, néhány félnótás szerint Jézus is közülük származott, hiszen így könnyebb levezetni a Jézus=MAGYAR „elméletet” – romterület, Nissa (Nusay) volt. Nem számítottam különösen nagy durranásra, hiszen a Lonely Planet meg sem említi a látni valók között, de mivel világörökség helyszín, nem akartam kihagyni. Kár is lett volna egyébként. Busszal jutottunk ki a területhez, ami az egyik legnagyobb helyi bazárból indult, így megfigyelhettük, hogy a női népviselet aránya Ashgabatban 80% fölé kúszik, a környéki falvakban pedig éppen 100%. Remek fototémát kínáltak volna – akárcsak a helyiek vonzódása az aranyfogakhoz, mintha valami másodvonalas rapperek lennének -, de embereket fotózni mindig kellemetlen, itt pedig nem szerettem volna megkockáztatni hasonlót. A busztól vezető két km-en betértünk egy hagyományos pékségbe, majd egy néni beinvitált a kempingjébe, és megkínált minket limonádéval. Kicsit féltem, hogy csapvízzel csinálta, ami elvileg iható, de nem szerettek volna kipróbálni… Jelentem, nem lett baj. A romterületet egyébként úgy kell elképzelni, hogy jó tíz métert kiemelkedik a környezetéből, mintha egy fennsík lenne, körben az egykori várfallal, amit csak jelzésértékkel állítottak helyre. A feltárt rész elég kicsi, viszont jól megcsinálták a labirintusszerű vályogépületeket, simán el lehet tekeregni benne fél órát. Visszafelé sétálva még egy kígyóba is belebotlottunk, de túl gyorsan bemenekült az odvába, így esély sem volt a beazonosítására.

Nagyjából fél egyre értünk vissza a városba, ahol beugrottunk a bazárba egy kis hűsítőért, sajnos szuvenírt, vagy szőnyeget nem találtunk. Az árak egyébként itt is a magyar 10-40%-a közé estek. Délutáni program gyanánt belevágtunk Ashgabat felfedezésébe. Bár a reggeli gyaloglás is adott fogódzót – hatalmas parkok, Lenin szobor, fehér márvány mindenhol -, a város legelképesztőbb részeit a Türkmenbashi aranyszobrához vezető úton láthattuk. A széles sugárutakat toronyházak, sportcsarnokok, emlékművek, modern épületek szegélyezték, mintha legalábbis a világ leggazdagabb országáról lenne szó. Az újsütetű urizálás az új elnök „érdeme”, aki a 2009-ben átadott Kínába tartó gázvezetéken visszafelé ömlő pénzt nem az afrikai szinten lévő vidéki mélyszegénység felszámolására, hanem kedvenc színének népszerűsítsére szánta. A korábbi elképzeléseimmel ellentétben nem csupán néhány épület, vagy negyed, hanem konkrétan a város összes épülete be van burkolva fehér márvánnyal, az autók szinte mindegyike fehér, de legalábbis világos, és persze az olyan diktátor-kompatibilis hobbi sem hiányozhat, mint egy komplett olimpiai (itt is…) negyed felhúzása, ahol a létesítmények, csarnokok között egy zárt magasvasút hálózaton közlekedhetnek az emberek. Illetve közlekedhetnének, ugyanis tejesen kihasználatlanság okán nem üzemelnek. Türkmén zászlók ezrei mindenfelé, közte a világ legmagasabb zászlaja is, Berimuhamedov elnök pedig kinevezte magát a türkmén nép védelmezőjének, hiszen a világon mindenki, kezdve az azeriektől, a szabadkőművesekig bezárólag a türkmén nép fondorlatos módon való elpusztítására tör…

Noha az új elnök általam nehezen elképzelhető személyi kultuszt épít és üzemeltet, elődjéhez, Türmenbashihoz - minden türkmének atyjához – viszonyítva szerény fiú, hiszen nem állíttatott minden középület elé aranyszobrot magáról – közte a legendás színarany szobrot, ami sajnos manapság már nem forog mindig arccal a fény felé -, ráadásul a hét napjait sem a családtagjairól nevezte el. Ezzel együtt talán még nagyobb károkat okoz az országnak, hiszen míg korábban esély sem lett volna az értelmezhető életszínvonalra, most lenne, ha nem éppen a hóbortjaira mennének el a dollártízmilliárdok, miközben Nargiza anyja még mindig a márciusi fizetését várja…

Az ominózus aranyszobrot a korábbi központi helyéről száműzték a város szélére, egy közös fotó erejéig azért mindenképpen érdemes időt áldozni a despotizmus eme oltáránál. Ezt követően a Nemzeti Múzeum következett volna, ahol viszont nem engedtek minket helyi pénzzel fizetni – holott jó eséllyel mi voltunk a nap első látogatói, ugyanis sehol semmi mozgás nem volt -, így kihagytuk a dolgot. A tervek szerint innen elsétáltunk – egy 2x6 sávos autóút mellett, amin szó szerint semmiféle forgalom nem volt - Türkmenbashi Múzeumáig, ami egy három palotából álló komplexum egyikében lett volna – a másik a nemzeti filharmónia palotáját, a harmadik pedig a nemzeti könyvtár. A kapun még csak bejutottunk, de bent egy árva lelket nem találtunk. Még a biztonsági helységben sem, de a kamerák azért szorgalmasan forogtak… Pár perc tanácstalan várakozás után átmentünk a könyvtárba, ahol akadt 2-3 egyetemista, de ennél lényegesen megkapóbb volt, hogy az előtérben az „elnök által írt” könyveket szedték csokorba. Multitálentumról lévén szó, írt már egy sok kötetes könyvet a türkmén nép történelméről, életvezetési tanácsokról, lovakról, sportról. Szakácskönyvet sajnos nem találtam, pedig hálás téma lenne… Kiderült, hogy Türkmenbashi Múzeumát kipaterolták, egy sok kilóméterre eső faluba, ahová azért nem mentünk utána.

Nagyon érdekes kérdés, Berimuhamedov miként kezeli elődje örökségét. Nyíltan nyilván nem kezdheti ki, hiszen ennyi erővel az ő hatalma is megkérdőjelezhető lenne, de láthatóan igyekszik – na nem le, hanem - átépíteni a kultuszt a saját személye köré. E célt szolgálják az úton-útféle megtalálható óriáskivetítők is, ahol folyamatosan viszontláthattuk egy-egy jól sikerült, a türkmén nép sorsát megfordító beszédét… Itt található a türkmén függetlenség parkja is, mely az összes többi parkhoz hasonlóan monumentális, rendezett és teljesen üres. A park végében található türkmén pantheon épülete – aminek a tetejéről elképesztő lehet a kilátás-, de ide sem lehetett bejutni, csak az őrzésére jutott erőforrás, néhány katona a tűző napon.

Innen bebuszoztunk a belvárosba – egy buszjegy 9 Ft -, ahol végre találtunk egy igazán jó bazárt, egy remek kebabost, és persze hűtőmágnest, miniszőnyeget és türkmén hülyesapkát is, összesen 1200 Ft értékben… Meglepő módon itt egy kétfős „turistacsoporttal” is találkoztunk. Innen gyalog is elérhető a legnagyobb durranás, a kormányzati negyed, ahol az aranykupolás elnöki palota, és a – többihez hasonlóan – a kedvenc kormányzati szervem a Méltányosságügyi Minisztérium is található. Mókás, ahogy az „újbeszél” jegyében az összes illiberális állam pont az ellenkezőjét mondja, mint amit tesz, lásd még szövetségbe forrt szabad köztársaságok, stb. Talán éppen ez a minisztérium folytatott széleskörű párbeszédet az emberekkel, hogy mire is van a legégetőbb szükségük, mielőtt mindenki nagyobb dicsőségére létrehozták a Türkmén Űrkutatási Hivatalt, ami vélhetően az innováció zászlóshajójaként vezeti el a türkméneket a XXII. századba. A kormányzati épületeket sajnos tilos fotózni – bár ezt semmiféle tábla nem jelzi, próbálkoztam is becsülettel -, csak a katonák kiabálása tántoríthatja el a maroknyi turistát. Sőt még azt is megmondják, hogy a járdák melyik oldalán, az amúgy nyilvános parkok melyik ösvényén lehet közlekedni… Semmit nem bíznak a véletlenre, ezen a részen a villanyoszlopokon átlagosan 3-4 térfigyelő kamera található. A várost a maga zavarbaejtő abszurditásával együtt is nagy élmény bejárni. Estefelé már kissé megfáradtan indultunk vissza a szállásra, útközben viszont megtaláltuk minden idők legjobb portréját egy 12x5 méteres installációban, melyen az elnökúr kínai giccsfénykép stílusban, fehér kucsmával a fején ölelget két kutyát. Nem tudtam elfojtani a röhögést, de szerencsére a titkosrendőrségnek épp máshol volt dolga. (A képet egyébként másnap viszont láttuk egy taxi műszerfalán.)

Végezetül a kívül márvány szállodánkról ejtenék pár szót, mivel ha a város nyomasztó ürességéből valakinek nem lenne nyilvánvaló, mekkora problémák húzódnak a háttérben, emitt bizonyára letaglózta volna az operettdíszlet mögött meghúzódó valóság mázsás pörölye. A legolcsóbb szobát 34 dollárért vesztegették – soha nem adtam még ennyit szállodai szobáért -, amiért cserébe szó szerint rohadó fürdő járt – vécéülőke viszont nem -, a csótányok pedig olyan számban hemzsegtek, amint leoltottuk a villanyt, amilyet eddig csak a Bogaras Joe című klasszikusban láttam. Bár itt a csótányok nem kezdtek el énekelni és táncolni, de biztos vagyok abban, hogy nincs az a cilinderes, monoklis kapitalista, akit egyesült erővel térdre ne kényszerítenének… Bezzeg mi álltuk a sarat! Ilyen körülmények között persze kecsegtető lett volna visszamenni az immár pofásan kivilágított városba, de végül a fáradtság győzött, és inkább ledőltünk. Elvégre, ha azelőtt elalszunk, hogy ránk másznának a rovarok, akkor már szinte mindegy. Ezzel együtt persze hihetetlen volt látni ezt az egészet – és ekkor még nem tudtuk, hogy a kontraszt lesz még erősebb is -, ami minden épeszű emberben kialakítana valamiféle kötődést a saját országa demokratikus intézményei iránt, már ha eddig nem volt neki... Valószínűleg az út egyik legnagyobb tanulsága.

2018.06.16. – Highway to Hell

A változatosság kedvéért hajnalban kellett indulni, hogy a Karakum sivatagot átszelő reggel 7, illetve 8 órakor induló buszok valamelyikére még kapjunk jegyet. Némi kavar után tömegközlekedéssel mentünk a város szélén frissen átadott buszpályudvarra, és szerencsénkre a járat útba ejtette a magyar építész által jegyzett, repülő sólymot mintázó repteret, ami azt figyelembe véve, hogy a helyiek közül gyakorlatilag senki nem repül, a vízumszabályok miatt pedig a túrizmus is láthatatlan, tökéletesen beleillik a nemzetstratégiai „fejlesztések” sorába. A helyiek előre engedtek a pénztárnál, így tíz perc alatt megkaptuk az utolsó két jegyet a 7 órai Dashoguzba tartó busza.  A fővárosból kivezető első 150 km meglepően jó minőségű 2x3 sávos autópálya volt – forgalom szinte semmi -, de a sofőr később sem lassított, így három óra alatt elértük Derweze falut, ahonnét úticélunk már csak 11 km-re volt.

Sajnos ekkorra már eléggé perzselt a sivatagi hőség, így meg sem próbáltuk a gyaloglást az óriási csomagokkal, inkább megbeszéltem a kocsmárosnővel, hogy szerezzen nekünk fuvart. Mivel nem volt túl jó alkupozícióm, így horror árban állapodtunk meg, illetve csak odafelé kértük a szállítást, úgy voltunk vele, hogy másnap hajnalban akár gyalogolhatunk is. Nem tudván, hogy a kráter környékén lesz e valami élet, vagy akár árnyék, nem kapkodtuk el az indulást, a következő hat órát ebben a vendéglátóipari egységnek még nagy jóindulattal sem nevezhető bádogviskóban töltöttük, ami még egy Mad Max filmben is giccses túlzásnak tűnne. Azonban 300 km sugarú körben nincs konkurenciája, így a helyre szinte óránként beesett valaki, végül az ügymenetet figyelve mi is megkockáztattunk egy ebédet, amit szerencsére nem kellett megbánnunk. Ezen túlmenően is akadt azért érdekesség, ugyanis a vendégek (és persze a személyzet) szórakoztatás céljából hamar előkerült egy DVD holmi 2017-es kazahsztáni kutyaviadalról. Maradjunk annyiban, hogy európai szemmel elég furcsa szórakozásnak tűnt, de legalább annak lehetett szurkolni, hogy a kutyák végzetes sérülés nélkül megússzák a meccseket. (Nem történt nagyobb baj, a kutyák tudták, mikor kell leállni…)

Pontban ötkor érkezett a „taxink”, egy vadiúj Land Rover, amit egy 17 év körüli srác vezetett, tíz perc buckavágta után pedig, Rita legnagobb rémületére majdnem a kráter mélyén landoltunk. Korábban kicsit tartottam attól, hogy a neten keringő képek megszerkesztettek, és ez az ötven éve lángló kráter a valóságban sokkal kevésbé látványos, de mindez szerencsére alaptalannak bizonyult. A Pokol Kapuja – mit ne mondjak, nem véletlenül Türkmenisztánban található – tényleg földöntúli, elképesztő látvány. Nem is érdemes áradoznom róla, egy kép itt tényleg többet mond ezer szónál. Az első döbbenet után konstatáltuk, hogy nem vagyunk egyedül, hiszen néhány helyi pásztor szöszmötöl a krátertől alig száz méterre álló jurták egyikénél. Olvastam, hogy akadnak itt szálláshelyek, de azért azt nehéz kiszámítani, hogy aznap épp van e szervezett csoport, akik miatt kijönnek ide. Szerencsénkre estére épp németeket vártak – másnapra pedig japánokat -, így alkudtam egy hatalmas jurtát kettőnknek 20 dollárért, ahová gyorsan le is cuccoltunk.

Naplemente előtt még körbejártuk az összes környező magaslatot, hátha van olyan hely, ahonnan felülről is rálátásunk lesz a kráterre, majd visszamentünk a tűzhöz. Hétvégéről lévén szó elég sokan jöttek Ashgabatból is – kivétel nélkül a felső osztályból való, angolul tökéletesen beszélő fiatalok -, így közel huszan figyelhettük, amint a környező dombok mögött lebukik a nap, és a kráter legjobb formáját mutatja. Kaptunk egy grillpari meghívást, de inkább visszakapaszkodtunk a dombunkra, hogy ott egy másik társaság baklavával, kólával, meg egyéb cukros cuccokkal traktáljon minket, de nem bántuk meg, mert az út során először találkoztunk olyan helyivel – egy türkmén történelemtanárral -, aki magától előhozakodott a népeink közös eredetével… (Az emberek felének Magyarországról nem volt fogalma, a többieknek meg annyi, hogy Budapest.)

A naplemente után még órákig fotózgattunk, de leginkább csak néztük a tüzet, ami tényleg megbabonázó látvány. Ki tudja, talán ha kétezer évvel korábban szakad be a föld, ma a zoroasztriánus vallás lenne egyeduralkodó a világban… A jurta felé menet a szállásadónk mégegyszer győzködni kezdett, hogy reggel igazán visszavinne az útig – nyilván a faluban volt dolga -, így pedig a sztenderd árat sikerült a harmadára csökkentenem, amit már én is méltányosnak gondoltam. Jól eső érzéssel feküdtem le, hiszen megtaláltam, amiért tulajdonképpen Türkmenisztánt felvettem a programba, és tökéletes volt. A látvány Ritát is elvarázsolta, melyet csak az a kétely tört meg, hogy jurtánk kígyóbiztos-e, így némileg aggódva feküdt le. Pedig ha tudja, hogy csak egy szuperaranyos gekkóval és egy ugróegérrel osztozunk a szálláson, akkor biztos jobban alszik… ;)

2018.06.17. – Tévedtem, ma jártunk a pokolba vezető ösvényen, de megúsztuk

Reggel időben jött is a jeepünk, ráadásul nem várt útitárs is akad a csomagtartóban, egy összekötözött birka, aki vélhetően még a délelőtt a kocsmáros kése alá kerül. A tervem az volt, hogy a tartományhatárt ellenőrző rendőrállomásra vitetem magunkat, összehaverkodom a rendőrrel, aki majd leint nekünk egy autót, ami baromi jó ötletnek tűnt – büszke is voltam magamra – főleg, hogy még annál is jobban működött, mint vártam. Tíz perccel az érkezés után a poszt füttyentett egy épp a kontroll miatt lassító autónak, újabb két perc múlva pedig már robogtunk az utolsó türkmén megállónk, Kunya-Urgench felé. A robogás persze csak eufemizmus, a valóságban inkább száguldottunk a 30 éves Opel Kadettel, a sofőr stratégiája az lehetett, hogy átrepül a kátyúkon – itt már minősíthetetlen állapotban volt a főút -, ami negyed óráig működött ugyan, akkor viszont egy ugratásnál leszakadt a kipufogócső. Ekkor bölcsen visszavettek 60 km/h-ra, hogy eljussunk az első emberlakta házig, ahonnan szereztek drótot, majd az anyósülésen utazó srác beugrott a kocsi alá, és negyed óra alatt rögzítenie is sikerült a rakoncátlan alkatrészt.

Azt hihetnénk, hogy ezt követően sofőrünk visszavett a tempóból, de nem is tévedhetnénk nagyobbat. Inkább le sem merem írni, hogy mennyivel szlalomoztunk a kátyúk, valamint a szembeforgalom között – ekkorra már nem voltak sávok, mindenki ott ment az úton, ahol a legjobb aszfaltot találta -, elég legyen annyi, hogy nem is sejtettem, hogy egy ilyen állapotú autó ekkora végsebességre képes… A söfőrünk viszont elképesztő ügyes volt – amellett, hogy mérhetetlenül hülye is -, azt meg kell hagyni, vélhetően Baumgartner Zsoltit még egy dodzsemmel is lekörözné a Hungaroringen…

Szinte faltuk a kilómétereket, és már csupán három kilóméterre volt a Konya Urgench-i elágazás, mikor az irgalmatlan terhelés miatt a motor felmondta a szolgálatot, és le kellett állnunk. A későbbiek fényében persze ez óriási szerencse volt, de még nagyobb lett volna, ha pár km-rel később, egy buszmegállóban következik be, így ugyanis egy órán át vártunk arra, hogy a fiúk lehűtsék a motort. Persze ez nem sikerült, viszont jött egy autó, amiben épp volt szabad hely – ritka madár ez errefelé -, és eldobott minket a kereszteződésig.

A fennmaradó 80 km-es szakasz, amire jelzők nincsenek, legfeljebb azzal tudnám körbe írni, hogy az évtizedek távlatából ott ragadt aszfaltfoszlányok inkább csak nehezítik a haladást, elvileg főút, mely egy türkmén léptékkel mérve nagyobbacska városba, nem mellesleg világörökség helyszínre visz. Az imént azért írtam szerencsét, mert a srácok vezetési stílusát ismerve szinte biztos vagyok abban, hogy borultunk volna. Azt nem tudom, hogy a buszsofőr hogyan úszta meg – a rutin önmagában nem lehet elég, ide mázli is kell -, de a magunk részéről próbáltuk egyfajta vidámparki attrakciónak felfogni a kétórás utat, szóval mondhatni jó hangulatban haladtunk, melyet csak tetézett, hogy az út mellett egy kóborló farkast is sikerült kiszúrnom.  Az összesen 300 km-es utat végül nyolc óra alatt, három átszállással sikerült abszolválnunk – korábban is ezt gondoltam a közlekedés szempontjából legneccesebb szakasznak -, és már csak azt vártuk, hogy elfoglaljuk a szállást, és találjunk valami kaját.

De nem eszik olyan forrón a kását! Egy taxis kivitt minket a „város” egyetlen szállodájához, melyről kiderült, hogy éppen felújítják, így szédült keringő kezdődött, hogy találjunk valami megoldást. Noha a tranzit vízumosokra elvileg nem vonatkozik, hogy csak hotelekben szállhatnak meg, de ezt egyrészt a helyiek nem tudják, másrészt ha tudják is, a büntetést talán, de a gyanakvó kérdéseket semmiképpen nem úszhatják meg, így az ország nem éppen a kanapészörfözők Mekkája. A harmadik sikertelen kísérlet után szegény taxis ajánlotta fel, hogy aludjunk nála, de miután felhívta a feleségét a hírrel, némi szabadkozás után visszatáncolt. Nem kárhoztatom érte, borzasztó lehet ebben a félelemmel teli rendszerben élni. Már úgy volt, hogy jobb híján egy mecsetben alszunk, de végül valaki adott egy jó tippet, így majd’ egy óra körözés után egy kedves üzbég származású család fogadott be minket, egy jelképes összeg fejében (párszáz forint kettőnknek).

Célegyenesben voltunk tehát, így már csupán a kaja beszerzése volt hátra, ami lévén vasárnap este, közel sem bizonyult könnyűnek. A bazár felé vezető úton pont kereszteztük a világörökség terület egyik szórványát, ahol az éppen imádkozó fiatalok igazi sztárként kezeltek, mindenki fotót akart velünk, mi pedig nem okoztunk csalódást. És ezzel az összes pozitívumot el is mondtam a helységről, ahol tényleg fekete-afrikai állapotok uralkodtak. A város főutcája konkrétan egy hepehupás földút volt, a bazár pedig tákolmány bódék sora, ahol csak a gyapjúbálák jelentettek valamiféle érdekességet. Utunk során itt találkoztunk először olyannal – persze az ashgabati rendőröket és katonákat nem számítva -, aki tiltakozott a kamera láttán, ráadásul a hírünk gyorsabban terjedt, mint ahogy mi magunk haladtunk. No, ez nem véletlen, annyi errefelé az idegen, mint a fehér holló, bár ezt annak ellenére írom, hogy még itt is belefutottunk egy japán turistacsapatba. Ők tényleg mindenhol ottvannak… Az egyetlen étterem már bezárt, a boltok többsége is, így a vízen meg némi édességen kívül csupán tésztalevessel és egy doboz tojással kellett beérnünk. A házinéni volt olyan kedves, hogy elkészítette nekünk, így tulajdonképpen elégedetten nyugtázhattuk a napot. Nem szenvedtünk autóbalesetet, volt hol aludnunk, és még enni is volt mit. Kell ennél több? Fun fact a nap végére, most már bizton állíthatom, hogy a türkmén családok tényleg újságpapírral törlik a feneküket. Az elnöki szigor a témában tehát nem alaptalan…:)

2018.06.18. – Elnök Úr, hiányozni fogsz!

A korai elalvás mellékhatásaként baromi korán ébredtem, és ami ennél is rosszabb, akadt egy váratlan vendégem is, egy kullancs személyében. Rita avatott mozdulatokkal tépte ki a kis undormányt, majd vissza is aludt legott, nekem viszont nem volt ekkora szerencsém. A terv szerint valamivel nyolc előtt – a maradék tojások elfogyasztása után - el is indultunk a sétatávolságra lévő romterülethez. Urgench  premongol időszak egyik legnagyobb városa volt, a Horezm Birodalom központja, jelentőségét jól mutatja, hogy itt alkotott például Avicenna is. Érdekes belegondolni, hogy az iszlám világ egykori gyújtópontja, ma a világ vége után balra található, egy földszintes nyomortanya külterületén. A romok viszont részben visszaadják a város régi dicsőségét. Az extra élményt a hely biztonsági őre/pénztárosa tette hozzá, aki meglátva, hogyan kaparászom össze az utolsó manatjaimat, mellé rakva az utolsó két egydollárost, inkább ingyen beengedett minket…

A viszonylag nagy területen elszórt épületek közül a Turabegh Khanym Mauzóleumot emelném ki – közvetlenül a főút mellett található -, amit Közép Ázsia egyik legtökéletesebb építészeti megoldásának tartanak.  Ez annyiban mindenképpen igaz, hogy teljesen egyedi a szimbolikája, tulajdonképpen egy óriási naptárról van szó. A kupolát 365 mozaik fedi, amit 12 boltív tart, valamint 24 kisebb ablak található a tetőn. Ellenőrizve. Újdonsült pajtásunk szerint az oldalfalak négy íve az évszakokat jelöli, de kérdem én, hol van itt négy évszak?! Szóval ez alighanem csak a legendárium része. A másik ikonikus épület az 1000 körül épített minaret, mely 62 méterével Közép-Ázsia legmagasabbja. Elég szürreális látványt nyújt, ahogy cövekként árválkodik a mezőn… A helyiek itt is nagy számban tették tiszteletüket, szertartásosan körbejárták az épületeket, és megérintették mindegyik oldalait. Nem volt pofám megkérdezni, hogy miért csinálják, de idővel biztosan ki tudom deríteni.

Remek döntés volt, hogy a kevésbé grandiózus távoli épületekhez is elbaktattunk, ugyanis egyszer csak felfedeztem egy kígyót, közvetlenül az ösvény mellett. Majd fél percig pózolt a kamerának, mielőtt elmenekült volna. Sajnos a buta pont abba az irányba ment, amerre mi is, így egy idő után elkerültük, és meg kellett fordulnia. Ennek következtében visszafelé is találkoztunk vele, nagyjából száz méterre az eredeti helytől (Elvben akár más példány is lehetett, de a méret gyanúsan stimmelt…). Rita szinte sztoikus nyugalommal fogadta a találkozást, amire személy szerint évek óta várok. Mármint, talán. Ugyanis a mai napig nem sikerült azonosítanom a fajt, pedig több úton is elindultam, így csak remélni tudom, hogy mérges példány volt. A pénztáros szerint viszont nem, de mivel látta, hogy elcsüggedek a lehetőségtől, meghívott minket ebédelni. Kecsegtető volt a dolog, viszont sietnünk kellett, hiszen a tervem alapján épp ebédidő előtt érünk a határhoz, hogy az éhes őrök inkább csak túl akarjanak lenni rajtunk.

A szállásra visszaérve a megmaradt manatjaimat a vendéglátónknak ajándékoztam – leszámítva persze a taxipénzt -, aki nagy nehezen elfogadta. Talán ez enyhíti majd a fájdalmát, amikor büntetésül a körmét tépik le éppen… (Remélem ez vicc marad csupán, mindenesetre többen is érdeklődtek, hogy áruljam már el, melyik magánházban laktunk. Persze rutinosan játszottam az értetlent.:) A taxival egész gyorsan – fél dél körül - gurultunk be az első határponthoz, ami után gyalog kellett folytatnunk az utat. Nem tudom, hogy az itteni dupla határkerítés is „smart”-e, mint a magyar, mindenesetre úgy tűnik, errefelé is komoly veszik az illegális bevándorlás megakadályozását... Egy kilométer caplatás után elértünk az igazi ellenőrzőpontig, ahol az előzetes felmérés alapján a legrosszabra is számíthattunk – öt órás vámvizsgálat -, ehhez képest egy rögtönzött testhőmérés (száj és körömfájás járvány van, így szűrik a betegeket), valamint pár keresztkérdés (pl. van-e nálunk vallási propagandaanyag) után utunkra is engedtek minket. Na, gondoltam, majd az üzbégek megnyúznak rendesen, ehelyett olyan határátkelésünk volt, mintha shengenen belül lennénk, még csak a táskáinkat sem nyitották ki. Biztos ki akartak engesztelni, amiért először madagaszkárinak gondolták az útlevelünket. Szó se róla, az elmúlt hetekben felszedtünk egy kevés színt…

Csáo Türkmenisztán! Nagy élmény volt. Szevasz Üzbegisztán! Talán még nagyobb lesz.