2018.06.09. – Tudtam… annyira tudtam!

Reggel beszéltem a kikötői kontakttal, és kiderült, amit amúgy is sejtettem, hétvégén persze nincsen hajó, így legkorábban hétfőn tudunk menni. Ezt persze mondhatták volna tegnap is, csak gondolom attól tartottak, hogy akkor méginkább hisztizni fogunk… Ez azért bosszantó, mert ha tudom, hogy három éjszakát kell eltöltenünk a semmi közepén, akkor lehet, hogy visszamegyünk Bakuba. Most már persze semmi kedvem, mivel – hála a sötétítő függönynek – a legjobb éjszakámat sikerült eltöltenem, ha lesz még két ilyen, hát legyen!

Mindettől függetlenül el kellett sétálnunk a kikötőbe – hátizsák nélkül némileg könnyebb volt az út -, mert ott van a legközelebbi bolt. A Kazahsztánba tartó kempingezők valamiért nagyon bizakodtak abban, hogy ma este, legfeljebb holnap reggel el tudnak indulni. Nem tudom, miből gondolták azt, hogy oda járnak a hajók hétvégén is, de ki vagyok én, hogy elrontsam a kedvük… Mindenesetre meg leszek lepve, ha hétfőn reggel már nem találkozom velük.

A szállásra visszaérve összehaverkodtunk a három fős személyzettel, így egy csomó mindent megtudhattam a hotelünkkel kapcsolatban. 2009-ben építette egy holland fazon, aki gondolom arra számított, hogy a nagyléptékű kikötőfejlesztés nyomán – Baku helyett szinte az összes teherhajó innen indul és érezik – lesz kereslet a szobákra. Azzal azonban nem számolt, hogy az azeri és a türkmén kamionosok inkább a kocsijukban alszanak majd, a turisták pedig megállnak Gobusztánnál, így gyakorlatilag az elmúlt tíz évben elvétve volt csak vendég. Kiderült továbbá, hogy nem messze a tengerparton is vannak vulkánok, aminknek az iszapja gyógyhatású, ráadásul – Bakuval ellentétben – a tengerben is lehet fürdeni. (Holnap talán mégsem fogunk unatkozni!) Mondjuk erre alapozva azért meg lehetne szólítani a német nyugdíjasokat, és a kikötői világjárók sem tudtak a hotel létezéséről. Szóval lenne potenciál a helyben, de a holland tulaj már kiszállt, tőle Azerbajdzsán egyik legnagyobb mágnása vette át a beruházást – plázái vannak Baku szerte, és ő az azeri iskolák szövetségének az elnöke -, neki pedig ez csupán kerekítési hiba a könyvekben, így arra sem vette a fáradtságot hogy bezárassa. Bár két éve egyszer meglátogatta a hotelt…

A recepciósunk érdekes fazon, ő is infomérnök, csak épp nem tudott elhelyezkedni, így most tizedannyit keres, mint Farid pajtásunk hasonló végzettséggel. 24.000 forint havonta, ez nagyjából a magyar minimálnyugdíj, nem csoda, hogy a legtöbb vidéki családban van Németországban dolgozó rokon, aki küldi haza a pénzt. Továbbá váltig állította, hogy az azeri fiatalok nagyon szeretik az oroszokat, ellenben a törököket ki nem állhatják. Farid ennek nagyjából az ellenkezőjét mondta. Abban viszont nagy az egyetértés, hogy az elnök a legkiválóbb emberek egyike a világon. Míg ez a rendszer kivételezettje szájából valamennyire érthető, úgy a mélyszegénységben élők esetében ez inkább tűnik az agymosás eredményének. 

A szakács/biztonságiőr – ő nem beszélt angolul -  megkínált minket  saját padlizsános-lecsós-rántottájából, ami állítólag autentikus azeri kaja, nem is volt rossz, és legalább ma is jut főttétel a gyomrunkba. A kertész is jófej volt, ő kólát töltött, és Ritának vágott jópár szál illatos rózsát. Ő nem a töküres szálloda valamely szobájában lakik, hanem egy kert végébe telepített konténerlakásban, a recepciós szerint ő a hotel kutyája, ezen mindketten jót derültek… Mert a hotelnek van egy szép rózsakertje is, a sportbárról nem is beszélve, aminek a tévéjén 3000 csatornát fogni, és szabadon használható a billiárd. 

Ilyen helyen és ennyiért igazán könnyen el tudja engedni magát az ember. Délután már nem is csináltunk egyebet, csak olvasgattunk és pihentünk, mert Türkmenisztánban arra nem nagyon lesz lehetőség…

2018.06.10. – Tengerpart helyett dominóparti

A mai nap sem a pörgésről szólt. Reggel bepróbálkoztunk egy telefonnal, de persze nem volt hajó. A tegnapi recepciós azt javasolta, hogy ilyen időben ne menjünk az iszapvulkánokhoz, mert valószínűleg nem működnek, a jó strandhoz pedig mindenképpen taxizni kellett volna – tényleg a semmi közepén vagyunk -, ráadásul Rita amúgy sem kultiválta a  fürdést. Ebéd után szétszéledt a személyzet, jött egy új recepciós, aki nagyon aranyos – kaptunk sütit és teát -, de vele csak mutogatással tudtunk kommunikálni. Szerencsére ez elég volt ahhoz, hogy dominózzunk egy jót. Jó alatt azt értem, hogy öt partiból hármat nyertem – abból kettőt hatalmas különbséggel -, míg Rita és a fickó egyet-egyet éppencsak (114-32-28 lett a vége). Vendéglátónk láthatóan mindenféle stratégiai érzék nélkül rakosgatta a dominókat, bízva a szerencséjében… Mókás volt, az már biztos, de nem annyira, mint a biliárdozás, ahol semmi köze nem volt a szabályokhoz, teljesen találomra ütögette a golyókat. De ahhoz legalább volt érzéke…

Fogalmam sincs, hogy a személyzet mivel szórakoztatja magát általában, vendégek híján elképesztő ingerszegény a környezet. Én egyelőre nem unom magam – főleg mert felfedeztük a konditermet is -, de ha még egy hetet itt kéne töltenem, lehet, hogy úszva indulnék Türkmenisztán felé…J A játékok után bebocsátást nyertünk a vezetői irodába, kipróbálhattuk az amúgy rettenetesen kényemes, és teljesen használaton kívüli „elnöki széket”, majd visszatértünk a szobába. Próbálok minden létező infot begyűjteni a türkmenisztáni menetrendekről, sajnos elég szűkösnek tűnik az időkeret…

És ha már punnyadás van, legalább meg tudok említeni egy zajos magyar sikert. Azerbajdzsánban szinte mindenhol Hell energiaitalt vedelnek szakmányban. Bruce Willis kopasz feje megtette a hatását!

2018.06.11. – A várva várt átkelés

Az elmúlt napokkal ellentétben nem ment túl jól azalvás, talán ezért is voltak rossz érzéseim azzal kapcsolatban, hogy ma lesz-e hajónk egyáltalán. Mindenesetre kicsivel 11 után felmálházva elindultunk a kikötő felé. Egyrészt korán akartam érkezni a jegy miatt, másrészt a kajánk és a vizünk is elfogyott, amit csak helyben tudtunk pótolni. A rossz érzés csak fokozódott, amikor a jegypénztárat zárva találtuk, így jobb híján lecuccoltunk a kocsmában. Szerencsére nem sokkal később felbukkant a pénztáros, és bár semmi pozitívat nem tudtunk leolvasni az arcáról, elkezdte kitölteni a csekket, így kisvártatva kezünkbe kerülhetett a napok óta vágyott jegy. Már csak azt nem tudta senki, hogy mikor is fogunk indulni…

Nem mondom, hogy nem ettem még jobb ebédet a kolbászos-uborkás szendvicsnél, de jelen helyezben ezt is tudtam értékelni. Mondjuk ha várunk ez kicsit, akkor kiderült volna, hogy a kocsmáros simán készít meleg ételt is, ha megvesszük a hozzávalókat a boltban… Na, „majd legközelebb”. Közben elég szép kompánia gyűlt össze a kocsmában, és persze mindenki velünk akart jelbeszélni. Egészen addig, míg meg nem érkezett egy türkmén család, ahol Nargiza, a lány meglepően jól beszélt angolul. Az elkövetkező néhány órában egész sokat sikerült megtudnunk a türkmén mindennapokról. A hiperinfláció és a gabonahiány okozta gazdasági válságról, hogy néhány éve – az olajáresés óta – már nem ingyenesek a közművek. Az átlagos fizetés havi 250 dollár körül mozog, és bár emelkedett az utóbbi időben, közel sem azonos mértékben, mint a kiadások. Ami számomra meglepő volt, hogy a fiatalok elég nagy számban tanulhatnak tovább külföldön – Oroszország, Törökország és Kazahsztán a célpont -, és ami ennél is meglepőbb, hogy 80%-ban hazatérnek. Persze a képet árnyalja, hogy aki el tud helyezkedni az adott országban a diploma után, az kivétel nélkül marad. Kiderült, hogy bár a közösségi média blokkolva van, Gmailezni tudunk majd, mivel azt a helyiek közül a kutya sem használja. Szintén nem gondoltam volna, hogy a legmegbecsültebb – anyagi értelemben is – szakmák közé tartozik a pedagógus és az egészségügyi dolgozó, akik majdnem annyit keresnek, mint Magyarországon.

A beszélgetés legönfeledtebb pillanat akkor jött el, amikor a helyiek kezdtek faggatni a viszonyokról. Mikor elmondatm az átlagkereset, valamint az átlagos albérletre, illetve a rezsire vonatkozó adatokat, egy azeri őszintén kiröhögött, mondván náluk sokkal jobban élnek az emberek… És attól tartok, hogy ha ez a többségre – még – nem is igaz, nem kell sokat várni, hogy egy újabb régió előzzön minket vásárlóerőben. Szintén mulatságos bonmot volt, amikor az esküvők témakörét veséztük ki. Egyszerűen nem fért a fejükbe, hogy nálunk a menyasszony részéről érkezik a hozomány, míg Azerbajdzsánban a vőlegénynek és a szüleinek 160.000, illetve 320.000 forintot kell fizetnie a menyasszony szüleinek, míg a menyasszonynak jár további 1,6 milla ékszerben. És még mondja valaki, hogy errefelé kevesebb értéke van a nőknek… Én inkább azt nem értettem, minek házasodnak az azeri férfiak…:)

Jó társaságban, jó tea mellett még egy fülledt konténerben is gyorsan telik az idő, így egyszerre csak azt vettük észre, hogy 16:30-kor beszállásra hívnak minket. Ez ahhoz képest, hogy még hajnali kettes indulással riogattak, egészen barátinak tűnt. Az útlevél-ellenőrzés gyorsan lezajlott, a táskákat sem pakolták szét, így nem sokkal öt után elfoglalhattuk (ideiglenes) kabinunkat a Fikrat Amirov nevű hajón. Apropó, a hajó. Mivel még egyikünk sem utazott teherhajón, nagyon izgatottak voltunk - Rita esetében inkább félelemről beszélhetünk J -, és a hajó hozta is azt a lepukkadt szocreál ócskavas-klisét, amire szállítottam. Ezek után simán el tudtam hinni a csaj sztorijait arról, hogy ezen a szakaszon már két, illetve három napra is ragadt már a tengeren motorhiba miatt. Ettől függetlenül nagyon bírtam a hangulatát. Amint megkaptuk az új, immár emeleti kabinunkat, ahová a csajjal, az anyjával és egy nénivel kerültünk elszállásolásra, gyorsan be is laktuk. Előkerültek a teásflaskák, a sütik, és indult a „buli”. Ami ennél is fontosabb, hogy sikerült 25 dollárt átváltanom 15 türkmén manatos árfolyamon, ami a banki váltásnál 5x kedvezőbb. Remélem ennyi pénzből el tudunk jutni legalább Ashgabatig.

Valamivel 8 óra előtt megérkezett a vacsora is, ami elég jó volt, de az adag méretét azért meg tudtam volna duplázni. A desszertet viszont az a felismerés jelentette, hogy a kamionok még csak most kezdtek felgurulni a hajóra. Újra éjféli indulással és 20 (!) órás úttal riogatott a személyzet. Én meg egyre inkább kezdem elhinni, hogy ez a realitás… Márpedig ha este érkezünk Türkmenbashiba, akkor az 5 napos tranzit vízumunk lényegében négy napossá redukálódik, és ennél kevés rosszabb forgatókönyvet tudok elképzelni…

A hajón van egy bohóc is, aki folyamatosan csinálja a hangulatot és haverkodna, de közös nyelv hiányában ez egy idő után inkább tehertétel. Főleg, hogy a vodkát állandóan csak ígérgeti, helyette viszont csak sós ringlót hozott... Pedig előbbi sem ártana a nyugodtabb alváshoz. Na, mit hoz a holnap?

2018.06.12. – Mintha el sem indultunk volna…

Mozgalmasan indult a „nap”, ugyanis hajnali egy körül dörömböltek az ajtó, hogy valakit még el szeretnének helyezni a kabinunk üresen maradt fekhelyén, de a legszebb álmukból felvert nők tiltakozása miatt meghiúsult a dolog. (A következő ebédnél kiderült, hogy a tolmács kislány eddig minden utazása alatt látta a szóban forgó fickót – pedig nem gyakran jár errefelé -, szerinte valamiféle üzletember lehet. Szerintem sokkal inkább titkosrendőr, és nem véletlenül került volna a mi szobánkba… Akárhogyis, nem bántam, hogy nem jött.) Nagyjából hajnali fél kettőig bírtam a gyűrődést, mielőtt kidőltem. Pedig igazán nem hiányzott sok az induláshoz, ugyanis csekély 1:57-kor megszólalt a várva várt kürt – és még valaki hajnali kettes indulással rémisztgetett…hahh! – és kezdetét vette a közel háromszáz km-es út, ami egy pofásabb motorcsónakkal 3 óra lenne, ám a saját tempónk alapján 12 és 20 óra között várták az érkezést. Szerencsére gyorsan visszaaludtam, így volt legalább 5 percem, míg a szobatársnőnk ébresztője meg nem szólalt 2:15-kor, aki a ramadán miatt ilyenkor szokott étkezni… Egy szó, mint száz, nem sorolnám életem legpihentetőbb alvásai közé a mait, főleg mert reggel 7-kor már vájúhoz szólított minket a hajó megtermett szakácsnője. Így legalább nem maradtunk le a fordulatról, miszerint egyszeribe leállta a motorok és leeresztették a vasmacskát. Mindezt persze nem a nyílt vízen, hisz ennyi idő alatt csak a bakui öbölig sikerült visszajutni…

A reggeli után körbeérdeklődtünk, hogy mi a helyzet, mire annyit sikerült kideríteni, hogy a tengeren nagy a szél, féltik a rakományt – a kamionok tényleg 5-10 cm-re parkoltak egymástól -, így legalább egy napot állni fogunk. Puff. Persze jobb lenne mielőbb odaérni, viszont nekünk inkább az a fontos, hogy az érkezésünk ne az esti ashgabati vonat indulása és éjfél közé essen, mert akkor az 5 napos vízumunkból egy nap azonnal kiesik, amit igazán nehéz lenne pótolni… Öröm az ürömben, hogy lesz időnk ismerkedni az utastársainkkal és a legénységgel is, így minél teljesebb képet kaphatunk a mindennapokról.

A nap ennek, illetve a hosszabb-rövidebb alvási ciklusok jegyében telt. Nargizatól egész jó képet kaphattunk a türkmén oktatási rendszerről. Itt 11 évig tart a közoktatás, ami türkmén és orosz nyelven vegyesen – tulajdonképpen az adott tanár szeszélye szerint -, amit líceummal lehet kiegészíteni. A nyelvhasználat amúgy is érdekes kérdés, hiszen a türkmén államnyelv gyakorlatilag a török minimális módosítással – ebből adódóan kölcsönösen érik a többi közép-ázsiai nyelvet is -, a legtöbben mégis az oroszt használják a mindennapokban. A párválasztással kapcsolatban elmondta, hogy vidéken a mai napig elsősorban üzlet a házasság, a serdülő korban lévő fiatalok számára a család választ párt, megtörténik az eljegyzés, majd fiatal felnőttként házasodnak, akinek 25 éves koráig nem születik gyermeke, arra pedig furcsán néznek. A városokban persze itt is másként mennek a dolgok, sokkal inkább a nyugati sztenderdek érvényesülnek. Bónuszként pedig még Rita haját is befonta. Mint kiderült, nagyon sokak álma az USA-ba költözés, a hajó bohóca – akinek minden kérdése az épp szóba kerülő ország fizetési viszonyai körül mozgott – például kérte, hogy segítsek fordítani a zöldkártya-lottó jelentkezési űrlap kitöltése közben. Hát, rajtam ne múljon a boldogsága…

Az igazán érdekes beszélgetések viszont éjszakára maradtak, amikor a hajó „királya” - egy kínai autókat importáló üzletemberről van szó -, meginvitált minket a kabinjába. Egész pontosan az egyszemélyes kapitányi kajütbe, aminek még vendégváró helyisége is volt. Már korábban is váltottam vele pár szót, és úgy tűnt, eléggé képen van a helyi és a világpolitika eseményeivel kapcsolatban egyaránt, ráadásul tetemes készletekkel rendelkezett grúz borokból, illetve nem túl rossz vodkából, ami tovább emelte a hangulatot. Persze rákérdeztem, hogy mikorra várja az azeri-örmény konfliktus újbóli kiéleződését… Nem előbb, és nem később, mint ahogy az „oroszok nem tudnak idefigyelni”. Továbbá itt is visszaköszönt, hogy míg az azeri elnököt mindenki szereti – mert a szovjet érához, vagy épp a türkménhez viszonyítják -, addig a türkménről mindenki lesújtó véleménnyel volt. Persze a képet árnyalja, hogy a hajón „világlátott” (de legalább Azerbajdzsánt megjárt) ember utazik, kíváncsi leszek milyen hangulat fogad a Kaszpi túlpartján… Egyébként a türkmén társadalom fejlettségéről talán az árul el a legtöbbet, hogy Nargiza – aki a műveltsége és lehetőségei alapján igencsak a felsőbb társadalmi osztályhoz tartozik, még sosem látogatta meg az üzbég Bukharrát, ami a lakhelyétől 2-3 órára fekszik. Úgy tűnik, a szépség önmagában még nem képvisel akkora értéket, hogy áldozzanak rá időt és pénzt, hisz első a megélhetés, a felhalmozás. Talán majd a gyermekei, akik jóeséllyel Európában fognak megszületni…

Az italozás után azonban még volt idő egy kis pecázásra. Illetve én a kabinban olvasgattam, mire Rita bejött, hogy az egyik tengerész megengedte neki, hogy kipróbálja a zsebpecáját és fogott is egy 20-30 dekás halat. Nekem se kellett több, ki is szaladtam, de tőlem már elpártolt a horgászszerencse, de legalább a horizonon ismét végignézhettük a bakui tűztornyok fényjátékát. A dagesztáni matróz viszont elárulta, hogy mit szállítanak a kamionok – ami miatt furdalta is az oldalamat a kíváncsiság -, Törökországból visznek hadtápot az Afganisztánban szolgáló nyugati csapatoknak. Így már megértettem, miért szívnak a hajókázással, ahelyett, hogy Iránon át mennének… Ráadásképpen megnyugtatott, hogy reggeli után tovább fogunk indulni, és onnantól már „csak” 20-22 óra lesz az út.

Tulajdonképpen elég gyorsan eltelt a nap, és megtudhattuk, milyen is az élet egy teherszállító hajón. Most már csak azt kéne megtudni, milyen érzés haladni vele…

2018.06.13. – Célra tarts

A mai éjszaka szerencsére sokkal nyugalmasabbnak bizonyult, ráadásul az ígéreteknek megfelelően a reggeli után tényleg felcsévélték a horgonyt, irányba fordultunk és végre elindultunk Türkmenbashi felé. Megjegyzem, a tenger semmivel nem tűnt nyugodtabbnak, mint a minap, aminek gyorsan meg is lett az eredménye, szobatársainkon ugyanis erőt vett a tengeribetegség. Ritával egyelőre megúsztuk, de azért mi is inkább az ágyban ejtőzést választottuk, és csupán néhány felderítő kört végeztünk a fedélzeten… Beszélgettünk egy kamionossal, akiről kiderült, hogy dolgozott együtt magyarokkal. A közös munka során két magyar kifejezést is sikerült elsajátítania, ami alighanem tökéletes jellemzése a magyar népléleknek: „nem tudom”, illetve „nincsen”. No comment. :)

Ahhoz képest, hogy a hajó alig vánszorog – három órával később is láttuk még a partot, a GPS szerint 17 km/h-al repesztünk -, az idő szinte repül, és már ebédre hívnak. A kaja továbbra is egész jó, de normál adag csak az autóneppernek jár, bár az is igaz, hogy energiát sem fogyasztunk sokat. Állítólag a Bakuból induló türkmén hajókon az ellátásért pluszban kell fizetni – cserébe viszont a vadi új hajó 8 óra alatt átér -, bezzeg ez all inclusive. Délután Rita alszik, én inkább olvasgatok, míg a többiek betegen fetrengenek.

Este felé mindenki felélénkül, már érezni a cél közelségét. A vacsoránál egy török kamionos, aki gyakran jár Magyarországon – és máshol is - megkérdezte, hogy miért lehet az, hogy a rendszerváltás óta az egykori szocialista országok rohamtempóban fejlődnek, addig a magyar vidék rohad. Érdekes, hogy a külső szemlélő miként látja az országot… Ennél is meglepőbb volt, hogy rendszerint halal sajtot szállít az Alföldről Szaúd-Arábiába. Én még sosem hallottam a termékről – holott vannak vidékek ahol az országunk erről nevezetes -, de kipróbálnám.

Vacsora után Nargiza élénk érdeklődést mutatott az afrikai fényképeink iránt, és meglepő ismereteket csillogtatott a maszáj életformával kapcsolatban. Majd belekezdett abba a monológba, amit pont egy napja magam is vázoltam néhány sorban. Reméli, hogy 50-70 év múlva már a türkméneknél is elfogadott lesz valamit csupán a szépség élvezetéért, vagy szórakozásból csinálni, és túl tudnak lépni a mindennapok fojtogató anyagi kérdésein. A maga részéről a világ felfedezését jövőre Oroszországban kezdi, de a mester tanulmányai alatt már Európát járná be.

Noha az idő telt, nem igazán akart közeledni a kikötő, kerültünk, lassultunk, így az éjfél körüli várható érkezés hajnali négyre csúszott… Szóval lesz idő aludni egy keveset, igaz már utcai ruhában.