2018.09.11. – A leglehúzósabb hely a mennyek alatt

A mai napunkat Guilin felfedezésére szántuk, ami túlzott bizalmat feltételezett a város iránt. Félreértés ne essék, Guilinban lenne mit csinálni, csak éppen minden dombot, minden parkot, minden valamirevaló épületet szemérmetlenül körbekerítettek, és odaültették a kínai kasszás Erzsit. A díjszabásnál sem voltak szívbajosak. A Li-folyó által ölelt belváros ezzel együtt is megéri a sétát. Itt találhatóak Nap és Hold pagodák, amik baromi látványosak, előbbi egy tó közepéből nő ki, és egy víz alatti folyosón közelíthető meg. Az Elefánt ormány szikla is nagyrészt látható a kerítésen kívülről. A legnagyobb attrakciók viszont a kilátók, amikhez fizetni és mászni is kell, cserébe láthatjuk a várost, amit szó szerint körbevesznek a karszt hegyek. Sajnos elég messze, és a pára sem javítja a látótávolságot. Mi az esti pénztárzárás után a naplementét néztük meg az egyik szikla tetejéről, addig pedig a parton bejártuk a „két folyó, négy tó” hajóútvonalat, időnk volt bőven, a látvány pedig még befogadhatóbb is, mint hajóról lett volna.

A helyiek egyébként fürdenek is Li-folyóban, aminek kellemes meleg volt a vize, de fürdőruha hiányában nem tudtunk csatlakozni. (Pedig a nap második részében már eléggé untam magam, szóval a szándék meglett volna…) Este azért lett egy kis izgalom, ugyanis amikor felkapaszkodtunk a dombra, kiszúrtunk egy helyi suttyót, aki –elég bénán – elkezdett követni minket. Épp Ritát nyugtattam volna, hogy ne aggódjon, a szikla csúcsán még egy csomóan vannak, mikor egy velünk szemben lefelé sétáló bácsi jelezte, hogy ne számítsak másra, ő az utolsó. Mindezt magyarul. A rajongónk végül nem próbálkozott semmivel, mi pedig a hegy lábánál utolértük a bácsit, aki épp egy kerekesszékes nénit tolt a belváros irányába.

Mint kiderült, egy nyugdíjas párról volt szó, akik saját szervezésben – és saját tervezésű, illetve kivitelezésű mobil tolószékkel - járják be Dél-Kínát. Az elkövetkező két órában velük beszélgettünk, és persze bejártuk a kivilágított belvárost. Kellemes volt friss gondolkodású nyugdíjasokkal találkozni, azt pedig igazán példaértékűnek tartom, hogy a néni az előrehaladott izomsorvadás dacára sem rest az önsajnálat helyett az élet napos oldalán sütkérezni. Úri jókedvünket csak az tette tönkre, hogy megkóstoltuk a jackfruit névre hallgató gyümölcsnek álcázott borzalmat. Főleg az enyémet, mivel Rita a saját részét is könnyű szívvel rám hagyományozta…

2018.09.12. – Kína legszebb rizsföldjei

A tegnapi viszonylagos semmittevés után ma ismét sűrűnek ígérkezett a program, de legalábbis baromi korán kellett kelni, hogy elérjük az első - 6:50-kor induló – buszt a Longji rizsteraszok felé, melyet a műfajban Kína legszebbjének tartanak. A terv egész pontosan az volt, hogy Pingan falutól elsétálunk a tizenöt kilométerre fekvő Dazai faluig, ami elsőre nem tűnik lehetetlen vállalásnak, de a tömegközlekedés a hegyek közé egy irányba három óra, ráadásul az utolsó busz fél öt körül indul visszafelé, tehát ha bámészkodni is akartunk, akkor iparkodnunk kellett.

Tíz óra körül már elég nagy élet volt a kiindulóponton, na nem mintha más is hajnalban indult volna Guilinból, de sokan töltenek egy-egy éjszakát a rizsföldeken, hiszen komoly turista infrastruktúra épült ki az utóbbi években, ami napjainkban is folyamatosan fejlődik. Nem hülyeség egyébként, kicsit bántam is, hogy mi nem tettünk így, elvégre egy naplemente nem lehet rossz errefelé…

Pinganban két kilátópontot nevesített a térképem, az egyik az egész régió legnevezetesebbje, mely szerényen a „kilenc sárkány és öt tigris” névre keresztetek. Ide villanyautók vitték fel a turistákat, és tényleg nem rossz, de szerintem a falu egy kicsit sok volt a képben a rizsföldek rovására, a másik kilátóból – ahol csak mi voltunk – ellenben csak rizs látszott, míg szemmel ellátni. A maga nemében a látvány egyébként legalább olyan elképesztő, mint az Avatar-hegyeké, és európai szemmel legalább annyira különleges is. Mindemellett a mezőgazdaság csúcsteljesítményeiként is megállják a helyüket, ugyanis az első teraszokat több, mint hétszáz éve vájták a hegyoldalba. A teraszos termelés lényege, hogy a hegy tetejéről induló patakokat becsatornázzák a 2-3 méter széles teraszokra, melyeket szükség szerint tudnak eztán elárasztani és kiszárítani, ráadásul az átfolyó víz meg sem tud poshadni. Elképesztően elegáns és szemet gyönyörködtető megoldás, de felteszem a kialakítás ennek megfelelően nem volt egyszerű…

Pingan után kezdődött a túra, ahol túlzás nélkül több siklóval találkoztunk, mint turistával. Voltak viszont agresszív helyi nénik, akik mindenáron vizet akartak nekünk eladni. Arra ugyan nem volt szükségünk, de elkészíthettem életem legdrágább fényképét – nem volt magasan a léc, mert még sosem fizettem fényképért -, ugyanis a helyi asszonyok igen sajátos genetikájuknak köszönhetően kivétel nélkül elképesztő hajkoronával bírnak. Mondjuk azt, hogy hozzájuk képest Rita, de még a Sörgyári Capricco szőke főhősnője is tüsihajúnak tűnik. Átlag másfél méteres nénik két és fél méteres hajjal, amit a fejükre tekerve hordanak, nem rossz!

Az út másik érdekessége – természetesen a rizsen kívül -, hogy szemtanúi lehettünk egy új turisztikai desztináció születésének, ugyanis a két falu között épp egy óriási virágoskertet építenek. A beléptetőkapuk megvannak, a kilátó már majdnem kész, de a virágok még sehol. Fordítva azért jobban örültem volna. Azért volt látnivaló így is, mivel észrevettünk egy gyönyörű pillangót, amint épp nektárt szürcsöl egy vadvirágon. Gondoltam csinálok pár jó képet, így megközelítettem, amennyire lehet, ami olyan jól sikerült, hogy fény derült a titokra, miért nem repül el – noha csapkodott a szárnyaival bőszen – szerencsétlen… Ugyanis épp egy kisebb imádkozó sáska ette a fejét. Ritának két hétig rémálmai lesznek, az tuti! :) 

Az ösvény egyébként egyáltalán nincs kitáblázva, így párszor eltévedtünk, de legalább végre igazi túraélményt kaptunk, nem pedig kiépített utat. Ritát megcsípte egy tigrisszúnyog, ami másfél óra erejéig rendkívül fárasztó témát biztosított számára, de szerencsére végül elértük Dazait, ott pedig olyan látvány fogadott minket, hogy még Rita szava is elállt. Dazai rizsteraszai ugyanis sokkal látványosabbak, nagyobbak, izgalmasabbak, mint a korábbiak. Szerencsére volt még majdnem három óránk, hogy minden irányból körbejárjuk őket, de majdnem az is kevésnek bizonyult. Ez biztos, hogy nem az a látnivaló, ahol bárki szóvá tenné a magas belépő díjat, vagy az utazás extra költségeit, kötelező eleme kell legyen minden Dél-kínai utazásnak.

Ezzel együtt a nap elég szerencsétlen véget ért, ugyanis az esti érkezés, és a vacsora után Ritán kijött valamiféle étel-allergia, amitől a bőre egyre több helyen kezdett úgy kinézni, mintha másodfokú égési sérüléseket szenvedett volna, ráadásul ezek a területek folyamatos mozgásban voltak. A kalcium nem igazán használt, de egy eukaliptuszos krém legalább annyira elzsibbasztotta, hogy aludni tudjon… Talán holnapra ürül szervezetéből a méreg.

2018.09.13. – Yangshuo, a 200 Gellért-hegy városa

Reggelre Rita jobban lett – bár egészen nem múlt el a bőrpír és a viszketés -, így az eredeti tervnek megfelelően a kórház helyett Yangshuoba tettük át a székhelyünket, ami Dél-Kína aktív turizmusának központja, egyben talán a világ legszebb fekvésű városa. A karszt kúpok itt ugyanis nem a várost ölelik körbe, hanem a város szerves részét képezik. Nagyjából úgy kell elképzelni, mintha több száz Gellért-hegy (mínusz citadella:)) nőne ki egy Budapestnél kisebb területen, Yangshuo házai pedig kitöltenék a köztük lévő űrt. És mindezt tetézi, hogy a várost még a Li-folyó is kettészeli. Üröm az örömben, hogy az épületek viszont többnyire szocreál jellegűek, ami azért némileg rontja az összképet…

Noha még két hetünk van Kínában, teljes magabiztossággal állíthatom, hogy megérkeztünk a legjobb szállásunkra. Új hostel frekventált helyen, könyvtár, moziterem, saját szoba fürdőszobával, mindez napi 2300 forintért, amely a reggelit is tartalmazza két fő részére. Mióta szeptemberre fordult a naptár, a szobaárak 10-20%-al lettek olcsóbbak, de ez már szinte túlzás…

Összhangban azzal, hogy ide nem elsősorban az építészet, vagy a kultúra miatt jön az ember, a városon belül sok nevezetesség nincs, ellenben két helyet nem szabad kihagyni, az egyik a TV-torony, a másik pedig a sétálóutca. Előbbihez meg kell mászni a belváros legmagasabb hegyét, ami nem túl vészes feladat, és figyelmen kívül kell hagyni a belépést tiltó táblákat. A hostel recepciósa szerint a torony éjjeliőre igazán nem rigorózus ember, és fejenként 200 forintért bárkit beenged. És tényleg, négy némettel néztük a naplementét, ami a magas páratartalom miatt ugyan nem volt túl látványos, de a 360 fokos panoráma anélkül is szenzációs volt. Igazán megérte, még úgy is, hogy lefelé már sötétben bukdácsoltunk fél órát…

A sétálóutca pedig a legbulisabb hely, amit eddig Kínában láttunk. Óriási tömeg volt, ráadásul egymást érték a night klubbok, amikből eddig konkrétan egyet sem láttunk még Kínában. Volt is egy kisebb vitánk Ritával, hogy a „fölösleges” 50 yüanunkból egy táncosnő egyetemi tanulmányait támogassuk inkább, vagy pedig egy rikítóan színes falvédőt vegyünk… Végül csak sikerült átvinnem az akaratomat, és megvettük a falvédőt!

Éjszaka egyébként újra visszajöttek Rita kiütései, ha holnap sem múlik el magától, valamit kezdenünk kell a dologgal…

2018.09.14. – Hegyen, de inkább csak völgyön át, két keréken

Na, nem mintha elirigyeltem volna a biciklis világjárók életmódját, de Yangshuo környékének felfedezéséhez a biciklibérlés tűnt a legkézenfekvőbbnek, amit a hostelben meg is tudtunk oldani. Nem vállaltam túl magunkat, az 50 km-es kör a hagyományos, váltó nélküli biciklikkel bőségesen elégnek tűnt, még akkor is, ha különösebben nagy dombokat nem is kellett velük megmászni.

Első állomásunk alig egy óra tekerés után a Hold-szikla volt, mely inkább hasonlított egy velencei hídra, ugyanis a Hold jelen esetben inverzként, egy nagy lyuk képében jelent meg az alakzatban. Ezt követően tekertünk át Longtan faluba, ahol egy elég szépen fennmaradt a Ming-kori falumag fogadott minket. Sajnos a legtöbb épületbe nem tudtunk bejutni, de így is megérte a kisebb kitérőt. Ezt követően – hála a navigációnak – az út legizgalmasabb része következett olyan – egyébként jó minőségű – utakon, mely a kertek alatt, alig egy sávban vezetett el a Yulong-folyó partján haladó bicikliútig. Itt elég sokat kellett tekerni a Sárkány-hídig, mely a legrégebbi híd a környéken, és tényleg elég jól nézett ki, csak épp alig lehetett látni a turistahordáktól. A bicikliút egyébként szenzációs volt, nem elég, hogy a folyó és a karszthegyek végig kísértek minket, de egy szakaszon feltűntek a rizsföldek is, ahol Longjival ellentétben nem csupán egyfajta rizst (zöld, mely éréskor sárgába hajlik) termesztettek, hanem vörös, fekete, és fehér mezők is voltak. Ráadásul sok helyen már megkezdődött az aratás, így abba is bepillantást nyerhettünk pár óra erejéig.

Nem sokkal három óra után – ebédelni… - visszaértünk Yangshuoba, amivel még magamat is megleptem, így kaja után még eltekertünk a 15 km-re lévő Liugong településig is – ezt eredetileg két nappal később, délelőtt terveztem -, ahol a Li folyó legszebbnek mondott épülete, egy pavilon volt a fő attrakció. Meg persze az út maga, ami a lemenő nap fényében visszafelé különösen szép volt.

Rita szerint ez a nap szépségében vetekedett a rizsteraszokkal, amivel különösebben én sem tudtam vitatkozni… Hogy a párhuzam ne álljon meg itt, estére újra előjött az allergia – napközben szunnyad, mint egy denevér -, amivel most már tényleg kezdeni kellett valamit. A hostel tulajdonosa robogóval elvitte Ritát a „klinikára”, ami inkább egy gyógyszertár volt, ahol a nővér 5 perc alatt megvizsgálta, majd adott neki egy injekciót, és kétféle gyógyszert, amit három napig kell szednie. Egyébként az injekció után egy órával már teljesen tünetmentes volt, szóval talán nem kezelték félre.

A kellemetlen meglepetés mellett azért akadt egy kellemes is. Este elmentünk a szomszédos bevásárlóközpontba csokiért, ahol pont belefutottunk egy etnoshowba, melynek keretében a régió feltörekvő táncművészei, énekesei és akrobatái tartottak bemutatót. A produkciók sem voltak rosszak, de a záróakkord vitte a prímet, amikor is kínai legjelentősebb kisebbségeinek népviseleteit mutatták be a fellépők. A kínai népviseletek – ellentétben az emberekkel – rendkívül kifinomultak, lenyűgözőek. A fejfedő pedig nem csupán térben jelenti a ruha csúcsát, egykoron a létező legfontosabb státuszszimbólum volt, így a lehető legpompázatosabb fém/szövet/fa kalapokban vonultak fel a lányok.  

Egyébként a hotel értékelései között találtam egy friss hozzászólást egy magyar pártól, aki tíz napot töltött itt. Nem vagyok biztos abban, hogy ennyi időt értelmesen el lehetne tölteni, viszont a mi három napunkat már előre elkezdtem kevesellni…

2018.09.15. – Hajókázás a Li-folyón

Elöljáróban, a mai nap teljesen máshogy alakult, mint terveztem, hála a kínaiak elképesztő rugalmatlanságának, de ezzel együtt sikerült a legtöbbet kihozni belőle. Pár hét múlva biztosan kellemes emlékként emlékszem majd vissza, jelenleg azért még bőven bosszant a dolog, de kezdjünk mindent az elején…

Korán reggel elbuszoztunk Yangdi településre, mely Yangshuotól 40 km-re északra található a Li-folyó partján. A terv az volt, hogy vagy sikerül megalkudni egy elfogadható összegbe – fejenként tízezer forint a hivatalos ár, ami röhej -, amiért lehajózhatunk 10 km-t a folyón Xinpingbe, vagy átkompozunk – a térkép által jelzett úton – és túrázva tesszük meg a távot. A korai órára tekintettel turisták nem, de hajók és hajósok már szép számban voltak a kikötőben. Természetesen alkura egyikük sem volt hajlandó, így életbe lépett volna B-terv, azonban a hajósok és a kikötőmester kánonban közölték velünk, hogy nincs lehetőség átkelni a folyón. Nagyjából 50 méter távolságról beszélünk, ráadásul csak az ottlétünk alatt legalább öt hajó ment át tök üresen. Egyszerűen nem voltak hajlandóak átvinni minket… Ráadásul azok, akik leráztak, még a kedvesebb kínaiak voltak, a legtöbb hajós egyszerűen arra sem méltatott, hogy felénk forduljon, amikor elkezdtünk beszélni hozzájuk… Az ilyen mértékű tirpákság elég gyorsan ki tud hozni a sodromból, így rövid úton visszabuszoztunk Yangshuoba, hogy aztán ismét busszal, valamivel dél előtt megérkezzünk Xinpingbe.

A majdnem kétezer éves településnek meglenne a maga bája, de sajnos tele volt turistákkal, és agresszív árusokkal – egyébként az árusok messze ebben a régióban a legrámenősebbek, eddig ilyesmivel nem találkoztunk -, akik inkább csak ráerősítettek a délelőtti kellemetlen tapasztalatra. A táj persze itt is lenyűgöző, el is sétáltunk a „20 yüanos” kilátóhoz, mely táj – némi photoshoppal megdolgozva - az említett bankjegy hátoldalán köszön vissza. Itt Rita összekülönbözött egy nénivel, aki minden tiltakozás ellenére rá akarta tukmálni a nyomorult virágkoszorúját, amivel sikerült tönkre tennie a nagy műgonddal befont haját. Mintha nem lenne elég kínai errefelé, aki úgyis megvesz minden szemetet…

Ennyi bosszúság után kellett valami, ami megmenti a napot, így mégsem hagytuk ki a hajókázást – ami minden útikönyv szerint kötelező -, Xinpingből ugyanis van egy körjárat a közeli halászfaluba, amit egyébként is meg szerettem volna nézni. Ez ugyan nem bambusz motorcsónak volt, hanem nagyobb hajó, de a látvány kárpótolt, és egyébként sem biztos, hogy a motorhang annyira felemelő lett volna…

A hajó kikötött a halászoknál, ahol lehetőség volt kormoránokkal fotózkodni – a helyiek velük végeztetik a piszkos munkát -, amivel az összes kínai élt is, de Ritát nem tudtam rávenni a dologra, mivel nem tetszett neki, amilyen durván bántak a madarakkal. Van igazság a dologban, de nem hinném, hogy Délkelet-Ázsiának lenne olyan szeglete, ahol az állati jogok ott lenne a tíz legforróbb téma között…

Azért ezen út alatt is akadtak bosszantó dolgok. Például a hajó tetejére, ahonnan a legjobb kilátás volt, csak a visszafelé úton lehetett felmenni – ennek hála mindenki egyszerre rohamozta meg -, de hogy miért, az még a női léleknél is nagyobb rejtély… Ahogy az is, hogy a kínaiak arca mégis miféle bőrből készül. Rita a kikötés alkalmával megette az eléggé megolvadt csokiját - már ez a mutatvány is arra sarkallt vagy féltucat embert, hogy körbeállva bámulja -, miután hátat fordított a tömegnek az egyik gennygombóc elé állt és karba tett kézzel, teli szájjal röhögve, elkezdte mutogatni neki, hogy ugyan nyalja már le a megolvadt csokit a papírról. És amikor azt mondom, hogy mutatta, azt nem úgy értem, hogy a kezével… Teljesen szürreális volt az egész, főleg, hogy a fickó előadásához a felesége is asszisztált. A többi félkegyelmű pedig fintorogva, vagy röhögve bámulta, mintha valami cirkuszi mutatvány lenne. Persze mindez csak apróság, az út összességében tényleg jó volt.

A hajókázás után visszamentünk a szállásra, ahol szerettem volna kipróbálnia térség gasztronómiai különlegességet, a sörben sütött harcsát. Rita nem nagy rajongója a halételeknek, de ez még neki is elnyerte a tetszését, szerintem pedig egyenesen óriási találmány. Javaslom otthoni kipróbálásra! Bónusz: a halvacsorához még sajátos magyar zenei válogatást is összeraktak vendéglátóink, a hostellakó nagy örömére. Egyben ez volt az ünnepi fogásunk is, ugyanis ma már nem tért vissza az allergia, Rita túlélte első találkozását az ázsiai egészségüggyel.

2018.09.16. – Életünk első tájfunja

Reggel – szokásomtól eltérően – ránéztem az időjárás előrejelzésre, ami a már kellően legyengült Mangkhut tájfun érkezését, viharos szelet és esőt prognosztizált. Szerencsére a délelőtti biciklizésen két napja túlestünk, így némileg tudtuk sűríteni a programot, ami Daxu település meglátogatását jelentette. A nyugdíjas magyar párnak ez volt a kedvence a Gujlin közelében fekvő látványosságok közül, és a Lonely Planet sem fukarkodott a dicsérő szavakkal.

Hogy eljussunk a 2200 éves kereskedőfaluba, előbb vissza kellett menni Gujlinba, de szerencsére ugyan arról a buszállomásról tovább tudtunk menni, így egy órára már meg is érkeztük. A falu egyébként tényleg a legjobb állapotban lévő, legnagyobb és a legtöbb különlegesen épületet felvonultató az összes közül, ennek megfelelően jóidőre elvesztünk a történelmi negyedben. Több épületet sikerült belülről is megnézni: a régi iskolát, egy grandiózus színházat – ami felújítás alatt állt, de bekommandóztunk a hátsó ajtón -, kedvencemet, a város egykori leggazdagabb kereskedőjének házát, a konfuciánus templomot, a taoista templomot, valamint egy nagyon jó állapotban lévő, hat generáció által lakott parasztházat is. Három óra után valóban feltámadt a szél, így jobbnak láttuk visszaindulni…

Végül szerencsénk volt, ugyanis bár a szél nem csillapodott, az eső lógó lába nem hullott alá, így szárazon érkeztünk vissza jól bevált szállásunkra, és még a hátizsákjainkat is épségben találtuk. Este ugyan elkezdett szemerkélni az eső, de ember legyen a talpán, aki erről megmondta volna, hogy egy tájfun utózöngéje, nem pedig egy jóval átlag alatti őszi zápor… Bár a recepciós szerint az „igazi” vihar csak éjfélkor érkezik, mi abból már semmit sem érzékeltünk, mondhatni első tájfununkat simán átaludtuk. Azért ennél többet vártam…

2018.09.17. – Az utolsó nagy menet

Reggel elég nehezen szedtük össze magunkat, amiről nem elsősorban a fáradtság tehet, hanem az a nemszeretem érzés, hogy megint egy közel egynapos vonatútra indulunk Kunmingba, Yunnan tartomány székhelyére. De ez lesz az utolsó, cserkészbecsszó! Mivel a jegyeket már előző nap megvettük, így kapkodnunk sem kellett, hogy a délben induló vonatot elérjük. Mintha az idő is együtt érzett volna velünk, szemerkélt az eső, az állomást közelítve pedig elkezdett szakadni…

A buszozásnak azért volt egy érdekes momentuma. Ritához egy tag újfent elkezdett kínaiul beszélni. Ebből még nem sült volna ki semmi, de a mellettünk ülő fiatal lefordította a kérdését, arról érdeklődött, hogy hová valósiak vagyunk. Miután megtudta, hogy Magyarországról jöttünk, belekezdett egy húszperces monológba, amit a fiatal srácnak címzett, ellenben nyilvánvalóan rólunk beszélt, mert bár nem nézett ránk, mutogatni azért mutogatott. Azóta is próbálom kitalálni, hogy mi bukott ki a fickóból Magyarország hallatán. Legerősebb tippem az, hogy a magyar történelmet foglalta össze a kalandozó hadjáratoktól Budavár visszafoglalásáig. Az elméletet némileg gyengíti, hogy a bácsi nem akadémikusnak, hanem egy fertőző vegyi raktár éjjeliőrének tűnt, de egyelőre nincs jobb ötletem…

Sajnos imáink nem találtak meghallgatásra, ugyanis a vagonunkban újra kétharmados többségbe kerültek a koszos körmű suttyók, de sebaj, elvégre csak 19 órán keresztül kell elviselni a közvetlen közelségüket…