2018.08.22. – A város, ahol el lehet intézni

Leshan az óriás Buddha szobra miatt egyébként is szerepelt volna az útitervünkben, de előrébb kellett hozni, ugyanis egy napunk maradt, ameddig igényelhettük a vízumunk meghosszabbítását. Márpedig egybehangzó vélemények szerint erre itt van a legkönnyebben mód. A szálláshoz járó reggeli – rizsnyák, mint Turpanban – elfogyasztása után gyorsan kinyomtattam a szükségesnek vélt dokumentumokat (újabb lemondható booking.com foglalások, útvonalterv, útlevél és vízum fénymásolatok), majd elindultunk a rendőrségre. Sor egyáltalán nem volt, az ügyintézők beszéltek angolul, ráadásul semmiféle extra papírt nem kértek. Ki kellett tölteni egy lapot az adatainkkal, meg egyre ráírni pár városnevet – hotelfoglalás sem kell -, ahová készülünk, befényképeztek minket a számítógépes rendszerükbe, és 40 perc alatt meg is voltunk. Másnap 11 után jöhetünk a vízumokért… Tényleg automatizmusról lehet szó.

Mint aki jól végezte a dolgát, a szállásra visszatérve pihentünk egy kicsit, majd elindultunk keríteni valami ebédet. Ritát nagyon megfogták az utcán árult egészben sült kacsák, így kerestünk egy helyet, ahol – ugyan nem egészben -, de fel is tálalták nekünk. Az itteni kacsa specialitás – ellentétben a pekingivel – egyáltalán nem zsíros, hanem mézben pácolják. Szerencsére egyáltalán nem tolakodóan édes, nagyon ízlett is mindkettőnknek. Újabb sziesztára nem volt idő, így elindultunk tiszteletünket tenni a jó öreg – 1200 éves - Buddhánál a folyó túlpartján.

Az odajutás, és a bejutás is simán ment, sőt, bent sem fogadott az az irtózatos tömeg, így jókedvűen nézelődtünk a dzsungelt idéző környezetben. Bambuszerdők, szakállas fák, buja zöld vadon mindenfelé, csak néha kandikált ki közülük egy-egy templom, vagy pagoda. A Buddha szoborhoz érve azonban – átmenetileg – elpárolgott a jókedv, mert mint kiderült, a szobor lábához egy szűk lépcső kanyarog le, előtte pedig egy nagyjából kétórás sor állt. (Már többször értekezett egy esetleges atomháború következtében Kínában megvalósuló százmilliós népességcsökkenés pozitív externáliáiról. Bár gyanús, hogy ez csupán az „üres város” hadicsel átültetése volt a hidegháborús diplomácia nyelvezetébe, azért látom az elképzelés igazságmagvát…) No igen, a park fő látnivalóját azért csak nem lesz egyszerű becserkészni, mert oldalról fejmagasságból egyszerűen nem lehetett belátni a teljes alakot, olyan hatalmas. Úgy döntöttünk, hogy lesz még kisebb ez a sor – és 3 óra még van zárásig -, így addig megnézünk minden mást.

Minden más alatt egy halászfalut, és egy szigetet kell érteni, ahová egy igazán pofás híd vezetett. A halászfalu inkább szuvenírárus falunak tűnt – bár tényleg voltak halászok a folyón -, viszont az éttermek kínáltak pár igazán különleges ételt. Amik persze még éltek. Az angolnák és halak mellett ugyanis különböző teknősök is voltak a terítéken, de a legelképesztőbbek a kínai óriásszalamandrák voltak. A Föld legnagyobb kétéltűi 1,9 méterre és 60 kg-ra is megnőhetnek. Őszintén remélem, hogy ezeket a példányokat – amik maximum pár kilósak lehettek – nem a halászok fogták, hanem tenyésztelepekről származtak, ugyanis a húsuk nagyon népszerű Kínában, miközben a faj súlyosan veszélyeztetett. A szigeten jó sokat kellett lépcsőzni, ráadásul az idő is szorított minket, így az ottani templomot nem a szokott alapossággal jártuk be, de a fene sem gondolta volna, hogy így kell majd kapkodnunk… Visszafelé menet elhaladtunk az Orental Buddha Capital nevű hely mellett, ahol 3000 Buddha szobrot őriznek. Nem az időhiány, nem is a drága extra belépő, hanem amiatt hagytuk ki a helyet, hogy az igazán látványos szobrok – például a 170 (!) méteres fekvő Buddha – gipszből van, és egyébként pár éve csinálták az egészet. Fogalmam nincs, hogy mire jó ez, és hogy engedhettek ilyen parasztvakítást egy világörökség helyszínen…

Ahogy arra számítani lehetett, a sor valóban kisebb lett, így alig egy és háromnegyed óra alatt (…) eljutottunk a gigász lábához. A szobor méreteit nagyon nehéz elképzelni, főleg, hogy csak viszonylag közelről lehet rálátni – három folyó összefolyásánál épült egy sziklavájatban, a legenda szerint a víz faragta -, csak a füle 7 méter, a lábkörmein pedig simán fel lehetne húzni egy családi sátrat. Ja igen, és ül a drága, bár a trónját nem dolgozták ki. Elképesztő belegondolni, hogy bő egy évezrede hány ember, hány éven át dolgozott azon, hogy a szobor aztán az örökkévalóságig őrizze a várost…

Bá elvileg már bezárt a hely, kifelé sem siettünk, így megnéztünk még pár pavilont, kergettünk néhány különleges madarat, majd gyalog indultunk vissza a város felé, hogy a lemenő nap fényében csodálhassuk a part menti sétányt. Meg is állapodtunk abban, hogy Leshan eddig messze a legélhetőbb kínai város, ennél is tovább menve, kimondottan kellemes hely.

Este még elég sokáig fent voltunk, mivel ki kellett találnom, hogy pontosan melyik túrákat is vállaljuk be – megelőlegezve az új vízumot -, ugyanis Szecsuánban a bőség zavarával találkozik az ember. Szerencsére másnap csak 11-kor van jelenésünk, így tovább alhattunk a szokásosnál…

 

2018.08.23. – A város, ahol mégsem lehet mindent elintézni

Kelés után bosszankodtam egy sort, hogy miért nem aludtam inkább reggeli helyett, mert kezd unalmas lenni ez a tejberizsre csak nagyon távolról emlékeztető trutyi. Sebaj, biztos legalább egészséges, mint a rossz kaják általában… Összepakoltunk, majd menetrend szerint estünk be a rendőrségre. A nyomtató döglődött egy kicsit, így várnunk kellett a vízumra, de végül fél óra alatt bekerült az útlevelünkbe. Olcsó, gyors, nem tesznek fel kérdéseket, Leshant tényleg csak ajánlani tudom azoknak, akik egy hónap alatt nem sokalltak be Kínától…:)

Újfent a tegnapi étterembe mentünk ebédelni, de most kevésbé lett szerencsés a választás, ugyanis töpörtyű szerűséget kaptunk csili ágyon. Kérdezte a pincérnő, hogy bírjuk-e a csilit, Ritára való tekintettel csak keveset kértem, ehhez képest a kaja negyven térfogatszázalékát az tette ki… Kíváncsi vagyok mi lett volna, ha erősre kérem… :) Ezzel együtt nem volt rossz a kaja, és még Rita is megbirkózott a disznóhússal. Ezt követően egy búcsú és a csomagjaink erejéig visszatértünk a hostelbe, majd elindultunk a napi második missziójára, telefonkártyát szerzeni így három hét után… A recepciós ajánlotta China Mobile üzletről ugyan gyorsan lepattantunk, de azt mondták, hogy a központi egységüknél kaphatok majd útlevéllel is kártyát, valamint útba is igazítottak.

Nem volt nehéz megtalálni a toronyházat, és az alsó szinten lévő üzletet, mely pont olyan volt, mint egy T-home akármelyik plázában, beleérve a sok tucat várakozót is. (A korábbi üzletek mind teljesen üresek voltak.) A sorszámosztó nem beszélt angolul, de találomra csak adott egy számot, amivel akkori becslésem szerint fél óra alatt akár sorra is kerülhetek. Nem mondhatni, hogy eseménytelenül telt az idő, ugyanis egy idősebb hőbörgő ügyfél konkrétan botrányt csinált, előbb csak üvöltözött, majd elkezdte csapkodni az egyik pultot, végül már az alkalmazottakat püfölte. Mindezt egyébként a biztonsági őrök vigyázó tekintete mellett. Teljesen szürreális élmény volt, főleg, hogy az egész nem azzal ért véget, hogy kivágták az üzletből, mint macskát szarni, hanem soron kívül odaengedték az egyik ügyintézőhöz… Mindegy, legalább visszaigazolást nyert az elméletem, miszerint óvakodni kell azoktól, akik pörköltszaftos atlétatrikóban akarnak hivatalos ügyben eljárni. (Tényleg csak az hiányzott, hogy felhúzza a trikót a hasán, ami sudribunkó körökben egyébként roppantul elterjedt errefelé…)

Végül csak sorra kerültem, illetve sorokra, ugyanis az ügyintézők elkezdtek velem pingpongozni, hogy egy olyannál kössek ki, aki egyáltalán nem beszélt angolul. Cserébe elvette az útlevelem, elkezdte feldolgozni az adataimat, fényképeket készített, így már azt hihettem – azt is hittem -, hogy sínen van az ügy, mikor közölte velem, hogy a SIM vásárláshoz kínai személyigazolvány kell, nincs-e véletlenül egy helyi barátom, aki megvenné nekem… Pffff. Persze abban nem lehettem biztos, hogy végre találok egy helyet, ahol sikerül a dolog, de az elég bosszantó, hogy ezt nem tudták egy órával korábban közölni.

Szerencsére nem volt hová rohanni, szépen kibuszoztunk a vasútállomásra, megvettük a jegyünket, majd vártunk néhány percet, hogy két nappal életünk leghosszabb vonatútja után eljöjjön a legrövidebb is. Az Emei Shanig tartó 35 km-es távot a korábban is kipróbált szupervonattal a menetidőben jelzett 16 perc helyett 12 alatt tettük meg, szóval még az ülést sem tudtuk igazán bemelegíteni… Mondjuk emiatt nem bánkódtunk sokáig.

A hotelünk szerencsére a vasútállomás – és a Szent Hegy – közvetlen közelében van, így ötre már le is pakoltunk. Mivel a túra holnap hajnalban indul, a faluban pedig nincs egyéb látnivaló, így a napot a gasztro-újdonságok jegyében kívántuk folytatni. Vacsorára Rita egy olyan helyet választott, ahol mi magunk süthettük meg a kiválasztott húsokat és zöldségeket egy az asztal közepébe épített sparhelten. Egyébként a kínaiaknál valamiféle státuszszimbólum lehet, hogy meghagyják a rendelt mennyiség közel felét… Mert megtehetik. Elég taszító szokás, de körülöttünk mindenki így járt el. Pedig a kaja tényleg remek volt, de meggyőződésem szerint eléggé túlárazott. Nem gond, az elkövetkező két napban úgy is konzerveken fogunk élni, szóval belefért az urizálás…:)

Apropó, a túrához beszereztük az összes olyan tartós élelmiszert, amire pár hónappal ezelőtt rá sem néztünk volna. Fejlődünk…:) Ha már előre ettünk, nem ártana kicsit előre aludni is, így ma elmarad az éjszakai műszak.

 

2018.08.24. – Majomkodás a szent hegyen

Reggel kicsit elhúzódott az indulás, főleg mert a recepciósnak igazán nehezen sikerült csak elmagyarázni, hogy a csomagjainkat otthagynánk megőrzésre, és majd másnap este visszatérünk. Az a fajta volt, akinek miután feltűnt, hogy nem értjük amit mond, megpróbálkozik azzal, hogy akkor leírja ugyanazt… Sebaj, végül megszabadultunk a felesleges tehertől, és elindultunk Emei Shan felé. Viszonylag közel volt a szállás a hegyhez, így azt hittük, hogy pikk-pakk ott leszünk majd, de mint kiderült, a hegy lábánál egy teljesen labirintusszerű turisztikai gigaberuházás valósult meg (hotelek, bevásárlóutcák, buszpályaudvar, ellenben jegypénztár csak azoknak, akik extra szolgáltatásokat is igénybe kívánnak venni…), így elég sokat kellett bolyongani, hogy az első állomásunkat, egy templomot megleljük. Végül majdnem tíz óra volt, mire a tulajdonképpeni túrát el tudtuk kezdeni, amit úgy nyolcra terveztünk.:)

Az út első része bambuszerdőn keresztül vezetett – árulták is mindenhol a bambusz túrabotokat, amit a kevés túrázó kínai kivétel nélkül meg is vett, mi inkább lehajoltunk, és felvettünk egyet az út mellett heverő többszáz bambuszból… -, és mint kiderült, a túraútvonal sokkal jobban ki van építve, mint azt vártam/reméltem. Az összesen 3200 méter szintemelkedésen keresztül végig lépcsősor vitt minket, ami elsőre könnyítésnek tűnhet, de a lépcsők pont úgy voltak méretezve, hogy egy fok túl kevés, kettő pedig túl sok lenne, így baromi fárasztó volt haladni. Cserébe viszont nyugalom volt, alig pár tucat ember vélte úgy, hogy gyalog kell eljutnia a Qinyin Pavilonig, ami a túraútvonal egyik legszebb pontja. Ugyanis itt a hegyről lezúduló patak két részre válik, és különböző sziklaformákat alakít ki, melyek közül egyik tetejére egy pavilont is építettek. Sajnos ide jár libegő, így hirtelen egy nagy rakás kínai zúdult a nyakunkba. Innen tovább araszoltunk felfelé, a hírhedt tibeti makákók által uralt erdőrész felé, ahol gyakorlatilag tízméterenként botlottunk figyelmeztető táblákba, amik a majmok veszélyes mivoltára, és a velük való bánásmódra oktatta az egyszerű turistákat. Persze mindenkit a majmok vonzottak, pedig itt végig a patak gyönyörű völgyében haladt az út, mely talán a túra legszebb része volt. Illetve a túra legszebb része az a százféle óriási pillangó volt, amik tömegével repkedtek körülöttünk, Rita el volt ájulva a látványtól, főleg, hogy a lila pólóját meg is kóstolták párszor. Fényképezni mondjuk csak a preparátumokat tudtuk, amit minden árus megpróbált ránksózni, de hiába.

A majmok viszont elmaradtak, pedig alaposan felkészütem a fenevadak ellen vívandó ádáz küzdelemre, de úgy tűnt hiába hegyeztem ki a bambuszbotomat... Találkoztunk egy természetfotóssal, aki reggel ugyan látott párat, de azóta is arra várt, hogy visszajöjjenek. Mondjuk, ha megtett volna még egy kilométert, akkor a patak túloldalán rálelhetett volna arra a családra, amire mi is, de azért ötven méter távolságból nem volt igazi a találkozás… Kicsit csalódottan haladtunk tovább, és nem meglepő módon az emberek ismét elkezdtek fogyni körülöttünk. Az elég meredek kaptatón folyton előzgettük egymást két fiatal kínai sráccal, így végül összehaverkodtunk velük, és együtt folytattuk tovább az utat. A kapcsolatot még az sem terhelte meg, amikor felbukkant az út mellett egy sikló – egy teljesen egyszínű, barna, jelentéktelen példány -, és az egyik srác megpróbálta agyoncsapni a bambuszbotjával, amit igen hatékony és erőteljes közbelépéssel sikerült megakadályoznom. Sajnos nem igazán beszéltek angolul, így nem magyaráztam el nekik, hogy a buddhisták számára az élet érték – láttunk is egy szerzetest, aki megállította a turistaforgalmat, hogy egy nünükét átsegítsen az úton -, talán nem jó ómen a szent hegyükön elkezdeni a gyilkolászást…

A táj egyébként lenyűgöző lett volna, de elérve a hegy felső régióját masszív ködbe kezdtek burkolódzni a karsztkúpok, így azokat inkább csak sejtettük, mint teljes pompájukban gyönyörködtünk bennük. Cserébe azonban váratlan izgalom szakadt a nyakunkba, ugyanis egy teljesen elhagyatott szakaszon megtámadott minket két méretes majom, ráadásul az egyiknek olyan vérvörösek voltak a szemei, mintha hetek óta matek szigorlatra készült volna. A támadást lehet szó szerint is venni, ugyanis lerohantak minket, vicsorogtak, üvöltöztek, csupán csak a bambuszbotokkal lehetett őket a már veszélyes távolságon kívül tartani. A majomcsapat többi tagja egyébként az út melletti fákon várta a zsákmányt, de hiába, mert a vezérhím mindent azonnal megzabált, amit a kínaiak dobtak nekik, hogy végre el tudjunk oldalazni a helyszínről. A majmok egyébként még elég sokáig követtek minket, de több falat nem jutott a számukra. Szóval megvolt a majmos élmény, persze nem olyan, mint amit a „Charlie, majom a családban” című sorozat sugall, inkább amolyan „Majmok bolygója” utánérzéssel, amit a közeljövőben immár dokumentumfilmként fogok újranézni. Tanulság, alaposan felül kell vizsgálnom a család majomagyvelő evésére vonatkozó - eleddig gránitszilárdságúnak gondolt - policyjét…

Újabb végtelennek tűnő lépcsősorok megmászása után elérkeztünk a hegy egyik legnagyobb, és minden bizonnyal legdrágább kolostorához – na nem ahhoz, ahová reggel terveztünk eljutni, ahhoz hiányzott az elvesztegetett két óra -, ahol a sötétedésre tekintettel maradtunk is egy éjszakát. Mielőtt még beköltöztünk volna, az egyik kínai srác meghívott minket vacsorázni. Mint kiderült, szeretné kicsit gyakorolni az angolt, mert jelenleg havi nyolcszázezer (!) forintot költ a magántanárára, de nem fejlődik annyira, amennyire a szülei elvárják. Noha először kicsit ódzkodtunk elfogadni a meghívást,  fenntartásunk ezen pillanatban tovaszállt, és inkább azon kezdtem bánkódni, hogy nincs nálunk számlatömb… A vacsora egyébként remek volt, bár a srácok szerint Chengduban minden sokkal ízletesebb, szóval ők a maguk részéről ott is hagytak mindent az asztalon. Köszöntük.

A kolostorban alvásnak megvan a maga sajátos hangulata, örültem, hogy ki tudtuk próbálni, de a mai túrára, valamint a holnap hajnali – napfelkelte néző – kelésre tekintettel a spirituális élményt gyorsan lecseréltük egy kiadós alvásra.

 

2018.08.25. – Köd előttünk, köd utánunk

Kicsit elszámoltuk az ébredést, így jóval megelőztük a napot, de még mindig jobb, mintha fordítva történt volna. Bár az alapján, hogy a nap első sugarai alig hatoltak át a sűrű ködön, és a közeli hegycsúcsok is csupán körvonalaikban látszottak, talán ez mégsem annyira biztos. Annyi biztos, hogy hétkor már úton is voltunk, és a változatosság kedvéért lefelé lépcsőztünk, ami annyival rosszabb, mintha felfelé mentünk volna, hogy ezt a szintkülönbséget később még pluszban meg kell másznunk.

De a búslakodásra nem volt sok időnk, ugyanis végre létrejött az a találkozás, amire tényleg évek óta vártam, az egyik kanyarban ugyanis egy gyönyörű, sárgászöld-fekete mintás kígyó emelte fel a fejét, melyet a megkérdezett kínai herpetológus szakértő Jerdoni gödörkésarcú viperájaként (Protobothrops jerdonii) azonosított. Lányos zavaromban csak egészen béna képeket sikerült csinálnom róla, de azért a lényeg látszik, egy rendkívül szép állat mutatta meg magát egyébként elég sok ideig, mielőtt tovasiklott volna. Úgy tűnik, én nem tetszettem neki annyira, mint fordítva, de sebaj. Aki korán kel, aranyat lel, ugyebár!

Az állatos kalandoknak azonban itt nem lett vége, nem sokkal később ugyanis ismét majomcsapdába kerültük. Most nem csupán kettő, hanem vagy tíz majom kerített be minket – biztos elsajátították a kínai nemzeti táblajáték, a wei chi (go) alapvetéseit, ahol szintén ez a cél -, és kevésbé agresszvían, mint tegnapi társaik, de lényegesen eredményesebben vadászták le a tesze-tosza kínaiakat. Az egyik, félkezű, tehát ártalmatlanabbnak tűnő majomnak ugyanis sikerült az egyikük hátába kerülnie, és a másodperc töredéke alatt már fel is ugrott a hátizsákjára, a meglévő kezével lehúzta a zipzárat, kikapott egy tésztalevest és már menekült is a zsákmánnyal. Tíz méter távolságból pedig villámgyorsan felbontotta, a tésztát szétosztotta a többieknek, majd a szószt és a levesport tartalmazó tasakokat egymás után feltépte és a szájába öntötte. Nem gondolom, hogy először csinálta végig ezt a hadműveletet, és feltételezem nem is utoljára…

Ezt követően az utunk 50 méteres látótávolság mellett folytatódott, de ezzel ki is egyeztem volna – a korábbi élmények kárpótoltak -, de az útitársunk kezdett igazán kiborítani. Azzal nem lett volna bajom, hogy minden ételt árusító bódénál  - szám szerint öt helyen megállt – vásárolt valamit, de bármit is vett, csak megturkálta, majd több, mint a felét egyszerűen kidobta. Tényleg, nem volt olyan, aminek a nagyrésze ne került volna a szemétbe. Személy szerint legalább tucatnyi okból kifolyólag rühellem a pazarlást, márpedig Kínában a sörhas kirakása, az esernyővel csapkodás és a hétköznapi párbeszéd agresszív üvöltözéssé konvertálása mellett éppen ez számít nemzeti sportnak.

Szerencsére már nem volt messze a csúcs, ráadásul pár helyről egészen szuper – persze a köd miatt nem tökéletes – panoráma tárult elénk, ráadásul az út vége felé már jóllakott – tehát nem agresszív, nem tolvajkodó - majmok is szórakoztattak minket, és ez kicsit megbékített. Persze a majmok nem véletlenül voltak jól ellátva, a csúcs közelében ugyanis ismét hemzsegni kezdtek a turisták, így az utolsó kilométereket már árusok forgatagában kellett megtenni. Mondanám, hogy a látvány kárpótolt, de háromezer méter felett – a csúcs alig volt magasabban – olyan köd telepedett ránk, hogy a sziklára épült ikonikus aranysztúpának a tetejét egyszerűen nem is lehetett látni. Mondjuk a ködben úszó szobor sejtelmessége sem volt rossz, de azért megnéztem volna teljes egészében, ha már ennyit másztunk. A panorámáról nem is beszélve… Nem akarok elégedetlennek tűnni, mert bár az idő lehetett volna jobb is, az állatos élmények miatt ez az útvonal bőven befér a legemlékezetesebb túráim közé. Három óra felé indultunk vissza a csúcsról a néhány kilométerre lévő buszpályaudvarig, ahonnan szinte azonnal volt is járatunk vissza a kiindulási ponthoz. A túra nehézségét jól mutatja, hogy a busz az 50 km-es szakaszt két és negyed óra alatt tudta megtenni. Mondanám, hogy végig rémisztő szerpentineken haladtunk, vélhetően így is volt, de mi inkább átaludtuk az egészet. :)

A városba visszaérve aztán sikerült kiválasztanunk a létező legbizarrabb vacsorát, ugyanis kaptunk egy óriási tál levest, amiben két hozzávaló volt: szaftos disznóhús darabok és vagy egy kiló főtt karalábé. Viszonylag könnyen meg tudtunk osztozni Ritával, de nem úgy, ahogy korábban szoktunk… Este egyébként kiderült, hogy járhattunk volna rosszabbul is, mint a köddel, ugyanis elkezdett szakadni az eső, és úgy cikáztak a villámok, mintha Zeusz kihívta volna Phil Taylort egy darts-meccsre. Szerencsére ezt már a szállodai szoba ablakán keresztül figyeltük, amig el nem nyomott minket az álom. Ha valaki tudja, ki nyert, szóljon!

 

2018.08.26. – Bandázás a pandákkal

Ritka szerencsétlenül alakult a reggel, ugyanis a Maps.me online térképe és a Lonely Planet egyéves kiadása egyszerre tréfált meg teljesen fals információkkal, így nem csupán lekéstük a 8:30-as Yaanba tartó buszt, de egy hónap után ismét taxiba kényszerültünk, hogy legalább a következőt elérjük. Yaan szintén egy Budapest méretű kisváros Chengdu vonzáskörzetében, és egy mellette fekvő faluban található a Bifengxia Panda Centrum, ami a 2008-as nagy földrengést követően vált az egyik legjelentősebb pandakutató központtá. Különböző számokat találtam arra vonatkozóan, hogy hány panda él itt, 50 és 80 között lehet az igazság, azonban az arra vonatkozó észrevételek egyeznek, hogy a környezetét tekintve ez a legszebb pandabázis, és szerencsére kívül esik a turista útvonalakon, így viszonylag nyugalmas is. Utóbbi döntő érv volt, így Chengdu helyett itt fogjuk megnézni őket.

A busz menetrend szerint meg is érkezett, azonban nem arra a pályaudvarra, ahonnan tovább tudtunk volna menni a pandákhoz, így még várt ránk egy kellemetlen séta. Szerencsére a minibusz nem várta meg, míg megtelik, így viszonylag gyorsan elértük a szállásunkat, ami negyed óra sétára volt a pandabázistól. Az egymás hegyén-hátán épült kisebb szállodák között nem volt egyszerű meglelni a miénket, mivel senki nem beszélt angolul a környéken, de még a szálloda neve sem volt kiírva tisztességes betűkkel. Mindegy, megoldottuk a dolgot, fél háromkor pedig – mint kiderült, csak egy órát vesztettünk, mivel fél kettőig a park ebédszünetet tart… - megváltottuk a jegyünket. Éppen az első bamba bestia felé baktattunk, amikor mókás intermezzó történt. Észrevettem egy táblát, ami kígyó- és darázsveszélyre figyelmeztet, mondtam is Ritának, hogy figyeljen a lába elé. Figyelt, és kb. öt másodperc múlva szólt is, hogy a táblától tíz méterre ott kúszik egy. És tényleg! Egy szintén nagyon szép, igaz nem mérges – amit ekkor még nem tudtunk – sikló.

Végtére felbukkant az első panda is. Viszonylag közel a számára kialakított „futtató” széléhez – azaz hozzánk – sétált fel, s alá, majd megpróbált visszabújni a házába, amit sajnálatos módon zárva talált. Láthatóan nem egy túl aktív példányról volt szó, de az elkövetkezőkhöz képest még így is búgócsigának tűnt. Henyélő pandák itt, henyélő pandák ott, már majdnem elment tőlük a kedvem, amikor az utolsó előtti látogatható kifutóban egy igazi sztáralkatra bukkantunk. Aki nemcsak, hogy folyamatosan pózolt a látogatóknak – akik tényleg nem voltak túl sokan, hál’ Isten -, hanem elkezdett enni is előttünk. Amivel szinte megadta a jelet a többi példánynak, ugyanis fél négy körül hirtelen életre kelt az összes állat, pezsgővé vált a légkör, és kezdetét vette az igazi pandaélmény. Láttunk civakodó pandákat, fára mászó pandákat – sokkal ügyesebbek voltak a fákon, mint a földön -, és zabáló pandákat. Az ugyan nem derült ki, hogy hányan vannak a parkban, mi pontosan egy tucatot nézhettünk meg. A pandákat egyébként nem lehet nem szeretni – pedig próbáltam -, tényleg zabálnivalóan bumfordi állatok. Sosem fogom megbocsátani Ben Sillernek, hogy a Trópusi viharban megölt, megnyúzott, majd sapkaként a fején hordott egyet. Sem ezt, sem az Utódomra ütök című rettenetet.

A park elvileg csak négyig lett volna nyitva, de szerencsére ez csak a pénztárra vonatozott, így még bőven volt időnk kiélvezni a pandák aktív időszakát. De eljött a búcsú ideje, nekünk pedig még volt egy kis sétánk, ugyanis sötétedés előtt végig szerettük volna járni a pandapark köré épített 7,5 km-es mesés túraútvonalat. A kínaiak egyébként tényleg nem aprózzák el, ha komplex turisztikai desztinációt akarnak létrehozni – tizenöt éve még villany sem volt a környéken -, ugyanis a pandapark mellé felhúztak egy elég nagy állatkertet is, majd ezek köré, a patakot követve egy élménysétányt (nem beszélve a szállodákról, és az éttermekről). A túraútvonalon szintén alig volt mozgás, így ki tudtuk élvezni a vízesések, a sziklák és a szubtrópusi dzsungel szépségeit, ráadásul sötétedésre még a szállásra is visszaértünk.

Szerencsére előkerült a fogadósné fia, aki angolul ugyan nem beszélt, a fordítóprogrammal ellenben jól bánt, így tájékoztatott minket, hogy azon az útvonalon, amerre másnap menni szándékoztunk, megszűnt a buszforgalom, így kénytelen voltam némiképp változtatni az útiterven. Viszonylag gyorsan összeállt az új terv, mi pedig az út egy újabb csúcsélményével gazdagodva tehettük el magunkat holnapra.

 

2018.08.27. – Folyószabályozás kínai módra

Reggel ugyan a beígért fuvar nem jött, de nem sokat kellett várni az első, szinte üres kisbuszra, így a pályaudvaron kipróbáltuk a gőzgombóc helyi kiadását, valamiféle szőlőízű zselével. Egész jó volt, nem is tudom, mikor ettünk utoljára meleg reggelit. A módosított terv szerint a következő állomásunk a teljességgel kimondhatatlan nevű Dujiangyan város volt, ahová egyébként is mentünk volna a kétezer-háromszáz éves, máig működő folyószabályozási rendszere miatt.

Ez első olvasásra biztos nem hangzik túl érdekesnek, pedig az, ráadásul a város az egyik legkellemesebb meglepetés eddigi kínai utunk során. Nem elég, hogy a busz időben érkezett – pedig azok késnek rendesen - már a pályaudvaron egy angolul tökéletesen beszélő társadalmi munkát végző fiatal segített megvenni a tovább utazáshoz való jegyünket, de az óváros – gondolom vadiúj ez is, van ahol még zajlott az építkezés -, ahol a szállásunk is volt, az egyik leghangulatosabb volt az eddig látottak közül. (Bunkó kínaiak persze itt is vannak, egy mahjongozó bácsi útbaigazítás helyett – a szomszédban tett pár lépésre lett volna a hostelünk – úgy zavart el, mintha kóbor kutyák lennénk… ) Ehhez képest a szállásunk olcsó volt, a tulaj segítőkész, és beszélt angolul, az éttermek még frekventált helyen is olcsóbbak voltak az átlagnál, ráadásul nagyon jó kaját is kaptunk. Ebéd után következett a fő látnivaló, a centrumban elhelyezkedő kirakatpark, ahol nem csupán a csatornarendszert lehetett megnézni, hanem gyönyörű kerteket, taoista templomokat – a város a taoizmus bölcsője – és kilátókat járhattunk be, amire rá is ment a napunk többi része. Nem is beszélve a hídról, ami a bejárathoz vezetett, és az egyik legszebb, amit valaha láttam.

A csatorna-rendszert egyébként úgy kell elképzelni, hogy pár ezer éve egy mandarin gondolt egyet, és a gyakori áradásokat úgy kívánta orvosolni, hogy – gátak helyett – a folyót egyszerűen feldaraboltatta hét ágra, új medreket ástak, és a vízállás függvényében mindig megnyitottak egy-egy csatornát. Szinte az örökkévalóságnak alkotott – mivel a mai napig működik a megoldás-, meg is kapta érte a maga szentélyét az egyik templomegyüttesben.

A város éjszakai kivilágításban is szép, de a pezsgés meglepően rövid ideig tartott, így mi is viszonylag gyorsan ágyba tudtunk kerülni.

 

2018.08.28. – A Nemzeti Park hátsó bejárata

Reggel nem kapkodtunk, de a recepcióst még így is mi ébresztettük a kijelentkezéshez. A mai buszút a leírások szerint 4600 méteres hágón, borzasztó szerpentineken keresztül vezet majd el minket a Négy Nővér Nemzeti Park szívében fekvő Rilong faluba, ahonnan a környék több völgyét is be fogjuk járni. Talán évekkel ezelőtt a hajmeresztő utazás még valóság volt, mi viszont már csupán alig kanyarogtunk – azért csak fel kellett mennünk 3000 méterre -, ehelyett 5-15 km-es alagutakon keresztül közelítettük meg a célt. Már az útról feltűntek a „Nővérek”, négy egymás mellett álló 5200 és 6200 méter közötti hegycsúcs, melyet ekkor még tökéletesen tisztán lehetett látni. A szállásunkat gyorsan elfoglaltuk – WiFi még a világ végén is van -, majd kerestünk valamit ebédre. Beültünk egy forgalmas étterembe, majd ráböktünk az első szimpatikus ételre, egy az asztalon hagyott erdei gombás-sonkás főfogásra – mint említettem, a kínaiak mindig meghagyják az étel felét -, hogy akkor ilyet kérnénk, meg persze rizst köretnek. A nő mondta az árát, ami szimpatikusnak is tűnt, majd pár perc múlva megjelent két adag rizzsel. Ekkor esett le, hogy a pincér azt feltételezte, hogy mi valaki más maradékát szeretnénk újra kifizetni… Nem kicsit esett le az állunk. Mikor szóltam, hogy ezt hogy gondolja, akkor felvilágosított, hogy az a fogás dupla annyiba kerülne, szóval igazán baráti volt az ajánlata. Azért mi mégis választottunk valami mást.

Ebéd után azt terveztem, hogy rápihenek az elkövetkező napok túráira, de a hostellel szembeni építkezésen légkalapácsozó bácsi ezt másként gondolta, így megkérdeztük a recepciós srácot, hogy mivel üthetnénk el pár órát. Ő azt javasolta, hogy másszuk meg a szállással szemközti csúcsot, ahonnan remek a kilátás a hegyekre. Értetlenkedve jeleztem neki, hogy az már a holnapi túraútvonal része, és kemény belépődíjak vannak, amit egy két órás edzés kedvéért igazán nem fizetnénk ki. Erre ő legyintett, mondván a Nemzeti Parknak van egy másik bejárata is, épp szemközt a szállással, ahol nem vezették össze a kerítést, és egy elég széles ösvény vitt felfelé. Hát jó.

Nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy az ösvény – ami legalább 5 méter szélesen ki volt taposva - forgalmasabb volt, mint a hivatalos bejárat. Egyébként egy erőteljes kaptató volt, amit negyven perc alatt sikerült legyűrni, ekkor értük el a domb tetején felállított sztúpát, amit színes tibeti zászlók borítottak. A fények tökéletesek voltak, a fotótéma adta magát, az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy a legmagasabb hegycsúcs tetejét már belepte a köd. Reméltük, hogy holnap reggel sapka nélkül láthatjuk, de így is készült pár igazán jó kép. Az út lefelé sem volt gyorsabb – a sziklák eléggé csúsztak, így óvatosan kellett ereszkedni -, de vacsoraidő előtt már a szálláson voltunk. Rita azt találta ki, hogy a grillhús mellé egy-egy héjában sült édesburgonyát együnk, ami az első pár falat után ízlett, de utána már kész kínszenvedés volt. Rita nem is bírt vele. Tanulság, egy burgonya lehetőleg ne legyen édes.

A kísérletem a korai fekvésre elbukott, remélhetőleg a korai kelésre vonatkozó másnap már össze fog jönni…

 

2018.08.29. – Nővérek híján

A mai túra elég nehéznek ígérkezett, mivel a bejárni kívánt Hazi-völgy 19 km-es (oda-vissza 38) és mindeközben 2500 méter szintkülönbséget kell legyűrni. Ennek megfelelően hajnali fél hétkor indultunk, így persze esélyünk sem lett volna jegyet kapni, de szerencsére már ismertük a járást. Kellemes meglepetésként a dombtetőről nézve a Siguniang-hegy (a legmagasabb nővér) csúcsa szinte teljesen tiszta volt, és egyébként élénken emlékeztetett a Matternhornra. Meg is kívántam egy kis Tobleronet, de Kínában csokit – a Snickersen kívül – egyszerűen nem kapni. (Cserébe ugye minden más édes…) Ekkor még nem tudtuk, hogy ma utoljára láttuk, és nem a köd miatt.

A hajnali indulásnak volt egy kellemetlen mellékhatása – több is, például a fáradtság -, miszerint senki nem járt előttünk, aki az úton legelésző jakokat elzavarta volna, így ez a feladat ránk hárult. Az első csoportból, amivel találkoztunk, egy fiatal bika konkrétan nekünk támadt, leszegett fejjel iramodott felénk, és csak attól torpant meg, hogy a félreugrás közben rákiabáltam. Ezt követően minden jakátkelés igazi stresszhelyzetté vált, és a lehető legkörültekintőbb stratégia mentén vittük véghez, egy csapat még így is majdnem eltaposott minket.  Rita legalább megtanulta, hogy a nagydarab bamba háziállatoktól érdemes jobban tartani, mint bármilyen mérges kígyótól…  

A Hazi-völgyről több helyen írták, hogy az összes völgytúra közül a legjobb, mivel ez a legkevésbé turistás, itt a legtöbb a szintemelkedés, és a legszebb a táj. Az első kettőt alá is írom, de a harmadikkal vitatkoznék. Az út 60%-a ugyanis erdőben haladt – elég szépben, az igaz - , mivel az útvonalat sikerült a hegyoldalban vezetni, ahelyett, hogy a gerincen ment volna, ahonnan látszottak volna a hegyek, vagy a patak partján, ahonnan legalább a vízben gyönyörködhettünk volna. És egyébként is, nehezemre esik valamit csúcs túrának beállítani, ahol a legszebb panoráma nagyjából 1,5 km gyaloglással elérhető. (Arról nem is beszélve, hogy azt a minap már láttuk.) Szerencsére egy idő után kiértünk az erdőről, így már volt panorámán, igaz nem a fő hegyláncra. A patak pedig két igazán szép tavat is kialakított, amik közül az egyik csak időszakos volt, így most „csupán” a patakot láttunk, amint pókhálóként szövi be a völgyet, mint Dujiangyan mesterséges csatornái.

A hivatalos turistaút nem vezet végig a völgyön, hanem a tavak után visszakanyarodik, és felvisz egészen a gerincre, így miután észleltük, hogy az ösvény előttünk a ködbe vész, úgy döntöttünk, hogy követni fogjuk, és mászni fogunk. Igen ám, de az utolsó információs táblánál jött a  feketeleves, a gerinc felé haladó ember már csak hegyi vezetővel mehet. Korábban ezt eszükbe nem lett volna jelölni valahogy… Őszintén szólva egy táblát sosem tévesztenék össze Checkpoint Charlieval, ezért a rajta lévő információt is csupán egyfajta baráti ajánlásnak véltem. Elindultunk tehát fölfelé, ami láthatóan a tibeti pásztorokat – itt találkoztunk először emberekkel - sem zavarta nagyon. A jogi akadály áthidalása azonban nem vezetett el minket a Kánaánba, ugyanis nem sokkal később az út egész egyszerűen megszűnt, pontosabb több tucat jakszaros csapásra szakadt. Természetesen a GPS-ek sem tudtak kiigazodni a tájon, egyszer az út alatt, másszor fölötte voltunk, de rajta sosem. Még rajzon sem, nemhogy a valóságban. Másfél óra bolyongás után, négyezer méteres magasság fölött jött el a pont, hogy visszafordultunk. Pontosabban előtte ebédeltünk, méghozzá nem is akármit, hanem a katonaságnál rendszeresített önmelegítős dobozos kaját. Az elkészítése nagyobb élmény volt, mint az íze.

Visszafelé elég kedvetlenül baktattam, pedig ha nem lettek volna túlzott elvárásaim a túrával kapcsolatban, objektíve azért igencsak jónak mondanám. Ritának például nagyon tetszett. Ekkor már találkoztunk néhány emberrel. Egy fiatal pár szintén a csúcs felé igyekezett egy másik útvonalon, de őket pedig a vadőrök fordították vissza. Az sem lett volna jobb. Csak azt bánom, hogy nem maradtunk az eredeti tervnél, és követtük a patakot, ameddig lehet.

Ami viszont biztossá vált, hogy holnap nem utazunk vissza Chengduba, hanem nekivágunk egy másik völgynek. Remélhetőleg ott több szerencsével járunk…

 

2018.08.30. – Na, ez már döfi!

A második túránk a Changpig völgyet célozta, ami már sokkal inkább illeszkedik a tömegturizmus igényeihez, ugyanis az első pár kilométerén fapallós korzó vezet – ennyit bír az átlag kínai -, de még mindig jobb, mint a harmadik völgy, amit 30 km-en keresztül követ aszfaltút és hop-on-hop-off busz szolgáltatás… És ami a lényeg, elvileg végig a négy nővér mellett vezet az út, igaz más perspektívából szemlélhetjük őket. Ma mindenképpen meg kellett ismerkednünk a pénztárral, mivel a völgy bejáratához kisbusz viszi az embereket, amit a jegyár tartalmaz. Mivel nyitásra ott voltunk, egyáltalán nem volt zavaró a „tömeg”, még úgy sem, hogy mi a túra előtt még bementünk az út elején található aranytetős tibeti templomba, valamint tettünk egy kitérőt egy méretesebb vízeséshez is. Gyorsan magunk mögött hagytuk a helyieket, és onnan már miénk volt a pálya.

Délelőtt még elég ködös volt az idő, de a völgy oldalai végig beláthatóak voltak. És a látvány bizony elég jó volt, ötezer méteres, farkasfog-szerű csúcsok mindkét irányba. Amikor pedig nem volt rálátás a hegyekre – bár többnyire volt -, akkor is nagyon szép szubtrópusi köderdőben haladtunk, ráadásul végig egy folyócska partján. Tíz kilométer után kiértünk a szűk völgyből egy legelőre, ahol varázsütésre eltűnt a köd – kivéve a legmagasabb nővér csúcsáról -, a táj pedig lélegzetállítóan szép volt. Cserébe viszont életveszélyes jakok borzolták a kedélyünket…:)

A Nemzet Park emberei igazán vicces fiúk, ugyanis további egy kilométer múlva kitettek egy táblát, miszerint tilos a továbbhaladás, de – kockáztatva, hogy ködfoltos leopárd ürülékként végezzük - mi ismét behatoltunk a No-Go zónába. Szemben a tegnapi nappal, most lehetetlen volt eltévedni, hiszen csak a folyót kellett követnünk. És mennyire megérte! Az út kezdőpontjától 15 km távolságra ugyanis találtunk egy olyan tisztást, ahonnan a környék minden létező hegyére tökéletes a panoráma, és minden csúcs a létező legjobb arcát mutatja. (Jellemző az útra, hogy egy-egy csúcs akár párszáz méter távolságból is teljesen másképp látszik.) Itt ettük meg az ebédet, majd némi pihenő után visszaindultunk, ugyanis a buszjárat csak délutánig közlekedik, nem számolva azzal, hogy néhányan mondjuk túrázni is szeretnének, nem csak lófrálni a kiépített részen pár órát…

Mondanám, hogy visszafelé már semmi izgalmas nem történt, de ez szerencsére nem igaz. Ugyanis az idő teljesen kitisztult, így szinte egy másik – de legalább annyira gyönyörű – táj fogadott minket. Külön megemlíteném a völgy azon részét, ahol a folyó tóvá duzzad, amiben a Gyilkos-tó mintájára kiszáradt fák tucatjai sorakoznak, szuper látvány volt, háttérben az ötezres hegyekkel. Ez a túra minden várakozásomat hozta, sőt túl is teljesítette, egyébként pedig a 30 km-es táv dacára még el sem fáradtunk, mivel alig volt szintkülönbség.

Nem sokkal öt óra után már a szálláson voltunk, ahol a recepciós lefoglalta – legalábbis azt hittem – a másnapi buszjegyet Chengduba, így a vacsora után nyugodt és hosszú pihenésnek nézhettünk elébe.

 

2018.08.31. – Reggeli riasztás

A generációmnak már nem adatott meg az élmény, hogy sorkatona lehessen, így eleddig nekem is kimaradt, hogy élces férfihang ébresszen hajnalok hajnalán. Eleddig. A recepciós dörömbölésére ébredtünk ugyanis, aki kisvártatva közölte velünk a jó hírt, hogy a tízórás buszon már nem volt hely, ellenben megy egy másik ötven perc múlva, amin még van kettő. Persze mehetünk holnap is…

Nem állítom, hogy Ritának az lenne a specialitása, hogy félálomban is elképesztő gyorsan pakol – sőt, alapvetően ez szokott lenni a kritikus pont az utazásoknál -, de ma igazán kitett magáért, így végül még várnunk is kellett a buszra. A négyórás utazás gyorsan eltelt – ennyi idő már fel sem tűnik -, Chengduban viszont iszonyatos hőség fogadott. Mivel alapvetően az volt a terv, hogy a túra után (és a következő túra előtt) pihenünk, ezért a szállás elfoglalásán kívül nem volt túl sok programunk. Sőt, ami volt, azt is áttettük holnapra. Mivel már egy hónapja vagyunk Kínában, kellett végre egy tölteléknap. A hostelünk amúgy teljesen formabontó volt. Egy srác összegyűjtött mindenkit a 20 emeletes házban, akinek van fölös szobája, és az összes kiadó helyet futtatta egy név alatt. Remek ötlet egyébként. Nekünk egy luxuslakásban jutott hely, a masszázsfotel mellett volt igazi japán WC is fűthető üléssel, mosó-szárító funkcióval. Az ember ki sem akart jönni a fürdőből…

Chengdu remek hely a pihenésre, és mindazoknak, akik olcsón akarnak jókat enni. Rita ebédre nagy showt csinált, ugyanis úgy nyúlt az evőpálcikákhoz, mintha nem egy hónapja azokat használná, sőt, még látni sem látott volna hasonlót az életben. Minden ténykedés megkoronázásaként pedig elhangzott a szájából a tökéletes mondat, melyet a történeti hűség kedvéért idéznék: „Tiszta hülyék ezek a kínaiak. Micsoda ötlet pálcikával enni a levest, amikor lehetne villával is?!”.  Ezzel együtt a vacsora volt a kedvencem, amit egy rozsdás biciklire szerelt – ezáltal hordozható – wok sütödénél ettünk. A wok mellett volt 20 kis edény, mindegyikben különböző hozzávaló, és amire rámutattunk, azt szépen összesütötték. Fel nem foghatom, hogy ez a koncepció miért nem terjedt el Európában, mivel a hangulat és az íz egyaránt elsőosztályú volt. Na jó, Rita talán túl bátor volt a csilivel, de végül ő bizonyult az erősebbnek…:)

 

2018.09.01. – Pandák újratöltve

A jó kajákon kívül persze Chengdu mással is várja az erre tévedő turistát. Mindenek előtt természetesen pandákkal, hiszen itt található a legnagyobb panda szaporító bázis a világon. Az itteni létesítményről illik megemlíteni, hogy kevésbé természetközeli, mint Yaan, ahol korábban voltunk, hiszen az év kb. 9 hónapjában a nagy melegre való tekintettel a pandákat légkondicionált házakban tartják – szóval fára mászó pandára itt aligha számíthatunk -, cserébe viszont sok van belőlük. Tényleg sok. És a belépő is elég baráti, tehát végül úgy döntöttünk, hogy visszatapsoljuk a pandákat a színpadra, méghozzá reggel, mert akkor a legaktívabbak.

Sajnos ezzel nem csak mi vagyunk tisztában, így fél kilenckor már igen jelentős tömeg fogadott minket – Yaanban néhány tucat ember volt, itt néhány ezer – az egyébként elég méretes állatkertben. A pandaházakon – és a használaton kívüli kifutókon – kívül egy kellemes rózsakert és tó is tartozik a parkhoz, ahol jópár fekete hattyú lejmolta a kenyérmorzsát – fehér viszont egy sem, szóval a balett elmaradt -, valamint vörös macskamedvék (aka. kis panda) között is sétálhatunk. A legnagyobb attrakció viszont a kölyökpandák óvodája/bölcsődéje, ahol félórás sorokban  - találkoztunk egy magyar nyugdíjasokból álló csoporttal is -, vágómarha módjára terelik az embert. Összesen 41 pandát számoltam – ebből egy (!) volt a kifutóban, gondolom véletlenül  :) -, amiből hat már játékos kölyök volt, míg a bölcsiben láthattunk ugyanennyi 1-3 hónapos mozgásképtelen bébit. Noha a körülmények nem voltak szívderítőek, azért nagy élmény volt, és ezért mindenképpen megéri eljönni ide. (Vigyázat, fél napos program!) Nem Yaan helyett, inkább kiegészítve azt. Egyébként a pandák – a kölyköket leszámítva – jobbára csak döglöttek, egyáltalán nem tűntek úgy, mint akik élvezik a bezártságot. A végére láttunk egy kisebb csetepatét is, de a pandáktól igazán nem telik sokra ezen a téren… Na, nem is ezért szeretjük őket.

A pandák után elmetróztunk Chengdu óvárosába – ami nagyjából két utcát jelent egy kolostor körül -, ahol sok időt nem töltöttünk, ellenben nem volt messze a városi múzeum, ami viszont sokkal jobb volt, mint vártuk. Persze itt is vannak bronz-, és faszobrok, tálak, hangszerek, amik sokadjára már nem tudnak az újdonság erejével hatni, de két tárlat igazán figyelemreméltó. Az egyik a város száz évvel ezelőtti életét bemutató szint, ahol viasz- és bronzszobrok, bábok, makettek és korabeli fényképek egyvelegéből igazán egyedi módon születik újjá a korabeli hangulat, a másik pedig a kínai árnyjátékok kiállítása. Ezek a bábok Rita kedvencei már hetek óta, minden bazár csúcspontjai – kellett is vennünk egy sárkányt még Xianban… -, na, itt megtalálhatta őket minden mennyiségben.

A múzeum után még útba ejtettünk egy kolostort – semmi különös, tüntetőleg a nevét sem írom le -, valamint a bicikli-wok kimérát – ezúttal kevesebb csilivel -, majd 12 órával az indulás után visszaértünk a szállásra. Nem hagytunk ki semmit, amit látni akartunk, és meg sem kellett szakadni… Tökéletes ráhangolás volt a másnapi - nem akarom elkiabálni, de az utolsó egész napos - utazásra.

 

2018.09.02. – Xinjian kísértete

Beletörődve a megváltoztathatatlanba – és eléggé elkésve :) - indultunk neki az újabb egész napos útnak, azzal a reménnyel, hogy a végén busás jutalom, az Avatar hegyek semmivel sem összehasonlítható látványa vár minket. A szinte katatón állapotból csupán a vasútállomás biztonságiőreinek sikerült kirángatniuk minket. Ehh, milyen rég volt már, hogy Ujgurisztánban eltanulhattuk a bicskáért alkudozás művészetét… Azóta sehol senkinek eszébe nem jutott kötekedni miatta. Eddig.

Mivel partnereik a „No”-n kívül nem ismertek más angol kifejezést, ezért igazán nehéznek ígérkezett az alkudozás, de megpróbálom nagyvonalakban vázolni annak menetét:

 Első biztonságis: Hangsúlyos „No” öt alkalommal. Részemről felsoroltam, hogy mely vasútállomásokon volt „OK” a bicska.

Második biztonságis: Nemtörődöm „No” három alkalommal. Részemről felsoroltam, hogy mely vasútállomásokon volt „OK” a bicska.

A biztonságiak főnöke: Határozott „No” két alkalommal. Részemről felajánlottam, hogy – a Turfanban tanult módszer szerint – betekerem a kést ragasztószalaggal.  Újabb két „No” immár bizonytalanul. Részemről jelzés, hogy menne a vonatunk, ne szórakozzon már. Végül egy lemondó „OK” a részéről.

Halvány fogalmam nincs, hogy mi értelme volt mindezt eljátszani, de mivel késésben voltunk – rohanni is kellett utána a peronra -, ezért ezt kevésbé találtam szórakoztatónak… A lényeg, hogy a bicska ismét megúszta. A vonaton „szerencsére” ismét csumpifalvi bagós suttyók mellé kaptunk jegyet, és bár próbálkoztunk cserével, csupán néhány órát tudtunk nyerni – azt ki is használtuk alvással -, végül a helyünkre kerültünk. Nem érdemes túlhangsúlyozni, hogy a kínaiak jelentős része mennyire undorító jelenség – köpködés a padlóra, folyamatos szemetelés, dohányzás a kupéban -, de ez alkalommal azt is megtapasztalhattam, milyen amikor gálánsak… Egy barom ugyanis éjfélkor képes volt megrázni a vállamat – legszebb álmomból ébresztve -, hogy ugyan szívjak már el vele egy cigit… Hát nem aranyos?

A vonat ismét percre pontos volt, így hajnali 2:40-kor szálltunk le róla, immár Hunan Provinciában, hogy kellemes 5 órás várakozás után tovább – bár földrajzilag inkább vissza – induljunk a teljességgel kimondhatatlan nevű Zhangjiajie felé. De legalább miénk volt az egész pályaudvar...