2018.06.18. – Folytatás az üzbég oldalon

Annak, hogy a mai napon – de az sem kizárt, hogy egész héten :) - nagyjából mi voltunk az egyetlen átkelők, a gyorsaság mellett azért akadt negatívuma is. Jelesül nincs sem pénzváltó, se tömegközlekedés a határ üzbég oldalán, így egy hiénataxissal voltunk kénytelen eljutni a határtól alig 30 km-re található Nukusba, mely Karapalksztán Autonóm Régió központja. Az utóbbi napokban felötlött bennem, hogy némi katasztrófaturizmus keretében meg kéne látogatni az Aral-tó hűlt helyét, valamint a víztől párszáz km-re, az egykori kikötőben rozsdásodó hajókat. Áthaladva az Amu-Darja hídján, ami alatt víz már mutatóban is alig volt, már nem voltam biztos abban, hogy erre feltétlenül áldoznunk kéne egy napot, és a kérdést rövidre is zárta, hogy a város legolcsóbb szállodájában is olyan elszállt árat mondott a recepciós, hogy már alkudozni sem volt kedvem. Mivel gyermek volt az idő, gondoltam megnézzük a szovjet kultúra legjelentősebb művészeti emlékeit bemutató – Közép-Ázsiában egyedülállóan gazdag – Savitsky Múzeumot, de a térkép által jelölt helyen csupán egy felújítás alatt álló épületet találtunk. Ha nagyon akarjuk, biztos megtaláljuk az új helyét, de a csomagokkal nem igazán volt kedvünk bóklászni, ráadásul a szocreál művészet amúgy is csupán az érdeklődésem perifériáján foglal helyet – Rita pedig nem ragaszkodott hozzá foggal-körömmel -, így inkább a Khívába való transzfert választottuk. Mivel a napi egyetlen buszt jó eséllyel lekéstük volna, a közösségi taxit választottuk. Kb. fél óra várakozás után be is telt az autó, és elindultunk Urgenchbe (nem összetévesztendő a határ túloldalán lévő Konya-Urgenchel), ahonnan terv szerint marsruthkával közelítjük meg a Khívai Kánság egykori központját. Az út egyetlen a taxiút másfél órája telejsen eseménytelen volt, aminek örömére egyik utastársunk – akit az Ég olyan gengszter fizimiskával áldott meg, hogy egymaga játszhatna Alibaba mellett akár 5-6 rablót is – meghívott minket egy fagyira, és megmutatta, melyik kisbuszra szálljuk. A várakozás alatt azért sikerült levonni a következtetést, hogy az átlagos üzbég semmiféle ázsiai vonással nem rendelkezik – barnább a bőre és sötétebb a haja, mint egy átlagos magyarnak, tehát tulajdonképpen dél-olaszok… -, és bár náluk is van törökből fejlesztett hivatalos nyelv, szinte kizárólag az oroszt használják. A fiatalok is.

A másfél órás zötykölődés alatt – mi, ha a főúton megyünk, húsz perc lett volna – Ritának óriási sikere volt, nagyjából az összes angolul tanuló stréber lányka megtalálta. Az egyikük még az esküvőjére is meghívott minket, ahol mi lettünk volna a - nem elírás – 2601, illetve 2602. vendégek. A korábbi olvasmányélményeim alapján a közép-ázsiai esküvők elég jó bulik szoktak lenni – persze nem akkorák, mint Afganisztánban -, főleg ha ilyen szép méretesre van tervezve, de sajnos az esküvő időpontjában már elég messze leszünk, így azt kénytelenek leszünk kihagyni. (Talán ha átraknák a helyszínt a kedvünkért, biztos van rá mód... :D)

Még sötétedés előtt megérkeztünk Khívába, ahol gyorsan elfoglaltuk a szállást – van wifi, saját fürdő, és nem utolsó sorban az óváros főkapujától 50 méterre található -, majd elmentünk vacsorázni. Noha a 35 fok, a cipekedés, és az elmúlt napok alváshiánya kezdett meglátszani rajtunk, azért a kivilágított várfal volt annyira kecsegtető, hogy éjszaka még megejtettünk egy bemutatkozó sétát… Huhh, nagyon jó lesz ez.

2018.06.14. – Érkezés a katarizált Észak-Koreába

Reggel hat előtt gyűltünk össze a kantinba, hogy visszakapjuk végre az útleveleinket, amire némi várakozás után sor került, így nem sokkal később végre stabil talajt érezhettünk a talpunk alatt. Persze a kikötőben nem lehet csak úgy bóklászni, így a csomagokkal várnunk kellett a fuvarra, ami egy negyven éves barkasz képében érkezett, a második turnusba oda is fértünk. Az első benyomás így szovjetesre sikeredett, de pár perccel később futószalagra raktuk a csomagokat, átléptük a terminál küszöbét, és hirtelen a katari reptéren találtuk magunkat. Mint kiderült, az épületet egy hónapja adták át vélhetően azért, hogy jó benyomást keltsenek az évi tizenöt túristában, aki erre vetemedik… Az egész komplexum fehérben pompázott, ráadásul egymást érték a digitális kütyük. Az útlevelünket automata olvasta be, akárcsak az ujjlenyomatot és a retinát is, majd odatereltek minket a vámhoz. Nem úsztuk meg fizetés nélkül, a meghívólevél 10 euróján túl a vízumért 55 dollárt kellett fizetni, valamint 10 dollárt egy teljesen érthetetlen jogcímen gomboltak le rólunk. Nemhiába tartják ezt Közép-Ázsia legdrágább országának… Pénztárosra – a korai időpontra tekintettel – várnunk kellett, ahogy utána a vízum nyomtatása sem ment egyszerűen. Az ügyintéző protokollnak megfelelően elbüszkélkedett az ország csodáival a fehér márvány Ashgabattól az antik romokig, de kb. egy óra alatt sikerült eljutnunk a csomagellenőrzésig. Erről a procedúráról korábban rémtörténeteket hallottam – sok órás tortúra, stb. – ehhez képest kérdéseket egyáltalán nem tetek fel, és csak az egyik csomagba néztek be tessék-lássék módon. Tíz perc alatt meg is voltunk, amit valamiféle földöntúli szerencsének tudok be.

További pozitív fejleményként Nargiza és az anyukája a terminál előtt várt minket egy taxissal, úgy tűnik nem próbáltak meg jegyet venni a reggeli buszra, pedig szerintem elérték volna… A taxis persze Magyarországon szolgált katonaként, így előkerült Veszprém és Hajmáskér neve is, reggel nyolcra pedig megérkeztünk a vasútállomásra. Pénztár nyitására egy kicsit várnunk kellett, de nem sokkal később már megvolt a jegyünk az „éjszakai” vonatra. 600 km-es út állt előttünk, amit a busz 6 óra alatt, míg a vonat 14 óra alatt gyűr le. MÁV kompatibilis szerelvények és sínek. Tulajdonképpen a taxi sem lett volna drága – egy liter benzin 18 Ft -, de így sikerül megúsznunk egy 50 dolláros hotelszobát a 3 dolláros jegy árából…

Volt időnk a reggelire – töltött péksütemények 36 forintért -, és az ebédre – zöldséges gulyás 150 forint -, a kettő között pedig megismerkedhettünk a türkmén popzene kurrens művészeivel. Alapvetően kétféle számot játszott az zenetévé, az egyikben egy öltönyös férfi – lehetőleg virággal a kezében, hogy igazi lovagnak tűnjön - bazsalyog egy türkmén népviseletbe öltözött fiatal lánynak, bemutatva az idealizált, és talán az állam által el is várt párkapcsolatokat. A másikban egy korosabb énekes – férfi, avagy nő, mindegy – énekel arról, hogy mennyire jó hely Türkmenisztán, a videoklippeket kihegyezve olyan fejlesztésekre, mint egy új vasúti megálló, vagy egy cementüzem. Nem vicc. Sajnos az ország elsőszámú zenészének – továbbá az elsőszámú rallyversenyzője, költője és fogorvosa egyben – a klippjéről lecsúsztunk, pedig az lett volna csak igazán magasröptű…

Tettünk egy kört a városban. Kíváncsiak voltunk, vajh’ tényleg nem látunk-e fekete autót – feketét nem, de sötét azért volt pár -, és milyen megnyilvánulásait láthatjuk a személyi kultusznak. Utcai plakátok nem voltak, de minden középületen volt név és kép is a homlokzaton, illetve találtunk egy parkot, melynek fókuszpontjában is az elnök állt. Türkmenbashi régi negyede – leánykori nevén Krasznavoda, a jódtól vörösre festett tengervíz után – teljesen érdektelen, egy romos örmény templom jelenti a csúcsattrakciót, ahová már be sem lehet menni, míg az új üzleti negyed – luxusszállodákkal, wellnesszel, konferenciaközponttal túl messze lett volna, így gyorsan visszatértünk a pályaudvarra.

Az ebéd mellett Nargiza mesélt még pár érdekességet. A fiatal házas asszonyoknak az esküvő után egy ideig kötelező népviselet hordani - az anyós függvényében 3-12 hónapig – mielőtt visszatérne a hétköznapi ruháihoz. A női népviseletet úgy kell elképzelni, hogy egy elegánsan szabott kaftánszerű színes egyberuha, hozzá pedig egy ruhákkal és kartonnal kitömött kontyot hordanak. Minél nagyobb a konty, annál jobb. És ami azt illeti, tényleg rengetegen viselik, nagyjából a nők 40 százaléka, minden korosztályból. Ők jelentik az egyébként roppant vegyes városkép csúcsát. Türkmenbashiban ugyanis az emberek  legérdekesebbek, remekül megférnek együtt az azeriek – az ormányukról a Holdról is kiszúrni őket -, az orszok, az türkmének, a népviseletben flangálók, a miniszoknyások és az üzletemberek. Nehéz megfogalmazni miért – hiszen Európában ilyesmit véletlenül sem látni -, de az életritmus, a város pulzálása itt európaibbnak hat, mint például a Balkánon. A másik „fun fact”, hogy az egyetemeken a lányoknak kötelező két copfba fonnia a haját és egy hagyományos – az azerihez hasonló - kis sapkát hordania. A klippek is tele vannak ezzel a fazonnal.

Noha az idő elé gyorsan telt, mindannyiunkon kiütközött már a nemalvás, így alig vártuk, hogy felkapaszkodhassunk a szerelvényre, már aludtunk is. Még arra sem volt időm, hogy észrevételezzem, most utazok először hálókocsiban. Sajnos a napközbeni alvás nem tartozik az erősségeim közé, így nem sokkal később fejfájással ébredtem – a rohadt légkondit itt is csúcsra járatják, pedig nincs is a várt rekkenő hőség -, amit azért némi folyadék gyorsan helyre tudott tenni. Vacsoránál észleltük, hogy az alaati kikötőből megmaradt takarmányuk a kolbász kivételével megpenészedett, de szerencsére útitársaink nem hagytak minket éhkoppon, amit ezegyszer tudtunk viszonozni ínycsiklandó iráni datolyával… Bónuszként a vonat ablakából még egy vadászni induló karakált is kiszúrtunk. Remélem az alvás második nekifutásra jobban fog sikerülni, azt már látom, hogy Ritának nem lesz gondja a dologgal.

2018.06.09. – Tudtam… annyira tudtam!

Reggel beszéltem a kikötői kontakttal, és kiderült, amit amúgy is sejtettem, hétvégén persze nincsen hajó, így legkorábban hétfőn tudunk menni. Ezt persze mondhatták volna tegnap is, csak gondolom attól tartottak, hogy akkor méginkább hisztizni fogunk… Ez azért bosszantó, mert ha tudom, hogy három éjszakát kell eltöltenünk a semmi közepén, akkor lehet, hogy visszamegyünk Bakuba. Most már persze semmi kedvem, mivel – hála a sötétítő függönynek – a legjobb éjszakámat sikerült eltöltenem, ha lesz még két ilyen, hát legyen!

Mindettől függetlenül el kellett sétálnunk a kikötőbe – hátizsák nélkül némileg könnyebb volt az út -, mert ott van a legközelebbi bolt. A Kazahsztánba tartó kempingezők valamiért nagyon bizakodtak abban, hogy ma este, legfeljebb holnap reggel el tudnak indulni. Nem tudom, miből gondolták azt, hogy oda járnak a hajók hétvégén is, de ki vagyok én, hogy elrontsam a kedvük… Mindenesetre meg leszek lepve, ha hétfőn reggel már nem találkozom velük.

A szállásra visszaérve összehaverkodtunk a három fős személyzettel, így egy csomó mindent megtudhattam a hotelünkkel kapcsolatban. 2009-ben építette egy holland fazon, aki gondolom arra számított, hogy a nagyléptékű kikötőfejlesztés nyomán – Baku helyett szinte az összes teherhajó innen indul és érezik – lesz kereslet a szobákra. Azzal azonban nem számolt, hogy az azeri és a türkmén kamionosok inkább a kocsijukban alszanak majd, a turisták pedig megállnak Gobusztánnál, így gyakorlatilag az elmúlt tíz évben elvétve volt csak vendég. Kiderült továbbá, hogy nem messze a tengerparton is vannak vulkánok, aminknek az iszapja gyógyhatású, ráadásul – Bakuval ellentétben – a tengerben is lehet fürdeni. (Holnap talán mégsem fogunk unatkozni!) Mondjuk erre alapozva azért meg lehetne szólítani a német nyugdíjasokat, és a kikötői világjárók sem tudtak a hotel létezéséről. Szóval lenne potenciál a helyben, de a holland tulaj már kiszállt, tőle Azerbajdzsán egyik legnagyobb mágnása vette át a beruházást – plázái vannak Baku szerte, és ő az azeri iskolák szövetségének az elnöke -, neki pedig ez csupán kerekítési hiba a könyvekben, így arra sem vette a fáradtságot hogy bezárassa. Bár két éve egyszer meglátogatta a hotelt…

A recepciósunk érdekes fazon, ő is infomérnök, csak épp nem tudott elhelyezkedni, így most tizedannyit keres, mint Farid pajtásunk hasonló végzettséggel. 24.000 forint havonta, ez nagyjából a magyar minimálnyugdíj, nem csoda, hogy a legtöbb vidéki családban van Németországban dolgozó rokon, aki küldi haza a pénzt. Továbbá váltig állította, hogy az azeri fiatalok nagyon szeretik az oroszokat, ellenben a törököket ki nem állhatják. Farid ennek nagyjából az ellenkezőjét mondta. Abban viszont nagy az egyetértés, hogy az elnök a legkiválóbb emberek egyike a világon. Míg ez a rendszer kivételezettje szájából valamennyire érthető, úgy a mélyszegénységben élők esetében ez inkább tűnik az agymosás eredményének. 

A szakács/biztonságiőr – ő nem beszélt angolul -  megkínált minket  saját padlizsános-lecsós-rántottájából, ami állítólag autentikus azeri kaja, nem is volt rossz, és legalább ma is jut főttétel a gyomrunkba. A kertész is jófej volt, ő kólát töltött, és Ritának vágott jópár szál illatos rózsát. Ő nem a töküres szálloda valamely szobájában lakik, hanem egy kert végébe telepített konténerlakásban, a recepciós szerint ő a hotel kutyája, ezen mindketten jót derültek… Mert a hotelnek van egy szép rózsakertje is, a sportbárról nem is beszélve, aminek a tévéjén 3000 csatornát fogni, és szabadon használható a billiárd. 

Ilyen helyen és ennyiért igazán könnyen el tudja engedni magát az ember. Délután már nem is csináltunk egyebet, csak olvasgattunk és pihentünk, mert Türkmenisztánban arra nem nagyon lesz lehetőség…

2018.06.04 – A várva várt indulástól a várva várt pihenésig

A gépünk pár perccel éjfél után hagyta el a kifutópályát, hogy három és fél órával később – az időeltolódás miatt – fél hat után landoljon Baku hipermodern repterén. Sajnos (avagy szerencsére, ezt már sosem tudjuk meg) a két időpont közti időszak Ritának teljes egészében, nekem pedig nagyrészt kiesett, így egyetlen élményem, hogy a hajnali derengésben láthattam a Kaukázus csúcsait, amint áttörik az összefüggő felhőréteget néhány kilóméterrel alattunk. Néhány perc után megkaptuk az azeri vízumot, és mire átértünk a vámon, már a csomagunkat is fel tudtuk venni. A reptérről kifelé jövet a pénzváltás után az információnál rákérdeztem a tömegközlekedés mikéntjére, és az egyik srác eljött megmutatni, hol és hogyan tudjuk kiváltani az elektronikus jegyet – úgy látszik, hogy ez Fekete-Afrikán és Budapesten kívül mindenhol megoldható – és feltölteni a kívánt összeget. Bakuban egyébként a vonaljegy 32 forint, míg a reptéri expressz nagyjából 200.

A belváros felé elhaladtunk pár igazán impozáns új stadion, köztük a Bakui Olimpiai Stadion mellett, ami annak fényében vicces, hogy errefelé aligha tartottak olimpiát, és belátható időn belül nem is fognak. Volt helyette viszont Európa Játékok, ami a földkerekség legértelmetlenebb rendezvénye, de legalább elképesztően drága, és mindent elmond róla, hogy első alkalommal Ázsiában rendezte egy megalomán diktátor. Dugó szerencsére nem volt, így gyorsan beértünk a belvárosba, ahol tényleg minden csili-vili. A szállásunk egész tűrhető helyen van, és a becsekkolás után sem csalódtunk. Tisztaság, működik a légkondi, a wifi szupergyors, ráadásul az első szívroham után – csont száraz volt a csap - a mosdóban is megengedték a vizet. Kell ennél több?

Igen, néhány óra alvás. Nekem kettő, Ritának hat. Kínomban már a Deadpool 2-t is megnéztem – csalódás… -, de szerettem volna, ha az elmúlt napok után Rita végre kipiheni magát. Délután négykor (magyar idő 14:00) végre eljutottunk a szálloda éttermébe, így már teljes lehetett a boldogságom. Nem álltattuk magunkat, ez a nap nagyjából elment, viszont a Heydar Aliyev Kulturális Központot – az egyetlen látványosság, ami kiesett a többi útvonalából – még meg tudtuk látogatni.

A névadó a mostani elnök apja, aki kommunista elsőtitkárból lett a független és szabad Azerbajdzsán első ura, igazi ex-szovjet „sikertörténet” ez. Amiért az ország mégsem Észak-Korea, vagy Tadzsikisztán szintjén vegetál, azt az időközben felfedezett tetemes szénhidrogén készletnek köszönheti, de egy kultúrpalotát ugyebár mégsem lehet a fekete aranyról elnevezni... Az épület egyébként tényleg elképesztő, Zaha Hadid sztárépítész egyik agyondíjazott mesterműve, aminek szimbolikájáról elég sokáig lehetne vitatkozni, aztán kiegyezni egy vállvonogatásban. Az biztos, hogy baromi jól néz ki. Az épület előtt napjainkban óriási csiga- és nyusziszobrok vetélkednek egy francia fényképész kiállításával, aki igazán erős – főleg portré – képeket csinált Ruandától Újgurföldig. Miután körbejártuk, beugrottunk egy szupermarketbe, ahol találtunk 600 (!) forintos vodkát, szigorúan csak a rendszeres gyomorfertőtlenítés végett…;)

Visszaérve a szállásra még tanakodtunk, hogy merre tovább, és megleltük a tökéletes megoldást, aludtunk még egy órácskát. Vacsorázni azért felkeltünk, Rita a vasútállomás mellett talált egy elég drága – persze itteni mércével – helyet, utána pedig a vodkával és minden idők legrosszabb címmagyarítása eredményeként „Minden lében négy kanál”-ra keresztelt sorozat első részével pihentünk rá az éjszakai alvásra… Összességében nehéz lenne tagadni, hogy a nap „eseményei” nem fognak aranybetűkkel bevésődni útinaplónkba, azonban jelentőségéből fakadóan aligha fogjuk elfelejteni valaha is…