Minden sarkon álltam már... 2020. augusztus - 2021. január

Közvetlen környezetünket, Sakon Nakhon tartományt három egynapos és megannyi félnapos kirándulás keretében látogattuk körbe, ami alapján egy összességében elég érdekes és élhető hely képe rajzolódott ki. Mivel sem a kronológia, sem az utazás – ültünk a motoron, na bumm – nem rejt magában túl sok érdekességet, ezért most csak felsorolásszerűen örökíteném meg, melyek azok a helyek, amik érdeklődésre tarthatnak számot.

Khmer stílusú romokban nincs hiány, a legdíszesebb (Phra That Narai Cheng Weng) egyből Sakon Nakhon város szélén található. Ugyan csak a templom egyik tornya maradt meg, viszont az szinte teljes pompában, stukkókal együtt. A legkomolyabb létesítmény viszont attól harminc kilométerre egy hegy tetején áll, közvetlenül egy kiemelkedően fontos kolostor részeként (Phra That Phu Phek). Ide érdemes esős évszak után érkezni, amikor még minden zöld. A dzsungel és az esetleges köd egészen misztikus hatást ad a helynek. Végül pedig Sakon és Udon Thani között félúton minden jelzés nélkül, elhagytava áll egy apró, ámde szinte teljesen ép templom, melyet a legelő bocikon kívül senki sem látogat és talán még neve sincs. Na jó, az azért van, Phasarat Ku Phanna. Egyetlen régi, bár nem khmer templomot még kiemelnék, ez pedig a Wat Pa Tham Makluea, ami egy domb tetején épült és egészen csodás kilátást nyújt a környék smaragdzöld rizsföldjeire, feltéve ha azok még smaragdzöldek.

Új templomokból, zarándokhelyekből sincs hiány. Az egész tartomány főlátványossága szerintem a hegyoldalba épült Wat Tham Pha Daen. A sziklafaragások, az épületek és a kilátás harmonikus egészt alkotnak, de az igazi szenzáció az óriási orchidea, bromélia és páfránykert, ami szépségével szinte elhomályosítja a tényt, hogy szent helyen vagyunk. A templomtól nem messze található egy másik zarándokhely, a szerencséthozó teknős óriási – de legalábbis méretes – szobra, ahol finoman szólva is több ember volt, mint amennyit a látványosság indokolt volt, bár tényleg aranyos. A legérdekesebb templomegyüttes viszont a Phu Pha Lek Nemzeti Parkban található, ahol a hegytetőn több templom idézi meg Buddha életének legfontosabb szakaszait, másolva az eredeti Indiában található templomokat. Megtalálhatjuk itt a sarnathi, a bodh gayai, vagy épp a lumpini templomok mását épp csak egy kicsit szerényebb kivitelben. :)

Ha pedig a Nemzeti Parkoknál tartunk, abból kettő is van. Az érdekesebb a fentebb említett Phu Pha Lek, ahol a templomok mellett egy soklépcsős vízesés és két különálló, nagyon kellemes, kanyonokkal tűzdelt túraútvonal is található. A Phu Phan NP ezzel szemben csak egy kellemes túrával és kiváló kempingezési lehetőségekkel kecsegtet. Bár utóbbihoz tartozik egy barlang is, ami a japán megszállás idején a thai ellenállás egyik legfontosabb bázisának számított. Mindkét helyre beengedtek minket ingyen, amit továbbra is nehezen tudok hová tenni.

Végezetül a városokról néhány szó. A tartománynak nevet adó Sakon Nakhon Thaiföld egyik legrégebben lakott városa, melyre ékes bizonyíték a korábban már említett khmer templom is. Emellett országszerte híres a környező falvak kékfestőiről, akik a bohém batiktól az elegáns öltönyig minden kategóriában képesek nagyon magas szinten alkotni. Erről könnyen meggyőződhetünk a város főtemplomaként szolgáló Wat Phra Thad Chaeng Chum Worawihan templomtól induló utcát járva. Közben pedig elmerenghetünk azon is, hogy a thai templomoknak miért van ilyen irreálisan hosszú, rendkívül hülye nevük. Itt tartják minden évben a Viasztaemplom Fesztivált, ahol a művészek nem meglepő módon óriási – egymásra kísértetiesen hasonlító, ámde nem azonos – templomokat állítanak ki, hogy aztán a látogatók költhessék a pénzüket dögivel a kitelepülő gyorskajás standoknál és ruhafestőknél. Látnivalóként még megemlíteném a város melletti hatalmas, lápos tavat ami össze is köti utolsó állomásunkkal Tha Rae faluval. Ez a település mérete ellenére országos hírnek örvend, hiszen a lakossága vietnámi származású és 100%-ban katolikus, így minden évben itt tartják az ország legnagyobb karácsonyi fesztiválját. Ittjártunkkor megismerkedtünk pár angolul kiválóan beszélő nénivel, akik meg is invitáltak minket az Ünnepekre. Nem tudom, hogy komolyan gondolták-e akkor, mindenesetre mi beváltottuk a biankó csekket, és tényleg megjelentünk Karácsonykor…:) A város a Las Vegas-i stílusú, neonfényben úszó felvonulásán kívül jó állapotú francia stílusú épületeiről is ismert, nomeg arról, hogy a helyiek Thaiföldön egyedüliként állítólag még esznek kutyahúst. Utóbbi vélhetően már csak legenda, tehát kizárólag azért nem érdemes odalátogatni…:(:)

2020.12.10 - Visszatérés a pokol legszebb bugyrába

Tavaly ugyan itt töltöttük a Szilveszter előtti néhány napot, de mivel akkor nem tudtuk elhagyni a várost, feltétlenül vissza szerettünk volna még jönni, erre pedig december második hetében – az öreg király születésnapjának hála – sort is tudtunk keríteni. Az éjszakai buszozás a szokásosnak mondhatóan zajlott – tehát nem aludtam -, reggel fél hétkor pedig már Kanchanaburi felé robogtunk egy mikrobuszon, aminek szerencsére sokal jobb volt a menetideje, mint a neten olvasható 4 óra. Valamivel kilenc után már a vasútállomás felé sétáltunk, mert szerettem volna megvenni a jegyet a vasárnapi Death Railway útra, de mint kiderült, nincs foglalás, aznap kell majd észnél lenni. A motorbérlés legalább sikerült, ráadásul a tulaj sem az útlevelet sem pénzt nem kért zálognak. A motor egy normál 125-ös gép, aminek a teljesítménye a közepes hegyekben elég kell legyen, bár ahhoz hozzá kellett szoknom, hogy az első és a hátsó gumi nem egyforma vastag.

A várost elhagyva a főút helyett próbáltuk követni a Kwai-folyó és a vasút vonalát, ami remek ötlet volt, mert egyrészt nulla forgalom volt, csak a már „megszokott” kutyákat kellett kerülgetni, másrészt pedig a táj tényleg eszményi, bár ezt érthető okokból elsősorban Rita élvezhette. Az első megállónk a Prasat Mueang Sing Historical Park volt, ami a legnyugatibb Khmer-templom, ráadásul meglehetősen jó állapotban. Az Európában elképzelhetetlen kettős árazás elleni sajátos szabaságharcunk egy újabb csatáját vívtuk meg sikerrel, és mivel ember sem volt sok, ezért itt végre pár drónfelvétel is összejött, a park után pedig a hírhedt vasútvonal kevésbé ismert, ám a városban lévőnél egy fokkal talán még érdekesebb hídját vettük célba. A Thamkrasae-viadukt – bármilyen furcsán hangozzék is – hosszában szeli át a folyót, ugyanis ott épült, ahol a víz majdnem egy kilométeren át egy sziklafalat követ, a híd pedig ennek a falában épült, tehát az elején és a végén a folyó ugyanazon oldalán vagyunk anélkül, hogy kereszteztük volna azt. Ráadásul nem csak érdekes, de kimondottan látványos részről is van szó, amit mi három különböző pontról is megvizsgáltuk, ráadásul közben egy vonathoz is volt szerencsénk. A híd távolabbi végében egy kis barlang, valamint egy turista-piac is található, na ott tényleg elég komoly tömeg tobzódott. Itt végre megebédeltünk, majd némi szorongással nyugtáztam, hogy délután három óra van, miközben a célunk további 190 kilométerre…

Innen már a főúton haladtunk és Thong Pha Phumig még csak nem is lassítottunk. Nem mintha ezen a szakaszon ne lett volna érdekesség, de azokra majd holnapután kerítünk sort. Miután elértük Vajiralongkorn-víztározót az út hirtelen dimbes-dombossá változott, majd 40 kilométerre a céltól már kifejezetten hegyes-völgyes lett. Persze a vaksötét – ami eddigre már elért minket – miatt a szerpentinből sokat nem láttunk, de talán jobb is így! Mindig komoly dilemma, hogy éjszaka az arcomba repülő bogarakat, vagy az ótvar plexi miatt a teljes vakságot válasszam, de mivel élünk és virulunk, biztosan jól döntöttem a második opcióval… A lényeg, hogy nagy nehezen, és meglehetősen kimerülten érkeztünk meg Sangkhlaburiba, Burma kapujába. A szállás elfoglalása után - ami egy túlárazott kis sátor volt – még elsétáltunk az éjszakai piacra, valamint tettünk egy kört a város elsőszámú nevezetességéhez, a 850 méter hosszú Mon-hídhoz – ami a világ legszebb hídjai között is előkelő helyen szerepelne, ha a thaiokon kívül ismerné bárki -, majd átsétáltunk a túlparton fekvő mon faluba. Ott ekkor már nem volt nagy élet, ahogy a hídon is csak lézengtek az emberek a kérészek milliói között, de azért a sejtelmes sötétségben is jó volt látni ezt az építészeti remeket. Az éjszaka egészen tragikusra sikerült hála egy a táborban lakó részegen hangoskodó motoros-bandának, de hajnali egy felé még így is álomba tudtam ájulni, amire szükség is volt, ha a nappal együtt akartunk kelni.