2020.11.23 – Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék (folytatás…)
Amint magunk mögött hagytuk a várost, gyorsan csillapodott a forgalom, tulajdonképpen elég simán közeledtünk Észak-Thaiföld „tengerszeme”, a Lompukiew-tó felé. Sajnos ehhez jócskán le kellett térnünk a főútról a Tham Pha Tai Nemzeti Parkba, ráadásul az utolsó három kilométert rettenetes aprókavicsos úton kellett megtennünk, tehát pont olyanon, amin el szoktunk borulni. Erre most nem került sor, ráadásul kellemes meglepetésként még alkudnunk sem kellett, mert a hely ingyenesen látogatható. Lézengett is néhány ember az amúgy erősen túlméretezett parkolóban. A tóhoz egy kicsit másznunk kellett, ugyanis minden oldalról meredek sziklafal veszi körbe, olyan mintha egy meteorit vájta volna a medrét, pedig egészen biztosan nem ez a helyzet. Ellenkezőleg, egy valószínűtlenül mély forrás táplálja, a vize pedig olyan kék, mintha József Attila mamája mosott volna benne egy regimentre való szennyest. Halványan még az Albán „Kék Szemre” is emlékeztetett, bár annál azért jóval nagyobb volt. Külön érdekességként pedig elképesztően sokféle, korábban sosem látott édesvizi halak úszkáltak benne, lazultak az alig fél méter széles „sekélyesben”, hogy aztán másodpercek alatt elnyelje őket a mélység. Különleges és gyönyörű helyről van szó, igazán kár, hogy minden értelmezhető túraútvonaltól messze van.
Nem sokáig folytattuk az utat Lampang felé, amikor az útról kiszúrtunk egy – igazából kettő - teljesen valószerűtlen templomot Ban Huad határában, melyekről azóta sem találtam semmit, mégcsak angol nevet sem. Az egyik egy brutális márványfalú soktornyos sárgaréz tetejű csoda volt, ami szó szerint vakított, ha ránézett az ember, míg a másik egy szintén hatalmas indiai stílusú templom. Közös a kettőben csak a telekcím, és az, hogy a terület teljesen kihalt volt, csupán a még zajló tereprendezés nyomai látszottak. Thaiföldön nincs az a pénz, amit ne lehetne elkölteni templomra, és láthatóan a helyiek különösen élvezik ezt a sportot. Tovább haladva aztán megérkeztünk a hegyek közé, ahol elég szokatlan módon nyomvájús, kellemetlen főúton kellett kanyarognunk egy darabig.
Lampag előtt azonban még volt egy megállónk, méghozzá a Mae Moh erőmű, a hozzá tartozó víztározóval. Thaiföldön nagyjából minden vízerőműnél létrehoznak egy látogató és szórakoztató központot, itt pedig egy széntüzelésű erőmű érezte fontosnak, hogy a hozzá tartozó bányát rekultiválja a közösségi célokkal összhangban. Miután tehát lekanyarodtunk a főútról és tévelyegtünk vagy fél órát a közeli falvak murvás útjain, elértük előbb a tavat, ahonnan már látszott a bánya fölé magasodó domb. Itt tartják a környék leghíresebb fesztiválját is – amit még hónapokkal korábban ajánlottak a figyelmünkbe -, de erről egy héttel éppen lecsúsztunk, de szerencsére a napraforgó ültetvények még tartották magukat. Először annak labirintusait motoroztuk be, majd felhajtottunk a szórakoztató parkba, amit a létező legthaiosabban rendeztek be a gátlástalanul giccses műanyag figuráktól, az állatmintára nyírt bokrokon át az egyébként nagyon szép virágoskertekig. Innen baromi jó kilátás nyílt a tóra, a környék hegyeire, a bányára, és persze a napraforgókra is. Mivel a város már nem volt messze, itt vártuk be a naplementét, ami gyönyörű, mint Thaiföldön szinte mindig.
A tartományközpont Észak-Thaiföld második legnagyobb városa, és ez a forgalmon is bőven meglátszott. Rendkívül nyomasztó volt az út a település túloldalán lévő szállásig, de egy vacsora megállót beiktatva nagy nehezen sikerült elérnünk. Ez a legbénább hostel az egész út alatt, de azért annyira nem vészes, hogy két éjszakát ne tudnánk elviselni valahogy. Egészen elképesztő, hogy máris ennyire közel a vég, négy hét, mint egy szemvillanás tűnik el… de legalább nem nyomtalanul.
