2018.10.20. – Pompás Palota Phnom Penhben
Talán nem lepek meg senkit azzal, hogy a kígyózó sorokkal való rémisztgetés óriási kamunak bizonyult, összesen talán hat külföldi ácsorgott előttünk a sorban a kilépőpecsétekre várva – érdekes módon az ő busztársaságuknál fel sem merült a jattolás… -, de ők is készségesen előre engedtek, amikor elmondtam milyen sajátos helyzetbe kerültünk. Persze a direkt elhúzódó ügyintézés is hazugság volt, tehát még akkor is simán időben végeztünk volna, ha nem engednek minket előre, de így konkrétan nekünk kellett várnunk a „soron kívüli” csoportra. A kísérőnk ettől fogva nagyon nagy ívben került minket, és erre minden oka meg is volt. Egyébként még egy kisebb csavar volt a történetben, miszerint a busz a határ után nagyjából 500 méterrel tartott hosszú ebédszünetet, szóval az öt perces várakozási időről is kiderült, hogy tudatos és teljesen alaptalan fenyegetőzés volt csupán. Szó se róla, az ilyesmi az emberek döntő többségénél működni szokott…
Azzal együtt, hogy az utak Kambodzsában is kifogástalanok voltak, és a házak is rendezettek, a határ után összességében mégis érezhető volt a változás. Legalább tíz harminc* évet utaztunk vissza az időben. Ami viszont szembetűnő volt, hogy bár a vidék szegényes, majdnem minden faluban van egy-két khmer stílusú tökéletes állapotban lévő buddhista templom. Úgy tűnik, itt ezeket építik eszetlenül a stadionok helyett, kérdés, hogy melyiknek van nagyobb értelme... Az út további szakaszában a táj nem igazán változott, végig a Mekong alföldjében haladtunk. Fél három körül értük el a fővárost, ami biztossá tette, hogy ma már nem fogjuk tudni megnézni a Királyi Palotát és a Nemzeti Múzeumot, legfeljebb az egyiket. Mivel a buszmegálló és a hotelünk is a centrumban volt, gyorsan le tudtunk pakolni, majd elrohantunk a Palota irányába.
Bár az ebéd és a szállás miatt amúgy is sejtettem, az éttermek árait és a belépőt látva teljesen nyilvánvalóvá vált, Kambodzsa lényegesen (nagyjából kétszer) drágább, mint Vietnám volt. Tulajdonképpen magyar árakról beszélhetünk, amit azért nem sok minden indokol. Másik furcsaság, az országban működő kettős pénzrendszer, ugyanis a dollárt mindenhol elfogadják, és közel sem csak a külföldiek miatt, mivel a helyiek is azt használják. 1 dollár főszabály szerint 4000 helyi fabatka, utóbbit használják a váltópénz helyett. Egyébként ez is hozzájárulhat az inflációhoz, mert alig találni olyan terméket, ami ne lenne negyed dollárra felkerekítve…
Pozitív meglepetésből is akadt azért, a Palota sokkal jobb volt, mint vártam. Komoly khmer épületegyüttes – ez a stílus gyökeresen eltér a kínai, vagy a vietnámi buddhista építészettől -, minden remek állapotban volt, két csarnok pedig külön is említést érdemel. Az egyik a koronázóterem, az arany trónnal, a másik pedig a jáde-Buddha pagoda, ahol annyi kincset halmoztak fel, amiből évekig lehetne etetni a teljes lakosságot… Ezen a két helyen komoly bravúr kellett a fényképezéshez, de azért többé-kevésbé sikerült a dolog. Szerencsére záráskor sem kergettek ki minket azonnal, így kellemesen be tudtunk járni mindent.
Mivel ötkor minden bezárt, viszont a napnyugtáig volt még egy kis idő, ezért elsétáltunk a szocreál vietnámi-kambodzsai barátság-, valamint a vele szemben éles kontrasztot adó khmer stílusú függetlenségi emlékművekhez. A helyiek éppen a szabad téri diszkót hangszerelték az emlékművek közti tereken, erősítőből szólt valami nemzetközi sláger. Alkalmasint csatlakozhattunk volna a csődülethez, de nemsokára kezdődött a Chelsea-MU meccs, amiről nem szerettem volna teljes egészében lemaradni. A szállás felé a Mekong-parti sétányon indultunk, ahol szintén komoly tömeg hömpölygött, egészen addig, hogy a sötétség beállta után szinte azonnal leszakadt az ég. Az eső ugyan csak öt percig tartott, de olyan heves volt, hogy szinte még az esőkabátból is csavarni lehetett a vizet…
Mivel a vacsorát nem szerettük volna elhalasztani, így csak a meccs második félidejét csíptem el, ami majdnem tökéletesre sikeredett, csak a hosszabbítás hetedik (…) percét tudnám feledni. Közben sikerült megegyezni a szálloda sofőrjével a holnapi programról, és kiderült az is, hogy a tulaj egy érdekes tunéziai figura, akivel ha már úgyis maradunk még egy éjszakát, holnap nem ártana megismerkedni. Mire sikerült ágyba kerülni, már elég messzinek tűnt az a bosszantó határátlépés…
*Magyar ésszel nehéz felfogni, hogy tíz év alatt mennyi minden változhat egy olyan országban, ami valóban fejlődik, nem pedig tyúklépésben araszol.
