2018.08.09. – A legkínaibb város

A kínai vasúttársaság valamilyen megfontolásból kevésnek találta a 24 órás menetidőt, ezért ingyen, egyfajta bónuszként megtoldotta még másféllel, aminek mindketten nagyon megörültünk. Tizenegy előtt valamivel így is eltértük Xiant, ahol valamivel több, mint két napot fogunk tölteni. A vasútállomás melletti túristainfo munkatársai remekül vizsgáztak. Angolul ugyan egyikük sem beszélt, de megpróbálták elmagyarázni, hogy a metró nem jó, menjünk inkább taxival a szállásra. Egy taxis rögtön ajánlkozott is a 4 km-es útra alig 3400 forintért. Ezen mindannyian jót nevettünk, és inkább megkerestük a nemlétező metrót. Jelenleg egyébként csak három vonal üzemel, de további hatot építenek, ami rá is fér a városra, elvégre majdnem annyian lakják, mint egész Magyarországot.

A szálláson még nem állt rendelkezésre a szoba, a wifi viszont igen, így pontosan meg tudtuk tervezni, hogy melyik nap mit és milyen sorrendben nézünk meg az ajánlott látnivalók közül. Délután csak Xian óvárosának falain belül maradunk, ami így is méretes, nagyjából 16 négyzetkilométer. Közben a szobánkat is át tudták adni, így leraktuk a cuccainkat, és nyakunkba vettük a város. Pontosabban csak az első étteremig jutottunk, mert volt némi elmaradásunk az étkezés terén. Mindig lutri, amikor betérünk egy ilyen helyre, mivel nincs fényképes menü, így csak rábökünk egy kanjihalmazra, és várjuk, hogy mi fog történni. Jobb esetben van más is az étteremben, és az ő kajájára tudunk mutatni, de ez most nem jött össze. Többnyire egyébként nem tévedünk nagyot, ez a mostani is ehető volt, de azért messze volt a csúcstól.

Először a muszlim negyedbe tértünk be, ez a tulajdonképpeni óváros középpontja, itt található a nagymecset és a legtöbb régi épület is. A kashgari nagymecset miatt szkeptikus voltam ugyan, de végül győzött a kíváncsiság, és bementünk, ami igazán jó döntésnek bizonyult. Ilyen mecsetet biza’ még nem láttam. Építészetileg ugyanis érdemben nem tért el a kínai buddhista és taoista templomoktól. Szép példája ez a kínai kultúra erejének, ami még az iszlámban is el tudta ültetni a sajátos stílusjegyeit. Ráadásul jó nagy területen helyezkedik el – inkább laposan terjeszkedik, mint felfelé -, szóval lehet benne barangolni bőven. De a negyed ezen túlmenően is nagyon érdekes. Szinte mindenhol bizarrabbnál bizarrabb ételeket – belsőségeket, gyanús édességeket és kisütött állati végtagokat – árultak, a hömpölygő tömeg között pedig csak úgy cikáztak az elektromos robogók, a szívbajt hozva az emberre. Ez a rész tényleg olyan volt, ahogy a filmélmények alapján Kínát elképzeltem, talán nem véletlenül tartja magát Xian a legkínaibb városnak.

Tekergős utcákon keresztül jutottunk el a sétálóutcáig, ahol a tömeg csak hatványozódott, viszont az üzletek sokkal divatosabb formát öltöttek. Itt már inkább a kisütött tintahal volt a menő – nem mintha a közelben lenne tenger… -, meg minden, ami kézműves, vagy annak tűnik. A sétálóutca a Dobtoronyba fut bele, ami inkább csak egy nagy épület, mint torony, és itt őrizik azokat a rituális dobokat, amiket az ünnepi pillanatokban megkongatnak. Mi nem éltünk át ilyet, így be kellett érnünk a látvánnyal. Innen nem messze, mintegy rituális partnerként áll a Harangtorony – szintén nem torony -, ahol pedig nem meglepő módon harangozni szoktak. Végül csak kimerészkedtünk az impozáns városfalon túlra is – hiba volt -, hogy megnézzük a Kis Vadliba Pagodát, aminek kertje a városi múzeumnak is helyt ad. Negyed hatkor érkeztünk, ami a hatos nyitva tartás miatt teljesen jónak tűnt, de ezzel együtt is simán elhajtottak minket. Ami talán nem is volt olyan nagy baj, mivel elég fekete felhők kezdtek rohamtempóban gyülekezni felettünk.

Hogy mekkora vihar kerekedett, azt talán azzal szemléltetném, hogy kétszázad magunkkal ragadtunk a metróban, mert még azok sem mertek kimenni, akiknek volt ernyőjük. Háromnegyed óra alatt csendesedett annyit az eső, hogy visszaszaladhattunk a szállásra, de az elég valószínűnek látszott, hogy az esti program – találkozás Nenaddal – nem fog összejönni. Sebaj, gondotam majd másnap együtt mehetünk az agyagkatonákhoz, de kiderült, hogy ő már befizetett egy 350 yüanos túrára. Amúgy 150 lenne a jegy, és 14 a transzferbusz, de az igaz, hogy ő ebédet is kap. Egy nagyon drága ebédet. Az eső annyiban jól is jött, hogy legalább nem volt kísértés, hogy a városban bóklásszunk alvás helyett, mert néha azt sem árt….

Kicsit csalok, ugyanis Ujgurisztán annyira különleges hely, hogy szavakkal aligha írható le - főleg, ha az ember akar még kínai vízumot kapni az életében -, szóval csak Dunhuangról lesz szó, de képek töltök fel. Mármint, ha a rendszer is úgy akarja...

2018.08.06. – Buddha bánhatja a nirvanat

Sosem bánkódtam még amiatt, hogy egy vonat túl gyors – a 700 km-t minden szempontból IC színvonalon 5 óra alatt megtette -, de most igazán nem bántam volna, ha nem hajnali fél négykor érkezünk meg Liuyuanba, ahonnan még 150 km-t kellett buszoznunk a következő állomásunkig, Dunhuangig. Mivel ilyenkor viszonylag ritka a buszközlekedés – és rajtunk kívül nem is szállt le más -, vártunk egy órácskát, mikor elég meglepő módon a sofőrrel hármasban útnak indultunk. A nappal együtt érkeztünk meg az oázisvárosba, ahol némi keresgélés után meglett a szállásunk is, közvetlenül az belvárosban. Utóbbi pirospont, szemben azzal, hogy a booking.com-os foglalással ellentétben mégsem kerültünk közös – 4 ágyas – szobába, merthogy olyan nekik nincs… Igazság szerint, azt sem bántam volna, ha a fészerben szállásolnak el, simán elaludtam, és inkább az volt furcsa, hogy egy órával később már menetkész voltam. Rita egy fokkal azért jobb passzban volt, mert ő elég jól tud aludni a vonatokon, míg én inkább buszpárti vagyok.

Dunhuangnak két igazán érdekes látnivalója van, abból az egyik, a Mogao barlangok világviszonylatban is jelentősnek számítanak. Dunhuang egykor a kínai birodalom határvárosa volt, jelentős pezsgéssel, és egy buddhista szerzetes itt látott álmot, hogy a sivatag szikláiba vésve létrehozza az egyik legfontosabb buddhista emlékhelyet, melyet aztán évszázadokra elnyelt a homok, hogy aztán egy magyar kutató, Stein Aurél brit zsoldban újra felfedezze a fejlett világnak, és azzal a lendülettel kis is rabolja szinte teljesen. Ennél fogva nem számítottam arra, hogy itt hasonlóan pozitív figuraként emlegetnék, mint Vámbéryt Bukharrában… A felbecsülhetetlen értékű kéziratokat azóta a British Múzem őrzi – hiába próbálja Kína visszaszerezni őket folyamatosan -, a barlangok, illetve a bennük lévő szobrok és freskók viszont maradtak, és komoly megszorításokkal, komoly költségen – Kína legdrágább belépőivel - látogathatók is.

Miután sikerült kibuszozni a város szélére, szembesülhettünk azzal, hogy a viszonylag korai órán is iszonyatos tömeg próbál bejutni helyre, ahol a látogatók számát napi 6000-ben maximalizálták. Az már kívülről látszott, hogy ez talán a legprofesszionálisabban üzemeltetett attrakció, ahol valaha jártam. És ezt nem feltétlenül pozitív értelemben mondom. A jegyet gyorsan megkaptuk, majd egyből tovább is tereltek minket a látogatóközpontba, ahol két mozifilmet néztük végig, az egyiket a város és a barlangok eredetéről, a másodikban – egy kupolás teremben, 360 fokos filmen – néhány jelentős barlangot mutattak be alaposan. Reméltem, hogy ezt élőben fogjuk látni/hallani, de az előadás tényleg igényes és érdekes volt. Ezt követően buszba ültettek minket, hogy azzal jussunk el a negyedórányi autóútra lévő barlangokig.

Itt már hatalmas volt a nyüzsgés, minket pedig kiemeltek a tömegből, és bevártuk az angol nyelvű csoportot. Csatlakozott hozzánk egy ausztrál, két japán, egy szerb születésű német, majd egy francia nő Új-Kaledóniából. Még sosem találkoztam senkivel, aki onnan származott volna – apró sziget félúton Ausztrália, és Új-Zéland között -, de mint kiderült, vicces emberek lakhatnak ott, mivel ezév végén szavaznak a Franciaországtól való függetlenedésről. Mintha egy három hónapos magzat megszavazná, hogy vágják el a köldökzsinórját… J Megkaptuk a kísérőnket is – a barlangok csak vezetetten túrán látogathatók -, egy aranyos, és angolul tökéletesen beszélő lány személyében, így készen álltunk az útra.

A területen közel ötszáz festett, szobrokkal díszített barlangot tartanak számon, ebből egy jeggyel 8-at mutatnak be – mindig mást, hiszen egyszerre akár ötven csoport is mozoghat, és így oldják meg a logisztikát -, ami ugye nem garantálja, hogy a legjobbakat látjuk, de igyekeznek egyenlően súlyozni a különlegességeket. Azt ugye nem tudni, hogy miket hagytunk ki, de az összes barlangunk  szuper volt, és kicsit – vagy nagyon – eltért a többitől. Óindiai mesék, Buddha megvilágosodásának folyamata, a barlang szponzorainak képei voltak a visszatérő elemek, de vagy a barlang kialakítása, vagy különleges szobrok jelentették az eltérést, de akadt olyan barlang is, ahol a Nagy Sándor által behurcolt európai csillagjegyeket is megfestették. Mivel nekünk ez volt az első – de közel sem az utolsó – Buddha-barlang látogatásunk, ezért óriási élmény volt, de aki több hasonló helyen is járt már, az is azt mondta, hogy ez mind közül a leglátványosabb helyszín. Ami nem tetszett, hogy a barangoknak helyt adó szikla falát egyszerűen újra vakolták, hogy „jobban” nézzen ki. A jobban alatt azt kell érteni, hogy baromi természetellenes, ami kicsit öli a hely hangulatát is. A legszomorúbb persze az üres „könyvtár” barlang volt, itt nevesítették is Stein Aurélt, mint patás ördögöt, mi pedig nem nagyon reklámoztuk, honnan is jöttünk. :) A vezetett rész közel másfél óra volt amiután lehetőség volt további négy nagy barlang megtekintésére, ahová minden csoport hivatalos volt, így egészen elképesztő hosszú, de legalább gyorsan mozgó – lásd Sixtus-kápolna - sorokat kellett végigállni. Megérte, mert Itt volt a két legnagyobb szobor, egy 27 méteres ülő- és egy 36 méteres fekvő Buddha.

Közben a „német” Nenaddal elég jól összehaverkodtunk, megígérte, hogy elküldi a képeket, amiket titokban csinált, ráadásul együtt jártuk be a park további részeit is. (A fotózás a barlangokban szigorúan tilos, persze próbálkoztam én is, de túl sötét volt, hogy értelmezhető minőségű képeket csináljak…) Találtunk jópár sztúpát a közeli dombon, valamint volt egy második látogatóközpont is, ahol felépítették néhány barlang mását – fotózni ott sem lehetett, ami már a vicc kategória -, és két kiállítás, egy a Selyemútról, egy pedig buddhista ereklyékből. De legalább ilyen érdekes volt a beszélgetés, amit folytattunk, és amiből kiderült, hogy mi a különbség egy német és egy magyar utazó között, akik felmondtak a munkahelyükön. Nenad bárhová ment, felbérelt egy taxit, aki körbevitte mindenhol (a kocsi, ami áthozta a kirgiz-kínai határon például 450 dollárba került), mindenféle logika nélkül össze-vissza röpköd, ha épp ahhoz van kedve, és 4000 forintos spárgát eszik vacsorára. Mi ugye kicsit másképp gazdálkodunk… J Ezzel együtt persze jófej volt, meg is beszéltük, hogy este együtt nézünk körbe az éjszakai piacon. Az egész látogatás majdnem hét óra volt, ami sokkal több, mint amire számítottam, de legalább kaptunk is valamit a belépőért…

Ezt követően kerestünk egy kellemes éttermet, ahol ebédelhettünk – hatkor óra felé már ideje volt -, majd visszamentünk a szállodába pihenni. A kegyelmi állapot nem tartott sokáig, elvégre este tízkor jelenésünk volt az éjszakai piacnál. No, nem sajnáltatni akarom magam, mivel a vásár is remek volt, és ez az a hely, ahol a tömeg forgataga sem volt igazán zavaró. Szuvenírárusok, különböző kajásstandok, kézművesek, mindez az egzotikus kínai díszletek között ismét elhozta a „hűha-élményt”. Most tudatosult bennünk igazán, hogy megérkeztünk Kínába. És öt perccel később újra, amikor kifolyt a könnyünk a vacsorától, annyira erős volt…:)

Nenad volt olyan kedves, hogy odaadta az oázisba szóló belépőjét, ami elvileg három napig jó, és mivel ő holnap reggel utazik már nem tudná újra használni – igazából én voltam olyan pofátlan, hogy elkértem :) -, remélem tényleg működik a dolog. Majd holnap délután kiderül, mivel a délelőtt most már aztán tényleg a pihenésről fog szólni…