2021. április 16. – Krátertavak Addis határában

A korábbiaktól eltérően most nem volt pihenőnap, ugyanis még a terezett keddi indulás előtt három kisebb túrával szerettük volna bejárni Addisz környékét is. Azért nem kapkodtuk el a kelést – főleg Rita nem :) -, a reggeli is majdnem összecsúszott az ebéddel. Első nekifutásra Bishoftuba, az Addistól 30 km-re lévő üdülővárosba indultunk, ahová a buszok Addis legtávolabbi csücskéből, Kaliti városrészből indultak. A buszpályaudvarig eljutni szinte több idő volt, mint megtenni a maradék húsz kilométert, pedig elég ócska busz jutott nekünk.

Még le sem sikerült szállni a buszunkról, amikor egy halom tuktuksofőr rohamozott meg minket, és némi alkudozás után meg is állapodtunk eggyel, hogy vigyen körbe minket a tavak körül. Nyilván jobb lett volna, ha pontból pontba megyünk, de mivel egész konkrétan semmilyen információt nem találtam a  tavakról és a térkép sem adott sok támpontot, ez tűnt a kézenfekvő megoldásnak. Bishoftu a gazdag addisziak legfelkapottabb hétvégéző helye, amit nem csak a közelsége, de a város területén található öt vulkanikus tó látványa is magyaráz. A vulkáni kráterek pereme – már amelyikben tó van - egyébként nem emelkedik ki nagyon a környezetből, maximum 50-60 métert, de a tavak némelyike majdnem kilencven méter mély. A kráter külső és belső oldalát pedig az ország legjobb resortjai „díszítik”, ráadásul akad néhány félbemaradt fejlesztés is, tájsebet hagyva az amúgy hangulatos vidéken.

Az első tó, amit meglátogattunk, az Babo Gaya volt, és a kilátóul egy menő resort terasza szolgált. A víz a felhők függvényében hol smaragdzöld, hol mélykék színben tündökölt, talán ez a legszebb az összes közül. Meglepő módon már pénteken is elég nagy volt a forgalom, a szobák itt egészen baráti áron - mármint nem nekünk -, 80-100 dollár között mozognak. Amúgy simán beengedtek a szálloda-komplexumba, meg is háláltuk azzal, hogy miközben a panorámában gyönyörködtünk, fogyasztottunk egy csirkehúsos salátát is, aranyáron. A felső kilátóból lementünk a vízpartra - útközben fel-felrebbentek az árnyékban pihenő madarak, melyek között egy egészen érdekes új fajt is felfedztünk -, ahol éppen két esküvői fotózás is zajlott szimultán, ha várunk még fél órát, bizonyára kipróbálták volna a végtelenül ízléses hattyú alakú vízibicikliket is, amik a part mellett parkoltak. Itt egy egészen abszurd jelenet is lejátszódott, ugyanis a szállodák privát partjai között egy nádkerítéssel leválasztott kis ösvény húzódott, ahol a helyi pásztorgyerekek lehajthatták az állataikat inni, és mártózni is a vízben. Elég érdekes kontraszt volt a giccses vízibiciklik mögött egy a vízbe trappoló marhacsordát figyelni…:) Ebben a hotelben akadt pár európai is, de inkább tűntek gyerekmolesztáló maffiózóknak, mint követségi dolgozóknak, szóval nem kezdtünk el ismerkedni.

A második tó, ahol megálltunk, Hora, két szempontból is kakukktojás volt. Egyrészt a többivel ellentétben a kráternek itt nem szabályos kör, hanem inkább barbapapa alakja van, másrészt edig egyedül ez nincs szállodákkal beépítve, hanem megőrizték azt a közösség kikapcsolódása és az élővilág tobzódás számára. Ez volt a legvadregényesebb tó, de sokáig nem élvezhettük a látványt, mert egy önjelölt guide a nyakunkba akaszkodott, és folyvást csak azt magyarázta, hogy egyedül nem sétáhatunk a tó körül, mert veszélyes és könnyen kirabolhatnak, szolgálataiért cserébe pedig alig 5000 forintot – egy havi átlagbért – kért olna. Miután kiröhögtem a fickót, csak megkockáztattuk azt, hogy a külföldi túristákra szakosodott éber bűnbandák között sétáljunk egy kicsit, így a part mentén addig mentünk, amíg be nem láttuk az egész tavat, majd felkapaszkodtunk a ráter pereméig is a jobb kilátás végett. Majdnem sikerült két fehérfejű halálszsast is becserkészni, de tíz méternél jobban nem tudtam megközelíteni őket… Miután túléltük ezt a hihetetlen vállalást, visszasétáltunk a kikötőhöz, ahol két idősebb idegenvezetővel is szóba elegyedtünk, ők nem voltak agresszívak és meséltek pár információt a helyről. Egyébként az idősebb etiópok a szocalista táborba tartozás miatt sokkal jobban ismerik Magyarországot, mint a fiatalok, akik leginkább sehogy.

Úgy kalkuláltunk, hogy egy tó még belefér a túrába, a választott pedig a Bishoftu-tó lett, a legmélyebb és a legfeketébb mind közül. Ezt a tavat is csak egy hotel bárján keresztül tudtuk megközelíteni, és ami azt illeti, nem is kellett több a boldogsághoz a látvány mellé, mint egy sör. A mai napot nem vádolnám aktív pihenéssel, de most kimondottan jól esett a nyugalom. Négy óra körül aztán visszaindultunk a pályaudvarra, nehogy problémánk legyen az utazással, és amikor a tuktukos megállt a buszok mellett, valami olyan pofátlanságra ragadtatta magát, amihez hasonlóval – szerencsére – korábban nem találkoztunk. Benyögte, hogy ő a kialkudott árat személyenként gondolt… Aha. Szerencsére jó kedvem volt, a helyzet pedig inkább vicces volt, mintsem bosszantó, így teljesen őszintén bele tudtam kacagni az arcába, mielőtt faképnél hagytuk. Bár belegondolni, hogy valaha ez a módszer már működött… A turisták nagyon elkényeztetik ezeket a trógereket.

Éppen vacsoraidőre értünk vissza a szállásunk melletti étteremhez, majd sötétedés előtt már a panziónkban voltunk. Ez az utolsó éjszakánk itt, Rita pedig szomorkodik, annyira a szívéhez nőtt már ez a hely…