2021. március 2. – Katolikus misszió a Delta-népénél

Antunak sikerült kiderítenie, hogy a Jinkából jövő busz nagyjából 9-10 felé érhet Turmiba, így még azelőtt megejtettük a reggelit. Most nem volt ott velünk – nekünk pedig lankadt az éberségünk -, ennek nyomán ugyanazon a helyen, ahol szuper reggelit ettünk fillérekért, most be kellett érnünk jóval puritánabban kb. dupla áron. Egyébként Antu folyamatosan alkuszik nekünk – és a hátizsákos utazók beszámolója alapján kalkulált, meglehetősen konzervatív költségbecslésemhez viszonyítva is sikerrel -, a teljes út távlatában kb. a díja felét visszahozta az ilyen jellegű segítség. Végül kilenckor tényleg befutott a busz, Antu pedig odarohant egyezkedni. Ülőhely ugyan nincs, de elvisznek minket, ehhez pedig csak annyit kellett tennünk, hogy elsétáltunk a város határában lévő rendőrségi ellenőrzőponton túlra, hogy a sofőr ne kapjon bírságot a túltöltött járatért. A rendőrség elég szigorú, simán parancsoltak le már valakit buszról csak azért, mert nem volt maszkja…

Némi ácsorgás után – sokáig húzódott az utasok reggelije -, tényleg felengedtek a buszra, Rita pedig le is tudott ülni. Nekem sem kellett sokat ácsorognom, egy helyi srác átadta a helyét, tekintettel a hátamon lévő méretes táskára. Azért ez kedves dolog, mivel Omorate-ig 70 km az út. Viszont ami meglepő – ugyan nem számomra, mivel olvastam róla korábban, de a helyi viszonyokat tekintve mindenképpen -, hogy az út egész végig nagyszerű minőségű aszfalt, sőt egészen a 20 km-re lévő kenyai határig meg van csinálva, így a busz alig egy óra alatt oda is ért. Persze az utolsó másfél kilométer a rendőrségi ellenőrzésekkel, és a néhány méterenként leszálló utasokkal hozzátett még további húsz percet.

Omoratéról a törzseken kívül egyetlen dolgot érdemes tudni, hogy Etiópiának a Danakil utáni legmelegebb pontja. És a Danakillal ellentétben itt jelenidőben is tényleg pokoli volt a hőség. Turmiból nagyjából ötszáz méter szintet ereszkedtünk, ez további négy fokot jelentett, ami így nagyjából 42 körül mozgott. Már az komoly kihívás volt, hogy eljussunk a vendégházunkba, de néhány liter jeges víz elfogyasztása helyretett minket, legalábbis részben, mert a mai napon beszedett torokgyulladást már majdnem egy hete nyögöm. Mivel ma van a piacnap – ezért is voltak buszok – fél kettő környékén összeszedtük magukat, és elindultunk. Antu szerint az itteni piac nem olyan centralizált, mint a többi, de ez számunkra nem tette kevésbé érdekesnek a helyet, főleg mert az itteni Dassanech törzs viselete, megjelenése teljesen eltért a korábban látottaktól. Egy a kenyai turkanákkal rokon népről van szó, a bőrük nagyon sötét, ékszereik és ruhájuk – már ami van – színösszeállítása pedig kifejezetten elegáns. Ami pedig nagyon szembetűnű még, hogy Etiópiában ez a csoport az egyetlen, ahol a nők a fejük tetején hordják a terheket. Ez Afrika más részein megszokott, de itt eddig még nem találkoztunk hasonlóval. Egyébként az, hogy nincs egy fix helyszíne a piacnak azzal az előnnyel is járt, hogy nem volt belépő sem.

Miután körbesétáltuk a várost, az az ötletem támadt, hogy látogassuk meg a sok helyen táblával jelzett katolikus missziót. Persze kísérőnk is akadt bőven, vagy egy tucat gyerek követett minket kisebb nagyobb távolságra, mígnem feltűnt a templom. Az atya gyorsan beinvitált minket a kerthelységbe, majd vízzel, kávéval – ott helyben kezdték el a kávébab pörkölését… - és pattogatott kukoricával kínált minket. Majdnem másfél órát maradtunk, később a másik pap is csatlakozott, közben rendkívül sok érdekességet hallottunk az itteni életről, a törzsek körében végzett hittérítői munka nehézségéről, az általuk üzemeltetett iskola és árvaház működéséről. Egészen megható volt látni, ahogy ez a két derék ember a helyiek felemelésén munkálkodik, illetve az is különleges, hogy ezen a vidéken az egyházi ember nemcsak a társadalom spirituális, de szellemi elitjét is képviseli. Ami viszont kicsit fura volt, hogy az atyához tartozott fiú és szentlélek anya és gyermek is, ami nem biztos, hogy összhangban van az egyház cölibátusra vonatkozó irányelveivel… :) A beszélgetés után kérésünkre a templomot is kinyitották, majd utunkra bocsátottak minket.

A törzsi faluhoz át kellett jutnunk az Omo-folyón, ami viszonylag egyszerűen ment volna a falu határában lévő új hídon keresztül, de azt „sajnos” a turisták nem használhatják, így kénytelenek voltunk megfizetni a révészt. Még a falu előtt találkoztunk pár szorgos halásszal, néhány a falu határában élő számkivetettel, majd egy kecske- és tehéncsordával együtt megérkeztünk a településre. Eddig egyedül a Karo törzs lakott igazi falvakban, a többiek inkább lazán összefüggő családi kunyhóblokkokban. Nos, itt klasszikus faluról beszélhetünk, nagyjából 100 szemétből és bádoglapokból összetákolt kunyhó elképesztő látványa fogadott minket. Nemcsak a kunyhók hihetetlen igénytelensége és szegényessége volt mellbevágó, de elképzelni is nehéz, mennyire forrósodhat fel egy ilyen tákolmány a tűző napon. Szerencsére ez utóbbit nem is bízták a szegényes fantáziánkra, gyorsan be is invitáltak az egyikbe, ahol egy nőt, két kislányt és egy újszülöttet találtunk. Meg nagyjából ötvenöt fokot, amit az egyik hölgy azzal is tetézett, hogy bent főzött… Viszonylag rövid idő is elég volt ahhoz, hogy egyrészt nyakig mocskosak legyünk, másrészt a hőguta határára kerüljünk, és inkább kikászálódjunk ebből a krematóriumból. Fel nem foghatom, hogy ki és miért akarna önszántából ilyen helyen élni, főleg, hogy a faluban még volt egy-két tradícionális, gallyakból épített viskó is, ami – az esőt leszámítva – ezerszer kellemesebb helynek tűnt.

A törzs egyébként mintegy 50.000 tagot számlál, a falvak fiataljai pedig a beltenyészetet elkerülendő nem házasodhatnak egymással. Ebben a tekintetben ezek a kvázi ősemberek kicsit bölcsebbnek tűnnek az európai monarchiáknál. :) Mivel a férfiak döntő többsége még az állatokat legelteti, zömében nők és gyermekek voltak a faluban, akik zokszó nélkül tűrték a fotózást, persze cserébe a túra végén minden létező kézműves terméket megpróbáltak eladni nekünk. A nők hajviselete itt teljesen más, mint a korábbi törzseknél, és annak függvényében változik, hogy hajadon/házas/anya-e. Mindegyik opció elég mutatós volt. Egy hatalmas krokodilfogas nyakláncot majdnem sikerült is lealkudnom két dollárra, de mielőtt megadta volna magát az árus – ekkor már távozófélben voltunk - , az elöljáró egy pálcával mindenkit visszazavart a faluba. A látóhatáron ugyanis felbukkant néhány újabb turista, nekik is meg kell mutatniuk magukat… :) Szerencsére az úton még találkoztunk két hazafelé tartó lánnyal, akik csomagot cipeltek, így egy ilyen jelenetet is sikerült megörökíteni.

Omoratéba visszatérve Antu jó hírrel szolgált, sikerült helyet foglalnia a holnap hajnali buszra, ennek örömére el is mentünk inni egy teát, amit errefelé nagyon finoman csinálnak. Közben persze egy csomó új „barát” is ránkakaszkodott, akik gyenge angolsággal, viszont az alkoholból fakadó bátorsággal próbáltak meg rávezetni nagy bölcsességekre, bár a konkrétumok nem nagyon akartak összeállni. A meleg még mindig nagyon nehezen viselhető volt, ami csak a teljes sötétség beállta után csillapodott valamelyest, ami már a hotelünkben ért minket, vacsora közben. Ezt követően ért minket a felismerés, hogy a szobánk ablakának rácsa hiányos, így éjszakára kénytelenek leszünk becsukni azt. Ami kiegészülve azzal a ténnyel, hogy nincs ventilátor – ezt leszámítva sok gond nem volt a hellyel -, egészen tragikus éjszakai élménnyel kecsegtetett...