2019.02.01 – Találkozás a sárkányokkal a régi főváros romjai között
Alig pár nappal legutóbbi kirándulásunk után, ezúttal a kínai újév miatt tartott meglepően hosszú iskolaszünetet kihasználva vettük fel a hátizsákot. Azonban a korábbi utazásoktól eltérően ennek célpontjául a létező legkommerszebb thai régiót, az Andamán-partot választottuk, elvégre csak találni ott valami szépet, ha már a fél világ oda jár. Komolyan aggódtam amiatt, hogy fogjuk érezni magukat a rengeteg (?) kínai és orosz turista között, de néha nem árt kicsit kilépni a komfortzónából, hátha jól sül el a dolog… Mi így lépünk ki. Mivel az egész hetes szünethez még hozzácsapták a megelőző pénteket is – sajnos már a repjegy vásárlás után -, így lett egy plusz napunk, így be tudtuk iktatni a Bangkoktól alig másfél órányi buszútra fekvő régi fővárost, Ayutthayát is.
A kaland nem sokkal éjfél előtt kezdődött, és bár a menetrend szerinti indulás előtt 5 perccel kiértünk a pályaudvarra, az éjszakai busz már csak ránk várt, el is indultunk azonnal. A jövőben mindenesetre érdemes lesz figyelni, hogy tartsuk magunkat az ajánlásként megfogalmazott 20 perccel korábbi érkezéshez… Az útra nem érdemes sok szót fecsérelni, Rita aludt, én nem, viszont az ülésekbe épített masszázs funkció így is lelazított, így egész kellemesen éreztem magam, amikor pirkadat előtt befutottunk Bangkok legnagyobb pályaudvarára. Szerencsére az Ayutthayába tartó minibuszok is innen indultak, így reggel nyolc körül már a minap kinézett biciklikölcsönzőt kerestük a belvárosban.
Szerintem a bicikli a legpraktikusabb, és persze a legolcsóbb módja a város bejárásának, hiszen egy ~30 km-es körben a legérdekesebb helyszínek beleférnek, viszont arra készülni kell, hogy ezt a megoldást a hőség miatt mégsem ajánlanám mindenkinek. A táv amúgy sejteti, és tényleg, Ayutthaya rendkívül érdekes hely abból a szempontból, hogy a látnivalók – a turistatérkép 62 darabot jelöl - elszórva találhatóak, a közöttük lévő teret pedig benőtte a modern város. Simán elképzelhető, hogy egy autószalon hátsó udvarán áll egy 400 éves templomrom, vagy épp a McDonald’s mellett fekszik egy Buddha szobor. A legtöbb általam olvasott vélemény szerint a még korábbi főváros, Sukothai a maga komplett óvárosával érdekesebb látvány, de szerintem ennek az „élő” városnak is megvan a hangulata. Egyébként itt is van egy belső park, ahol koncentráltan fellelhető több jelentős műemlék, így azt nyugodtan el is nevezhetjük óvárosnak, kézenfekvőnek látszott, hogy a túránkat is itt kezdjük.
Első helyszínünk a Wat Ratburana volt, ami egy igen tipikusnak mondható téglatemplom, középen a toronyszerű templommal, amit sztúpák vesznek körül. Kellemes meglepetésünkre – illetve a viszonylag korai órára tekintettel – rajtunk kívül alig volt látogató. Itt vettük meg az öt legfontosabb templomra szóló bérletet, amit Világörökség helyszínhez mérten elég olcsón vesztegettek, aminek oka lehet, hogy a templomok kívülről is szinte teljes mértékben átláthatóak, a pofátlanabbakat pedig az ingyenes bejutástól sem tartja vissza a fél méter magas kerítés. Tömeggel igazán csak a következő templomnál (Wat Phra Mahatat) találkoztunk, ahol is a város szimbóluma a banyán fa gyökerei közül kikandikáló Buddha-fej található. Na, ezt például nem láttuk volna a kerítésen kívülről. Ezt követően át kellett vágni a fentebb már említett tavakkal gazdagon tarkított parkon, ahol egy teljességgel váratlan, ám annál kellemesebb meglepetés fogadott. A törmelékes úton biciklizve ugyanis azt vettem észre, hogy valamivel előttem egy közel kétméteres szalagos varánusz baktat át az úton, rádásul elég komótosan tette mindezt, és csak akkor gyorsította meg a lépteit, mikor kb. 10 méterre értem tőle. Sajnos biciklizés közben nem sikerült túl jó fényképet készítenem róla, de okkal gondolhattam, ahol egy ilyen sárkány akad, ott a közelben lesz több is. És való igaz, az elkövetkező negyed órában több fejet is felfedeztünk a vízben, de a szárazföldre persze már egyik sem merészkedett ki. Mivel még a túra elején voltunk, muszáj volt tovább indulnunk, de megfogalmazódott bennem, hogy az esti program helyett – mikoris Bangkok legnagyobb parkjában, a Lumpiniben keresgéltünk volna ehhez hasonló varánuszokat – inkább ide jövünk majd vissza, és akkor még sietni sem kell, hogy sötétedés előtt visszaérjünk a városba.
A következő templom (Wat Phra Ram) is követte a korábbi sémát, de ezzel együtt is gyönyörű volt, nekem mégis a következő (Wat Phra Si Sanphet) lett a kedvencem, ami egyébként építészetileg is újdonságot hozott – a templomtorony helyett három óriási sztúpa állt a középpontban -, ráadásul egy újabb állatos történettel is szolgált. Régi pajtásunkat, a Kambodzsában megismert arany falakó kígyót persze Rita vette észre, amint a templom kapuja előtt feszülő légvezetéken araszolt, nagyjából fejmagasságban. Nem sietett sehová, így egyrészt jó fotótémául szolgált a sztúpákkal a háttérben, ráadásul lehetőséget adott arra, hogy megvizsgáljam azon tulajdonságát, amiről becenevét, a „repülő kígyót” kapta. Nem volt bonyolult a terv, egyszerűen csak megpiszkálom a hátát, arra számítva, hogy majd leugrik a vezetékről – lehetőleg nem felém, bár a mérge nem igazán veszélyes az emberre -, és eközben produkál némi siklórepülést. Nos, nem kellett csalódnom, ugyanis pont az elvárt módon cselekedett, először meghimbálta a testét, hogy lendületet vegyen, majd ugrott. Ugyan a „repülés” alig két méterre sikerült – igaz nem is indult túl magasról -, de már így is majdnem elérte a templom kerítését, aminek repedéseiben aztán pillanatok alatt eltűnt. Mondjuk nem ártott volna, ha le tudom filmezni a mutatványt, de én inkább a piszkálásra koncentráltam, míg Rita hátrébb húzódott, biztos, ami biztos… Legközelebb majd szerzek egy operatőrt.
A többi templom már jóval messzebb volt a belvárosból, de mindegyik tudott adni egy kis extrát, ami miatt megérte tekerni. A Wat Lokayasutharam kőből faragott óriási fekvő Buddha szobra miatt marad emlékezetes. A Wat Chai Watthanaramnak Angkorban sem kéne szégyenkeznie, ráadásul itt egy csomó népviseltben ugráló helyi még egy videóklipp forgatásra is meginvitált bennünket (benne leszünk a TV-ben, hurrá!). Nem utolsó sorban emlékezzünk meg a Wat Yai Chai Mondkholról is, ami szintén újítást hozott az építészet terén, amennyiben az egész komplexum egy gigantikus, belülről is bejárható sztúpa volt. Utolsó sorban pedig – mivel ténylegesen is ez volt az utolsó :) - a Wat Maheyongról, mely nem a legszebb, nem is a legnagyobb, pláne nem a legépebben fennmaradt templom, ellenben a mai napig használják, ottjártunkkor is éppen szertartást celebráltak a romok között.
Mivel mire bejártuk a templomkört, már majdnem három óra felé járt, eldőlt, hogy nem sietünk vissza Bangkokba, inkább megebédelünk végre, és visszamegyünk a parkba, hátha akad még néhány sárkány a horgunkra. Hihetetlen, de délután is ugyanolyan szolid forgalom fogadott minket a parkban, és szinte méterre ugyanott találkoztunk egy újabb példánnyal, ahol reggel is. A parkban végül még három állatot találtunk a parton, viszont tényleg nehéz volt becserkészni őket egy-egy jó kép erejéig. Mivel a térképen jelölve volt egy „úszó piac” nem messze, gondoltam még oda is tehetünk egy kitérőt, és bár árusokat nem találtunk, ráleltünk a varánuszok rejtett játszóterére. Egy kis szigeten, amit egy hídon át tudtunk megközelíteni ugyanis legalább egy tucat példány hevert a parton, kicsitől egészen a közel kétméteres példányokig. Bingó! A legjobb az egészben, hogy egy különösen szép mintázatú, igaz nem túl nagy példány megdöbbentően közel engedett magához, nagyjából két méterre, így egészen jó képeket is sikerült készítenem, teljes volt tehát az öröm! A bicikli leadása után a kisbuszra sem kellett sokat várni, hogy aztán majdnem három órát araszoljunk a bedugult elővárosi forgalomban. Nagyon jó dötésnek bizonyult, hogy meg sem próbáltunk eljutni a Lumpini parkba, épp elég bosszúságot jelentett, míg a reptérre elvergődtünk, ugyanis hiába akartam volna a belvárosban megszállni, a reptéri buszok csak reggel hét után járnak, amivel mi már lekéstük volna a másnapi járatunkat. Ennyi kényelmetlenség azért bőven belefért egy ennyire élményekben gazdag nap után, és különben is, már évek óta nem aludtunk reptéren… Igaz, én most se nagyon.
