2018.12.29. – Mennyből a Pokolba
Igazán nem panaszkodhatunk a helyi közlekedésre, mert bár kisvárosban lakunk, az innen 750 km-re fekvő Chiang Maiba naponta több közvetlen buszjárat is közlekedik. Mindez persze felértékelődik az ünnepek tájékán – különösen Szilveszterkor -, ugyanis Thaiföld második legnagyobb városa, ilyenkor nem csupán a külföldiek körében válik népszerűvé. Ennek megfelelően két héttel az út előtt az utolsó két helyet sikerült megcsípnünk a legjobb buszra.
Ilyen előzmények mellett, 12 órás eseménytelen út után, reggel hétkor érkeztünk meg az „észak” elsőszámú turisztikai központjába. Sosem lehet elég a jóból, gondoltuk, amikor gyorsan ráhúztunk további négy órát, ugyanis a mi első állomásunk Chiang Rai volt, az ország Laosszal és Myanmarral egyaránt határos, az Aranyháromszög miatt hírhedté vált tartományának központja. Minket kevésbé az ópiumkereskedelem „történelmi emlékei”, és ezegyszer mégcsak nem is a megkapó hegyes-völgyes vidék vonzott, hanem Thaiföld modern építészeti csodái, melyek közül három is a város szűkebb környezetében található. Ehhez azonban motor bérlésére volt szükség, amit a kitűnő ebédet követően a szálláson fel is vettünk. Gyors kitérő az ételekre, melyek itt egész egyszerűen sokkal jobbak, mint Iszánban. Sokkal kevésbé cukrozzák az ételeket, és a fűszerezés is összetettebb. A korábban – az ebből a régióból származó házinénink által főzött karácsonyi vacsorán – már megismert Kao soy csirke most is szenzációs volt, Ritának egyenesen a kedvencévé avanzsált.
Mire elindultunk, szerencsére az addig szakadó eső is elállt, így legalább nem a lehető legmostohább körülmények között kellett hozzászoknom a baloldali közlekedéshez. Utóbbi egyébként nem volt vészes, főleg mert zömében autópályán haladtunk, ahol nem volt szembeforgalom, és egyébként is csak haladni kellett az árral, nem igazán volt lehetőség a tévedésre…
A „mennyből a pokolba” felütés sajnos nem a saját leleményem, de tökéletesen leírja a napi programunkat, ugyanis kezdésnek Észak-Thaiföld leghíresebb templomát, a „Fehér Templomot” látogattuk meg. Az épület egyébként nem túl régi, ennek ellenére már most zarándokhelynek számít a turisták körében, mivel egész egyszerűen úgy tud pompázatosan díszes lenni, hogy közben... nincs rá jobb szó, egyszerűen csak fehér marad. A templom szobrait, domborműveit tekintve persze némileg oszlik az angyali miliő, viszont az adománygyűjtésre szolgáló koponyák, a föld alól felnyúló karok egyaránt belesimultak a koncepcióba, mivel ugye, nos, fehérek. Egyébként az időjárás – szerencsére itt utoljára – nem fogadott minket kegyeibe, ugyanis a látogatás felében esett az eső, de ezzel együtt sem éreztük úgy, hogy sietnünk kéne. A templomban egyébként egy mozdulatlanul meditáló szerzetest is találtunk, akiről később kiderült, hogy gyenge kezdőnek számít a mozdulatlan-szerzetes bizniszben, mert bár meg sem moccant, a bőrét nem vaxolták fel, így simán el lehetett dönteni róla, hogy élő emberről van szó… A templom kertje még tartogatott egy szórakoztató meglepetést, ugyanis egy Buddhát rejtő műbarlang ormára nem más szoborcsoportot telepítettek, mint a Tininidzsa Teknőcöket, és persze a bölcs Szecska Mestert.
Újabb motortúra következett, méghozzá a „Kék Templomhoz”, amiről talán már le sem kell írnom, hogy miről kapta a nevét. Azonban azt hozzá kell tenni, hogy néhány diverzáns művész a templom díszítése közben egy-két helyen bizony a kék egy olyan árnyalatát használta, ami már-már zöldnek hatott. Remélem azóta internálták őket annak rendje s módja szerint…:) Na meg a Buddha szobor is fehérre volt meszelve, ott legalább a kék megvilágítással ki tudták köszörülni a csorbát. Itt is megdöbbentően sok turista volt, európai és helyi vegyesen.
A templomot követően már „csupán” a pokoljárás maradt hátra, pontosabban a „Fekete ház” nevű múzeum, melynek bejárására egy óránk maradt, ami majdnem kevésnek is bizonyult. No és milyen színű a fekete ház? Részben persze fekete, de azért a barna is hangsúlyos volt. Az utolsó ítélet hangulatot nem is annyire a szín, hanem a tematika adta. Egy magánmúzeumról van ugyanis szó, melyet a tulajdonos – aki nem mellesleg ezer százalékig hasonlít Bud Spencernek az Aladdin c. filmbéli karakterére - saját ízlése szerint rendezett be egy óriási élettérnek. Ennek megfelelően a múzeum a személyes érdeklődése köré épült, melynek fókuszában jól láthatóan két dolog foglal helyet, a férfi nemiség, illetve a döglött állatok különböző testrészei. A két témakör külön-külön még rendben lenne, így együtt kissé furcsa képzettársításra ad okot, ezen azonban érdemes átlendülni, ugyanis a múzeum maga teljesen elképesztő. Az épületek önmagukban is megállnák a helyüket – hangulatában engem Makovecz stílusára emlékeztettek -, a berendezés viszont egészen elképesztő. Már önmagában ahhoz egy komplett kecskemészárszéket kellett üzemeltetni, hogy a székek alapanyagául szolgáló szarvak lekerüljenek ezernyi gazdájuk fejéről. De a teljesség igénye nélkül vannak nyolcméteres pitonbőrök, gigászi krokodilmúmiák, tigrisbőr, bálnacsontváz, nautilusz csigaház, de még fűrészes rája fűrésze is, amit még korábban soha nem láttam. Nem gondolom, hogy valaha jártam már hasonlóan bizarr helyen, és abban sem vagyok biztos, hogy újra elmennék, ha mondjuk a ház ura egy privát vacsorára invitálna… Ami viszont kicsit meglepett, hogy Rita inkább volt érdeklődő, mintsem feldúlt a látványtól…:)
Az egészen sajátos élményt követően – zárás után, utolsóként hagytuk el a területet – még pont sikerült sötétedés előtt visszajutni a szállásra, így nem csupán egy remek napot zártunk, de sikerrel próbáltuk ki magunkat a rosszoldali közlekedésben is. Mivel nekem a múlt éjszaka alvás szempontjából teljesen kiesett, ezért végül nem sétáltunk be egészen az éjszakai piacra, hanem megelégedtünk a legközelebbi étterem kínálatával, nem sokkal azt követően pedig rekordkorán sikerült ágyba kerülnünk…
