2018.10.04. - … hanem a rizsföldeken is (folytatás)

A vietnámi utunk sokkal logikusabb, mint akár a közép-ázsiai, akár a kínai, mivel szinte egyenes vonalban kell haladnunk északól délre, de a rövid(ebb) távolságok miatt két alkalomtól eltekintve az éjszakai busz/vonat sem opció. Következő állomásunk Tam Coc falu volt, melyet a roppant kreatív „Ha Long Bay a földön” elnevezéssel próbálnak eladni a turistáknak. Mivel este érkeztünk, az analógia igazolására még várnunk kellett egy keveset, de addig is szállás után kellett néznünk, ugyanis a busz nem a közeli városba vitt – ahogy azt előre egyeztettük – hanem direkt a látványosságnak helyt adó faluba. Holnap ennyivel könnyebb lesz eljutni a jegypénztárig, és nehezebb elérni a vonatot. A szálláson rajtunk kívül egy új-zélandi pár volt – akiket kecses alkatuk miatt a sötétben biztos maorinak néztem volna -, de sok információval nem tudtak szolgálni, szerintem azt sem nagyon tudták, hogy merre járnak éppen. Este még szenvedtünk egy kicsit a vietnámi vasúttársaság honlapjával, ahol bár adott a lehetőség angol nyelven is jegyet foglalni, valamiért a bankkátyáinkat viszont nem szerette a rendszer. Mivel a helyben lévő ügynökök a jegyet dupla áron kínálták, végül abban maradtunk, hogy másnap úgyis lesz motorunk, teszünk egy kisebb kitérőt az állomás felé…

2018.10.05. – Lábbal evezni

Reggel gyorsan kiderült, hogy bármilyen szimpatikus hely is a szállásunk, egyéb szolgáltatását nem érdemes igénye venni, így a motorbérlést – féláron – inkább a szomszédos étteremben ejtjük meg. De még előtte csónakra szállunk, és irány Tam Coc, ami biztosan ott van Vietnám öt legturistásabb helye között. Ennek megfelelően igyekeztünk megelőzni a Hanoiból érkező csoportokat, ami még a késői keléssel együtt sem tűnt lehetetlen feladatnak. A kikötőben már százszámra várakoztak a hajók, szerencsére azonban a látogatók még alig kezdtek gyülekezni. A szabályok értelmében legfeljebb két külföldi kerülhet egy csónakba, így privát saját kapitánnyal – egy negyvenöt év körüli nővel – vágtunk neki a közel kétórás útnak. Noha a túra „Ha Long-öböl élményt” ígért, azért a karszthegyek errefelé inkább csak dombok, ezzel együtt persze elég jól mutattak a patak mindkét partján, néhány esetben pedig felettünk is, ugyanis három helyen a víz alagutat vájt a hegybe, és azon keresztül haladtunk. Az élmény szerves részét képezi, hogy az evezős nénik kizárólag a lábukat használják a lapátolásra. Van aki váltott lábbal – mintha taposna - dolgozik, van aki pedig mellúszó lábtempókkal halad. Gondolom kibékíthetetlen ellentét van a két iskola között, és őszintén szólva magam sem tudnék választani, hogy melyik a hatékonyabb. Egyébként aligha létezik ennél nyugisabb, relaxálóbb program Vietnám-szerte. Egyedüli negatívumként azt nevezném meg, hogy visszafelé ugyanazon az útvonalon jön a túra – a patak és a kikötő adott, ugyebár -, így elvész az újdonság varázsa. Egyébként a visszafordító pontnál árusok vártak minket, és itt találkoztam az eddigi legmókásabb saleses trükkel az út során. Miután tisztáztuk, hogy nem kérünk innivalót, az árus felvetette, hogy akkor vehetnénk a csónakos nőnek, elvégre olyan keményen dolgozott értünk… Hát lehet erre nemet mondani?! (Igen.)

Visszafelé úton már feltűntek a kínai turisták, illetve mielőtt feltűntek volna, harsány jókedvük már jó előre letarolta az idilli környezetet. Gyorsan felvettük a motort a vasútállomás felé vettük az irányt, ahol meglehetősen gyorsan sikerült is megvennünk az éjszakai vonatra szóló együnket, majd azzal a lendülettel mentünk is tovább Thrang An-felé, ami az egész térmészeti-kulturális örökség terület névadója. Nem igazán tudtuk, hogy mire számíthatunk, mert ez a hely sehol nincs reklámozva, és a neten is viszonylag kevés információt találtunk róla, mivel mindenhol Tam Coc-al foglalkoznak helyette.

A metódus itt is ugyanaz volt, újfent csónakra pattantunk – bár most két vietnámival osztoztunk a hajón (és a költségeken), kiválasztottuk az útvonalat a három lehetőség közül, majd irány az ismeretlen. Tam Coc után elég megdöbbentő volt, hogy a három órás (!) út alatt talán két csónakkal találkoztunk, és nem csupán azért, mert a többség a másik két útvonalat választotta – mivel azok érintették a King Kong film egyik forgatási helyszínét -, összesen sem voltak túl sokan a falutól alig 15 km-re lévő helyszínen. Egyébként gyorsan kiderült, hogy messze a legjobb útvonalat választottuk, mivel az útnak teljesen más hangulata volt az előzőnél. Itt már valóban hegyek között eveztünk, ráadásul kilenc barlangon is át kellett haladnunk, melyek mind újabb és újabb teljesen elzárt öbölbe vezetett, ahol a dzsungelen kívül csak egy-egy buddhista templom fogadott minket. Noha tudtam, hogy a főút légvonalban alig másfél kilométer, olyan érzésünk volt, mintha a világ végén lennénk. Ha választanom kéne a két program közül biztosan ezt választanám, és ezzel alighanem Rita is egyetért. Ráadásul még egy szalagos varánusz kölyköt is meg tudtunk figyelni, ami épp a csónakunk előtt úszott keresztbe. Noha jobban örültem volna egy három méteres, 50 kg-os példánynak, kezdetnek ez is megteszi…:)

Mivel a program jóval tovább tartott, mint vártam – és mint az a leírásban szerepelt -, ezért a visszaérkezés után iparkodnunk kellett, hogy tejessé váljon a nap, és feljussunk a Hang Mua barlang tetejére, ahol harminc méteres kősárkány lakozik, és ahonnan állítólag parádés a naplemente. Utóbbi annyira nem igaz, hogy a naplementét onnan éppen nem látni, mivel a hegyek eltakarják, cserébe viszont a panoráma tényleg egészen remek volt. Sajnos ezt rajtunk kívül aznap vagy száz másik ember is megtapasztalta…

Még a vaksötét beköszönte előtt sikerült leadni a motort, felmarkolni a csomagokat majd megvacsorázni. Sajnos a vasútállomáshoz nem volt buszjárat, így kénytelenek voltunk taxizni, de a motorkölcsönző elég korrekt árat adott ki nekünk. A vonatra még így is kellett várnunk egy kicsit, de nem unatkozni nem volt időnk, ugyanis megtalált minket egy fiatal tanárnő a nyolcévesekből álló csoportjával – mindezt este fél tízkor -, és feltétlenül velünk akarták gyakorolni az angolt. Rita kapott egy kis ízelítőt, hogy mi fog rá várni… És ami azt illeti, inkább szórakoztatónak, mint vészesnek tűnt a mutatvány.  Ennél már csak a vagonunk jelentett kellemesebb meglepetést, ugyanis az jóval az IC szint fölött volt, hátrahajtható, ún. „soft seat” ülésekkel. A tartalmas napnak hála el is aludtunk viszonylag gyorsan.