2018.09.27. – Veled vagyunk Vietnám
Viszonylag kényelmes üléseknek hála többet aludtam, mint egynémely hostelben, ezzel együtt sem mondanám, hogy kicsattantam a frissességtől, főleg, amikor kiderült, hogy a határ nyitására még 1,5 órát kell várnunk a vaksötétben. Rita pragmatikus megoldást választva, egy padra borulva aludt tovább, én inkább olvasással ütöttem el az időt. A nyitás közeledtével a várakozással vegyes izgalom azért megtette a hatását, a fáradtság elmúlt, ráadásul már magányosnak sem kellett érezzük magunkat, addigra már nagyjából ötven ember várakozott rajtunk kívül arra, hogy felemelkedjen a vasfüggöny.
Nem vagyok kezdő, ami a határátlépéseket illeti, de az átutazók közt ehhez fogható kontrasztot, soha nem láttam. A kínai oldal felől viszonylag jól öltözött – kivéve persze minket :) - csoport indult el Vietnámba, míg onnan a háború előtti – és nem a vietnámi, hanem az indokínai háborúra gondolok… - rozsdás, agyonpakolt bicikliken élelmiszert szállító rizskalapos, szakadt parasztok rohanták meg a határt. Nagy kár, hogy a fényképezést ritkán tolerálják ilyen helyeken, így csak az emlék marad, de az viszont elég mélyen belénk égett. Az átkelés után viszonylag könnyen le lehetett rázni az utcai pénzváltókat – ezt különösen ajánlom is, mivel a helyi pénzek közül azok, amik közt egy nagyságrend a különbség, teljességgel érthetetlen módon hasonlítanak egymásra -, majd elsétáltunk egy bankba, feltölteni forrásainkat.
A vietnámi időzóna a kínaihoz képest eggyel le van maradva, így bár úgy tűnhet, hogy nyertünk egy órát, valójában felkészülhettünk az este hatos sötétedésre, ami legalább annyira elcseszett dolog, mint magyar időzóna. A lényeg, hogy a bank éppen kinyitott, a pénzváltás után öt perccel pedig már első állomásunk, a Sapa melletti völgyben található Tavan felé kanyarogtunk a hegyi utakon. Persze a busz csak Sapáig járt, onnan taxira kellett váltanunk. Sajnos a térségben fix tarifák vannak, így alkudni nem lehetett. Az út egy irányba annyiba került, mint a két éjszakai szállás reggelivel, de szerencsére az utóbbi volt extrém olcsó, nem pedig az előbbi drága, főleg annak fényében, hogy a faluba vélhetően Vietnám legrosszabb útja vezetett. A faluban ha nem is hemzsegtek ugyan, de erősen érezhető volt a nyugati turisták jelenléte – Sapából ide vezetnek a legnépszerűbb túrák -, ennek megfelelően bőven volt választék vendégházakból, de még éttermekből is. A szállás elfoglalása után pihentünk egy kicsit – ez idő alatt leszakadt az ég -, majd elindultunk egy könnyed délutáni túrára egy vízeséshez.
A vízesés és a rizsteraszok önmagukban is szépek – bár a völgyben már eléggé előrehaladott állapotban volt az aratás -, de nem ez a lényeg, a csúcslátványosságot ugyanis az emberek jelentik, elsősorban miattuk érdemes ide látogatni. És nem csupán arra gondolok, hogy sokkal - de tényleg összehasonlíthatatlanul - kedvesebbek, mint a kínaiak, hanem, hogy itt él a föld talán legváltozatosabb törzsi kultúrája. A séta, de már a taxi út alatt is rengeteg különböző népviseletet figyelhettünk meg. (A népviseletet errefelé 99%-ban a nők kiváltsága, ők viszont – ellentétben Kínával - nem csak a turisták kedvéért hordják.) A völgyben a fekete-hmong, a red dao és a zay népcsoportok voltak a dominánsak, ezek közül a kedvenceink a red daok, akik a kendőjüket Mikulás-sapkaként hordták (és a hajukat is felborotválták a kendő vonaláig).
A szálláson rajtunk kívül csak franciák voltak, egy pár pedig éppen azzal a módszerrel járja be az országot, amit korábban már mások is javasoltak, érkezésük után vettek egy motort ~100ezer forintért, majd ha végeztek a körúttal, ugyancsak turistáknak adják el ugyanennyiért. Elég praktikus ötlet, pláne annak aki tud motorozni, ráadásul oda érkezik, ahonnan indult. Tehát nem nekünk.
A faluban egyébként van vezetékes villany, ezzel együtt a korai – fél hatkor már megy le a nap, ami elég bosszantó – sötétedés után mindenhol megáll az élet. Azért annyi turista még nincs, hogy megváltozzon tőle a paraszti életritmus, de nincs is ezzel gond, legalább le tudtuk zárni a napló kínai részét.
