2018.09.18. – Jurassic Park 2018
A vonat pontos volt, mint (majdnem) mindig, így reggel hét körül már az állomás csomagmegőrzőjében tárgyaltunk három remekül képzett vasutassal. Mégis mit akarhatunk? Hát, itt hagyni a hátizsákokat. De ők nem beszélnek angolul! Ettől a csomagok még remekül ellesznek... Végül sikerült megértetni velük, hogy nem egy kiló kenyeret szeretnénk venni, hanem csak leraknánk a csomagokat pár órára, így szó szerint lekerült a teher a vállakról, mi pedig elindulhattunk Yunnan tartomány egy kevéssé ismert látványosságához, a Chengjiang fosszília-lelőhelyre. Illetve elindultunk volna, ha megtaláltuk volna a metró lejáratát, de sajnos akárcsak az irányjelző táblák, úgy a megkérdezett alkalmazottak is folyamatosan ellentmondtak egymásnak. Ettől persze még nem ragadtunk örökre az állomáson, lesétáltunk egy megállót, és közben legalább reggelizni is tudtunk.
A kijutás a lelőhelyhez közeli városba nem igazán bonyolult, cserébe viszont időigényes, onnantól viszont megáll a tudomány, ugyanis tömegközlekedéssel nem lehet eljutni a fosszíliákhoz. Megoldásként maradt a taxizás, amit az elmúlt másfél hónapban sikeresen el tudtunk kerülni. Az első kísérlet a fuvarfogásra csúfos kudarccal zárult. Hiába próbáltam ugyanis egy női sofőrnek elmagyarázni hová is mennénk (Elvégre hová mehet egy turista itt, ahol amúgy semmi más nincs?), pedig próbálkoztam becsülettel. Legkézenfekvőbb megoldásként megmutattam a térképen. Semmi. Megmutattam a buszpályaudvar falán lógó óriási plakátot, ami a fosszíliákat reklámozza. Semmi. A Fosszília Múzeumot, ami az út túloldalán volt. Kínomban már a csatornafedeleket és a kukákat is, amiket mind-mind fosszíliák borítottak. Semmi-semmi. Utolsó kísérletként elmutogattam, hogy a hely tíz km-re van, egyezzünk meg egy árban, utána szívesen elnavigálom. Vicces lett volna, ha pont ezt érti meg, de csodák nincsenek, így tíz perc szenvedés után tovább álltunk…
A következő sofőr pont ugyan ennyire értetlen volt, de legalább segítőkész, így gyorsan gyűjtött öt fiatalt, akik majd csak tudnak segíteni… Természetesen egyikük sem beszélt angolul, így akár az örökkévalóságig folytatódhatott volna a bohóckodás, de szerencsére az egyik telefonján felfedeztem egy kíni navigációs szoftver logóját, így gyorsan elkértem, hátha azzal tudunk kezdeni valamit. „Meglepő” módon nekem nem okozott gondot egy olyan térkép használata, amin nem értettem a feliratokat, mivel az utak pont ugyanott voltak ezen is, mint az enyémen… Csodák-csodája, miután bejelöltem rajta, hová mennék, egyből mindenki megvilágosodott!
Maga a lelőhely a semmi közepén van, a kiállítás kicsi, de legalább ingyenesen látogatható – mondjuk a taxi, meg az egy órás várakozás nem igazán olcsó -, ennek ellenére rajtunk kívül két kínai turista volt ott, és még a személyzet is hiányzott… Mindez nem ért meglepetésként, mivel a leírásban szerepel, hogy a fő kiállítási teret lezárták, talán el is költöztették valahová. Harminc évvel ezelőtt ez a felfedezés óriási tudományos szenzáció volt, ugyanis itt találták meg a földtörténet első komplex tengeri élővilágának, mintegy ötszázmillió (!) éves maradványait. Az idősíkból sejthető, hogy nem a Juráról van szó – amit csupán a hatásvadász címadás kedvéért kevertem ide :) -, hanem a Cambriumról, és nem is dinoszaurusz csontokat találtunk, hanem „csak” trilobita, valamint tengeri féreg és medúza maradványok voltak a megmaradt egyetlen pavilonban. Azok viszont nagyon szépek!
A legjobb az egészben, viszont a kincsvadászat izgalma volt, ugyanis nem olajmezőről van szó, a lelőhely nem tud kiapadni, nekünk pedig lehetőségünk volt, hogy a területen magunk is kutassunk ősi maradványok után. Ez még a szemerkélő eső ellenére is jó poén volt, az időnk letelte után Ritát alig lehetett elrángatni, akit igencsak felvillanyozott, hogy talált egy trilobita törmeléket, és néhány medúzaleletnek tűnő – szerintem nem az – követ is. A parkolóban a wc-s néni/ajándékboltos hölgy a pult alól megpróbált nekünk eladni egy majdnem teljes rák-fosszíliát is, ami viszont túl drága volt ahhoz, hogy utána elvegyék a határon, és még meg is büntessenek érte…
Kunmingba visszatérve még bőven volt időnk a belváros (buddhista templom sok tucat thai szerzetes vendéggel, park, pagodák) bejárására, ami alapján egy elég élhető, nyugis, amúgy pedig rohamosan fejlődő város képe bontakozott ki. A sétálóutca pedig maga volt a dzsentrifikáció rokokó szobra, ugyanis egy régi garázssorra, esetleg bazárba költöztek be a legmenőbb boltok, klubok, vendéglátó-helyek. Talán még vegán étterem is volt köztük!
Számomra elég furcsa módon Lijiangba másfél óra leforgása alatt öt éjszaki vonat is indult, így szerencsére eloszlott a tömeg, így végre nem tömött vagonban kellett nyomorognunk. Olyannyira nem, hogy a mellettem ülő nagydarab fickó röviddel az indulás után át is ült egy kényelmesebbnek tűnő helyre, így egyedül maradtam a dupla széken. Rita kicsit irigykedett is a mázlim miatt, így grállovag módon felajánlottam – na nem a helyem – a segítségem! A Dechatlonos vízálló túracipőmnek sok jó tulajdonsága van, de a szellőzés nem tartozik ezek közé, így akár napjába tízszer is cserélhetnék zoknit, tök fölösleges lenne. Namármost, a cipőm levétele után a Rita mellett ülő - addig kedélyesen az orrát túró - nőnek nagyjából egy perc kellett, hogy új hely után nézzen… Nem elég, hogy Rita eztán már kényelmesen elfért, de végre sikerült hazai pályán – értsd, gusztustalanságban – felülkerekednem a kínaiakon! Másfél hónapnyi permanens öklendezés után nagy elégtétel volt ez, az éjszaka további része ennek megfelelően – immár újra cipőben - elégedett álomban telt…
