2018.07.07 (folytatás) - Érkezés Kirgizisztánba
Merő hatásvadászatvolt sejtetnem, hogy a kirgiz oldalon bezzeg a vesekövünket is átvilágították, ugyanis az egész határátlépés összesen nem volt húsz perc. Az egyetlen izgalmat az jelentette, hogy a határőr az útlevelünk láttán heveny fejvakargatásba kezdett, mondván fogalma nincs miféle országból jöttünk. Szerencsére a főnöke tudta, vagy legalábbis nem érdekelte annyira a dolog, így megkaptuk a pecsétet. Korábban arról is olvastam, hogy a buszokat ilyenkor órákra parkolópályára állítják, de nekünk ezzel sem volt gond, alig értünk át, vettük meg a SIM kártyát és váltottunk némi helyi pénzt, a buszunk máris átért, így folytathattuk utunkat a határtól alig 20 km-re fekvő Bishkek felé.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni az első benyomás fontosságát. A kirgizek ebbe elég jól vizsgáztak, ugyanis a taxisunk a kialkudott árnál kevesebbért vitt el a hostelig. (a mobil applikációja kevesebbet mutatott, azzal pedig nincs vita!) A hostelünk egyébként egy magánház volt, ahol három szobát bocsátottak a vendégek részére, abból pedig volt bőven. A kedvencünk Takahasi szán, egy ötvenes vörösre festett japán fickó, aki a Lenin-csúcsot tervezi megmászni, valamint egy fiatalabb japán srác és a thai barátnője. Miután lepakoltunk, gyorsan elszaladtunk a boltba, majd becsatlakoztunk az angol-svéd meccsbe. Takahasi szán igazán lelkesen tud szurkolni, ami azt illeti, de az eredmény őt is elszomorította, így inkább elvonultunk aludni. Elvégre rá kellett pihenni a holnapi pihenőnapra…:)
2018.07.08. – Lenin élt, él és élni fog!
Nem mondom, jól esett – igaz több részletben – végig aludnom a délelőttöt, de azért ebédelni csak elindultunk, és ha már így adódott, meg is találtuk a város legdrágább éttermét. Annyi baj legyen, ebéd után tovább mentünk, mert a házinéni (egy huszonéves állapotos lány) szerint errefelé lehet nyomtatni is. A netkávézót ugyan nem találtuk, de betévedtünk egy elektronikai cikkeket áruló plázába, ahol ki tudtuk nyomtatni a tádzsik vízumunkat, ráadásul a srác még pénzt sem fogadott el cserébe. Újabb jó pont a kirgizeknek. Ja, nem említettem? Minekután a ~8 ember tette fel a kérdést – beleértve Ritát is -, hogy mégis miért hagyjuk ki Tadzsikisztánt, végül megtörtem, így élve az e-vízum adta könnyítésekkel, másfél nap alatt beszereztük azt is.
Ebéd után visszatértünk a szállásra, pihentünk még egy kicsit, de azért annyira csak nem tudtunk takarék üzemmódba kapcsolni, hogy délután ne menjünk be a városba, megnézni a legfontosabb látnivalókat. Főleg mert túl sok nincs belőlük. A bazár speciel elég jó volt, rengeteg helyen árultak látványos kirigiz népviseletet, ráadásul a sapkát és a mágnest is könnyen, ráadásul olcsón be tudtuk szerezni. Ezt követően elsétáltunk a belvárosig, ami tulajdonképpen két teret jelent néhány szökőkúttal, valamint szoborral. Csingiz Ajtmatov szobrával készült is közös fotó, ugyanis a Versenyló halála című könyve nagy kedvencem, ugyanis amellett, hogy tökéletesen mutatja be, hogy a szovjet rendszer miképpen idegenítette el a nomád kirgizeket őseik tradícióitól, megismertetett a kokpar nevű játékkal – mielőtt elkezdtem olvasni a könyvet, azt hittem egy sima galoppozó versenylóról van szó… -, amit remélhetőleg élőben is láthatunk néhány napon beül. Ehhez kapcsolódóan a szobor mellett egy köztéri installációban éppen a nomád világjátékokig hátralévő 56 napot számolta vissza egy óra. Ez a lovas nemzetek olimpiásza, ahol mi magyarok is képviseltetni szoktuk magunkat és lovasíjászatban, valamint távnyilazásban egész jó eredményeket szoktunk hozni.
Ezen túlmenően Bishkek főleg a pitralon-szagú kommunista nosztalgiában szenvedőknek lehet érdekes, ugyanis a pantheon majd’ minden tagjának van köztéri szobra errefelé. Leninnek több is. Miután végeztünk az időutazással, Ritának sajnos az a szörnyű ötlete támadt, hogy együnk valamit vacsorára – na jó, eleinte teljesen helyénvaló igénynek tűnt -, így teli hassal, jó sok cukros üdítővel a szatyorban értünk vissza a szállásra. Már a kapun belépve nyilvánvalóvá vált, hogy itt valamiféle buli készül, de alig vonultam be a szobába, némi csendes elmélkedés céljából, Rita máris hozta a hírt, hogy elkezdődött grillparty, és a mi megjelenésünkre is feltétlen számítanak. Mivel a kaja gondolatától is rosszul voltam, nem igen akarózott mennem, de végül felülkerekedett a kíváncsiság, nehogy már lemaradjunk valami érdekesről.
Lakótársaink komolyan készülődhettek, ugyanis folyami haltól a csirkén át a bárányig igazán széles volt a választék – én egy kóstolónyi halat, Rita inkább csirkét evett -, a piáról nem is beszélve. Volt szerencsénk megkóstolni a kirgiz bort, amiről én nem igazán tudtam eldönteni, hogy szőlőből (egyébként abból), vagy bármilyen más gyümölcsből készül-e, de nem volt rossz. Miután kellően emelkedetté vált a hangulat, Takahasi szán nem bírt a vérével, és jó japánhoz méltóan orrhangú vernyákolásba – ők ezt éneklésnek hívják – kezdett. Előbb thai nyelven – ott él tizenöt éve -, majd angolul Beatlest adott elő, végül egy japán siratóval is keserített minket. Persze, borzasztó volt, de ettől még rettentő jól szórakoztunk rajta, ellentétben – gondolom – a szomszédokkal. A magyar és kirgiz népzenét ezúttal csak a youtube képviselte, ugyanis mi az énekléshez még túl józanok voltunk. Ezt követően heves vita támadt a részvevők között – köztem, és Takahasi között -, arról, hogy ki is volt az „igazi” Dracula. A japán azt a nevetséges állítását próbálta védeni, hogy Christoper Lee, míg szerintem Lugosi Béla még végstádiumú morfinfüggőként is hitelesebben tudta hozni a karaktert. Nem tudom, melyik félnek van igaza, de az biztos, hogy a japán tévedett. Egyszersmind aláásta mindezt, amit korábban az ázsiai kultúrfölényükről gondoltam…
Noha mára csak lazsálást terveztünk, azért az este elég mozgalmassá kerekedett, szinte alig várom, hogy „visszatérjünk” erre a szállásra, hiszen másnap reggel irány Karakol, a macskajajos társaságtól, pedig jó eséllyel még elköszönni sem fogunk tudni…
