2019.01.26. – A „thai Stonehenge”

Amikor összeszedtem Észak-Thaiföld látnivalóit, amit semmiképpen sem szabad kihagyni, akkor a Vörös Lótusz tó eléggé előkelő helyre került a listán. A tó meglátogatása december és február között, lehetőség szerint a kora reggeli órákban ajánlott, így tudtuk, hogy a dolgot nem húzhatjuk sokáig, ahogy azt is, hogy ez egy teljes hétvégét felölelő program lesz, melynek bázisául Udon Thani szolgál majd. Miután lefoglaltam a legolcsóbb szobát – ami Chiang Maihoz képest így is elég drága volt -, elkezdtem feltérképezni, hogy mik azok a látnivalók, amivel a tavat kombinálni lehetne. Ban Chiang falu adta magát, amennyiben Thaiföld kevés világörökség helyszíneinek egyike, ráadásul Délkelet-Ázsia legfontosabb régészeti lelőhelye. De kellett még valami, hogy teljes legyen a hétvége, mivel a város önmagában abszolút jelentéktelen, leszámítva, hogy – a laoszi határ közelségének hála – itt él Thaiföld egyik legnagyobb nyugatinyugdíjas közössége. A célzásban ezúttal is az UNESCO segített, ugyanis átnéztem az elkövetkező évek világörökség jelöléseit, a 2021-es thai jelölt szintén ezen a környéken van, és miután alaposabban utánajártam a rejtélyesen csak „Historical Parkként” emlegetett területnek, ugyan több fogalmam nem lett arról, hogy miről is van szó, viszont azt tudtam, hogy látnunk kell.

A három helyszínben sok közös ugyan nincs, kivéve azt, hogy tömegközlekedéssel egyikük sem megközelíthető, 50-70 km-re vannak Udon Thanitól, ráadásul teljesen különböző irányokba. Szóval azt már előre tudtam, hogy logisztikailag horror lesz a hétvége, és ha mindenhová taxiznunk kell majd, akkor garantált az anyagi csőd is. Némi kutakodás után kiderítettem, hogy ha nincs is végig busz sehová sem, azért egy darabig mindenképpen el tudtunk jutni, taxira pedig majd csak az utolsó 7-15 kilométeren lesz szükség. Ugyan ez sem ideális, de ilyen körülménynek között már megéri nekivágni az útnak. A beosztást végül úgy alakítottam, hogy szombatra az a bizonyos Historical Park került, ami a legmesszebb van mindentől, ráadásul nem is főút mellett, míg a hajnali tavazást a régészeti lelőhellyel kombináltam, ami talán még belefér az időbe, hogy ne késsük le a vasárnap délutáni buszt.

A reggel viszonylag szerencsésen indult – hajnali negyed hétről beszélünk -, mivel a mikrobuszunk már fordult ki a pályaudvarról, amikor sikerült leinteni, de így bár csigatempóban, és jókora kerülővel, de négy órával később meg is érkeztünk Udon Thani központjába, ami nem meglepő módon egy minden XXI. századi igényt kielégítő pláza. Mivel a buszunk a város másik végéből indult, felszálltunk egy járatra, ami érintette azt a pályaudvart is, de a sofőr végül a teljes útvonalra adott csak jegyet, így nem jártunk jobban, mintha tuktukkal mentünk volna. A város széli „pályaudvaron” (az utókor kedvéért: Rangsina Market) kicsit bolyongtunk, végül egy kisbuszos céghez irányítottak minket, akik leültettek egy padra, mondván, ha összejön a tömeg, érkezni fog a mikrobusz is. Szerencsére erre nem kellett annyit várni, mint amennyit a jegyárus mondott, viszont a járat három meglepetést is tartogatott. A negatív ezek közül a jegyár, amit erős túlzásnak éreztem – és nem vagyok biztos abban, hogy a helyiek is ennyit fizettek, ami fel szokott bosszantani -, a másik kettő viszont kellemes volt. Egyrészt kaptunk turista útitársat egy japán nő személyében, a másik pedig még ennél is jobb volt, ugyanis a kocsi nem állt meg a parktól 15 km-re fekvő csomópontnál, hanem egészen az utolsó kanyarig ment, így a bejárat már „csupán” 5 km-re volt. Öröm az ürömben, hogy a csomóponttól eltérően itt egy darab tuktukos sem várakozott – melynek hatására a japán hölgy kétségbe is esett -, így jobb híján elindultunk gyalog. Nem kellett azonban sokáig bandukolni, feltűnt egy autó, amit nyomban le is intettünk, és szóltunk a japánnak, hogy bátran csatlakozzon hozzánk. Mint kiderült, ő még sosem stoppolt, és nem is gondolta, hogy efféle egyáltalán lehetséges, ezért nagyon hálás volt, hogy végül mégis eljut a parkba. Megkért minket, hogy vegyük pártfogásba, és lehetőség szerint juttassuk is vissza a városba. Elég vicces teremtés volt, kérnie sem kellett volna. Pláne, hogy kiderült, Ritával még közös ismerőse is akad. Kicsi a világ, de tényleg. Újdonsült sofőrünk egyébként nem is a parkba ment, de a kedvünkért került egy kicsit, szóval duplán jár neki a köszönet, ráadásul spórolt nekünk egy órát, ami nélkül egyszerűen nem lett volna időnk alaposan bejárni mindent.

Pontban egy órakor megérkeztünk végre a „thai Stonehengeként” jellemzett helyre, mely megnevezés nyilván túlzó, viszont sok szempontból létező a párhuzam. A park egy fennsíkon található, ahonnan a laoszi határ már látótávolságon belül van, de mégsem a panoráma az igazán érdekes, hanem az a több tucat lenyűgöző sziklagomba, miket ugyan a természet erői csiszoltak ilyenre százmillió év alatt, de a munkát az emberek fejezték be, amikor ezeket a gombákat saját szakrális céljaik szolgálatába állították. A hely titokzatosságához az is nagyban hozzájárul, hogy a környék lakossága háromezer éve használja szent területként, ámde írásos emlékek hiányában a tudósok csak találgatnak a pontos funkciót illetően. Mindenesetre a gombák közül sokat kivájtak, vagy éppen téglákkal egészítettek ki, hogy aztán vallási kegyhelyekként, esetleg menedékként használják őket, de éppenséggel 3000 éves vörös sziklarajzokat is találni a területen. A hely hangulatához nem csupán a titokzatosság tesz hozzá sokat, de az is, hogy turista csak elvétve jut el idáig, így az ott töltött két óra 90%-ában nem osztoztunk senkivel az élményben. Ezzel együtt még így is másodpercen, meg egy három méteres ugráson múlt, hogy egy parkőr ne vegyen észre, amint felkapaszkodtam a leglátványosabb gomba tönkjén a sziklakápolnáig… A park másik két csúcspontját a sziklarajzok, és egy obeliszkekkel „stonehengesen” körberakott gomba jelentette, de ezen túl is tele volt a park érdekesebbnél érdekesebb sziklaformákkal. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ez a hely Észak-Thaiföld legkülönlegesebb látnivalója, mellyel Chiang Rai templomai vetekedhetnek ugyan, de mivel azok az elmúlt húsz év termékei, ezért végül simán elbuknak az összehasonlításban. A látogatás előtt nem tudtam hová tenni a meglehetősen semmitmondó „Historical Park” megnevezést, de hiába is agyaltam rajta, nekem sem jutott eszembe más, amivel jobban le lehetne írni a látottakat, elvégre ehhez hasonló hely aligha van a világon. (Tartok tőle, a „Szakrális Gombák” elég hülyén mutatna a prospektusokban.) És mint mondtam, teljesen kiesik a turistacsapásból, nagyon örülök, hogy mi viszont eljutottunk ide is.

A visszafelé úton gyakorlatilag nem volt forgalom, húsz perc után is csak egy nyamvadt tuktuk bukkant fel, ahová fel tudtunk kéredzkedni az azt bérlő holland és svájci lányok mellé, és hiába érveltünk a sofőrnek azzal, hogy nekünk a lányokkal kell egyezkednünk, ő feltétlenül akart egy kis extra bevételt. Mondjuk még így is sokkal olcsóbban jöttünk ki, mint azt eredetileg kalkuláltam… A japán nő egyébként csak erre a kirándulásra szakadt el a csoportjától, és a „hatalmas” segítségünkért cserébe felajánlotta, hogy ha van hely a másnap hajnalra bérelt kisbuszukban, akkor örömmel elvinnének minket a Vörös Lótusz tóhoz. De mint kiderült, ekkora szerencsénk még nekünk sem lehet… Kárpótlásul meghívott minket Japánba, ami sokkal kecsegtetőbb lenne, ha nem éppen Fukushimában lakna…:)

A szongteónk este hatra ért vissza a városba – simán lekéstük volna a buszunkat, ha ezt a programot rakom holnapra -, amin még keresztül is kellett sétálnunk, hogy elfoglalhassuk végre a szállásunkat egy kollégiumnak tűnő lepukkant hotelben, aminek a fő vonzerejét az jelentette, hogy másnap hajnalban nem kell messzire menni a buszpályaudvarig. Mivel előző este csak másfél órát aludtam – a hajnali indulás előtt még egy nagyszerű Manchester-meccs is volt -, és Ritával ellentétben én a buszon sem tudok pihenni, így nem esett különösebben nehezemre, hogy - az elmúlt 10 évben először :) - este nyolckor már aludjak. Álmomban egyébként sikerült megfejteni a thai Stonehenge titkát, de sajnos ébredés után elfelejtettem…:(