/Iszán régió tulajdonképpen Észak-Kelet-Thaiföldet fedi le. Szociokulturálisan jócskán eltér Thaiföld többi részétől, az itt élők jellemzően a saját nyelvüket használják – ami félúton van a thai és a laoszi között –, saját konyhájuk van – sajnos kevésbé változatos, mint a thai –, viszont ugyanúgy az út rossz oldalán közlekednek. /

2018.11.17. – "Thaiföld legszarabb városa"

Amikor kitaláltam, hogy meg kéne nézni a surini elefánt fesztivált – ami a legnagyobb Thaiföld-szerte -, akkor híján voltam minden érdemi információnak, leszámítva persze a dátumot. Az angol nyelvű irodalma a shownak elég szegényes, talán azért, mert ez a régió – ahogy Északkelet-Thaiföld egésze – szinte teljes mértékben nélkülözi a turistákat. Végül találtam egy beszámolót a korábbi évek valamelyikéből – az idei már a 58. fesztivál lesz -, ami alapján összeállt a kép. A fesztivál pénteken egy „elefánt reggelivel” kezdődik, ahol háromszáz példányt vezetnek végig a városon. Ezt nyilván ki kell hagynunk, ennél fontosabb viszont, hogy a szombati és a vasárnapi program azonos, így elég az egyiket megnéznünk. Utóbbinak meg is örültem, mivel így elég egy éjszakát Surinban tölteni, ráadásul a napi jegy is pofátlanul drágának tűnt (4500 és 9000 forint/fő).

Még tegnap utánajártam a menetrendnek, így szombat nem is kellett korán kelnünk, tudtuk, hogy rengeteg lehetőségünk lesz buszt találni. Ehhez képest persze pont az, amit célba vettünk, ma nem járt, így egy órát kellett várnunk a következőre. Szokatlan módon hiába vettük meg a jegyeket, azon nem szerepelt az ülőhely száma, aminek ekkor még nem tulajdonítottunk jelentőséget, de amikor a sétából visszatérve már vagy ötven ember állt sorban a buszra várva, azért elfogott egy kis rosszérzés. Nem ok nélkül, ugyanis a busz eleve nem üresen érkezett, így esélyünk nem volt leülni, sőt az állóhelyek is viszonylag sűrűn voltak mérve az egyébként emeletes buszon. Csak remélni mertük, hogy nem kell a teljes, négy órás utat végig állnunk, vagy legalább azt, hogy a Rita mellett álló alsó hangon is 200 kg-os holland nem veszti el az egyensúlyát és nyom agyon mindkettőnket. Róla egyébként kiderült, hogy nem Surinba megy, pedig meggyőződésem volt, hogy egyike a fellépőknek…:)

Annak, hogy a busz minden faluban megállt azért olyan pozitív hozadéka mindenképpen volt, hogy háromnegyed óra ácsorgás után lett ülőhelyünk. Egy óra után érkeztünk meg az elég szegényesnek tűnő városba, ahol egyből el is kezdtünk szállást keresni. A netes források azt írták, hogy a fesztivál idején a szálláshelyek és a jegyek is gyorsan fogynak, így érdemes őket időben lefoglalni, ehhez képest mi az első Lonely Planet által ajánlott hotelben találtunk filléres szobát. Mondjuk elég ócska volt - hiába őrizte egy "életnagyságú" Hulk figura a recepciót...:) -, de egy éjszakára azért megteszi. Lehet, hogy érzéki csalódás csupán, de itt még Sarakhamnál is melegebbnek tűnt az idő, szóval nem igazán rohantunk vissza a szabadba, de mivel ebédelni sem ártott volna, plusz el akartam nézni a stadionhoz, hogy lehet-e még jegyeket kapni, ezért csak összeszedtük magunkat.

Surin kapcsán derék lakótársunk Neville - aki 40 évnyi matrózkodást cserélt a thai nyugdíjas évekre – megjegyezte, hogy Thaiföld legszarabb városa. Neville ugyan a legrejtőibb figura, akivel valaha találkoztam – kedvenc sztorija, hogy pörköltet csinált a kétezer eurós harci kakasából, miután az első meccsén lemészárolta az ellenfele, és arról is viszonylag kedélyesen tud beszélni, hogy derült ki a thai feleségéről hat év házasság után, hogy nem ő az egyetlen férje… -, de ebben a kérdésben aligha túlzott. A városképet leginkább lehangolónak mondanám, és a fesztiválon kívül nem láttunk semmit, amiért érdemes lehet meglátogatni. Itt is él a szokás, hogy az éttermek délután 3-4 körül nyitnak, úgyhogy végül melegszendvicsre kárhoztattunk, amit a helyi szupermarket hálózatban – kapja meg a reklámot a nagyszerű 7Eleven - mindig elérhető. Mivel a show reggel kezdődik, és három órás, ezért nem tudtam, találunk-e valamit a stadionnál, de persze igen, hiszen itt sem hiányozhat az elengedhetetlen fesztiválkellék: a vurstli, és persze a kacatokat áruló milliónyi kereskedő. Jegyet mondjuk nem kaptunk.

Elsétáltunk pár érdektelen új templomig, majd visszakeveredtünk a szállásra, tudván azt, hogy az éjszakai piac nyitásáig még lesz egy kis időnk. Amitől viszont elszoktunk egy ideje, itt mégis érezhető volt a jelenlétük, azok a turisták! Úgy tűnik, elég sokan érdeklődnek a rendezvény iránt, csak nem lehet olyan rossz. Este még elsétáltunk az éjszakai piacra, majd megpróbáltunk rápihenni a holnapra. Hangsúly a próbálnin volt, ugyanis a szobánk idő közben megtelt szúnyoggal, akik hagyján, hogy csíptek, de folyvást belezümmögtek a fülünkbe, amitől én speciel egész éjszaka ébren voltam.

2018.11.18. – Jöjjenek hát az elefántok

A reggel fél kilences kezdés egyaránt szól az ekkor még barátságosabb időjárásnak, valamint annak, hogy az érdeklődők legalább a megelőző éjszakát töltsék a város szállodáiban. Utóbbi cél miatt szenvedtünk kicsit, de azt tényleg nem bántuk, hogy nem a legnagyobb hőségben indultunk neki a fesztiválnak. Nem tudtam, hogy jegy fronton mire számíthatunk, de abban biztos voltam, hogy legalább a helyieknek biztosan lesznek olcsó helyek, nemcsak az 5-10.000 forintos horror.

Amikor egy rendezőtől útbaigazítást kértünk, szívélyesen mutatta merre találjuk a drága jegyeket. Csak úgy találomra megkérdeztem, hogy „na és az olcsókat?”, hát azokat meg pont a másik irányba. És mennyibe kerülnek? Úgy 300 forintba… Kiderült, hogy a helyzet még ennél is szívderítőbb volt, ugyanis az egyik biztonsági őr mutatta, hogy a lelátó melletti – derék magasságú - kerítésnél, ahol eddigre már kisebb tömeg gyűlt össze, teljesen ingyen is helyet lehet foglalni. Basszus, innen még közelebbről is láttuk az arénát, mint a szemközti páholyból. Igaz nem volt ülőhely és árnyék – plusz a nappal szembe nem tudtam fotózni sem -, de ennyi kényelmetlenséget azért kibír az ember.

Pontosan kezdődött a rendezvény, nyilván az ilyenkor megkerülhetetlen kormányzó/helyi elöljáró/stb. dög unalmas beszédeivel, amit előzékenyen még tolmácsoltak is az 5-600 turista kedvéért, de szerencsére az akcióra sem kellett sokat várni. Viszonylag nehéz szemléletesen leírni a történteket, azért némi fantáziával elképzelhető, hogy miként alakult a program. Első lépésként az elefántok statisztálása mellett életképeket elevenítettek meg a régió történelméből, hogyan keveredtek ide Kambodzsából a helyiek ősei, akik hozták magukkal az elefánttartás hagyományát is. Bemutatták, hogyan zajlott a vadon élő elefántok befogása és „betörése” - szerintem ez manapság már nincs, hiszen van saját szaporulat is bőven -, hogyan éltek együtt az állattal, mint „családtaggal”. (Mondjuk érdekes család lehet, ahol a tagot úgy ösztönzik, hogy jégvágó-szerű eszközökkel csapkodják a homlokát, mint jelen esetben. Lehet, hogy Trockijt is csak túlszerették Mexikóban…:)) Surinban egyébként tényleg véresen komolyan veszik az elefánttartást, Thaiföld elefántpopulációjának mintegy negyede ebben a tartományban található, míg tartományból van vagy hetvenhat.

Ezt követően imitálták az elefántok harcát, majd kezdetét vette a készségbemutató. Voltak hullahoppkarikázó elefántok, táncoló elefántok, dartsozó elefántok, és igen, volt kettő, ami festéssel is megpróbálkozott. Az egyiknek ugyan csak gyermekrajzra futotta, a másik viszont Van Gogh-i magasságokban szárnyalt, az ő művét később igen jelentős összegért el is tudták árverezni. Nem maradhatott ki az elefántfoci sem, de láthatóan olasz vér csörgedezett az állatokban, ugyanis egyikük sérülést szimulált, míg a másik elbohóckodta a büntetőt. Tényleg szórakoztató volt az egész, bár eddigre már nem kívánt kölcsönhatások indultak meg a (hő)hullám-természetű napsugarak és a halántékom között. A show csúcspontja viszont még hátra volt, eljátszottak ugyanis egy sorsdöntő ütközetet Sziám és Burma között. A látottak alapján mondjuk nem volt egyértelmű, hogy melyikük nyert, de erős tippem alapján talán mégiscsak előbbi…:) A műsorban 50-60 elefánt és 200 statiszta szerepelhetett összesen, tehát nem panaszkodhattunk a látványra.

Miután vége lett az előadásnak – és éltünk a kiselefánt simogatás lehetőségével -, a pályaudvarra siettünk, ahol pont elkaptunk egy haza induló buszt, amin még hely is volt bőven. Hogy összeségében megérte-e a kirándulás? Kb. ingyen?! Naná!

2018.11.22. – Lámpások földön, vízen, levegőben

Délkelet-Ázsia kicsit olyan, mint a Guinness Rekordok Könyve, hogy minden eseményhez, vagy látnivalóhoz kitalál egy új kategóriát, amiben az a legszebb/legjobb/legnagyobb. A Maha Sarakham-i Lámpás fesztivál nem a „leggyorsabb körrúgás” kategóriában – ez egy létező rekord, de tényleg! – tört az élre, hanem állítólag Thaiföld-szerte itt indítják útnak a legtöbb „vízi lámpást” az egyébként országszerte tartott telihold fesztiválok között. Az ünnep lényege, hogy a novemberi teliholdkor lámpásokkal világítják meg a thai eget, hogy ezáltal üldözzék el a gonosz szellemeket.  Ennek leglátványosabb formáját a repülő lampionok jelentik – amik a hőlégballon elvén működnek -, amit a híres Chiang Mai-i fesztivál keretében eregetnek, de történetünkben ezek csupán mellékszereplők, ugyanis itt a város egyik csatornáján kis tutajokra telepített lámpásokat úsztat a tömeg.

Az ünnep előkészületei napokig tartottak, sőt, az utolsó három napban már a lámpások is fel-felbukkantak – a vursliról nem is beszélve -, de elég, ha mi csupán az ünnep csúcspontjára fókuszálunk. Annál is inkább, mert a mai napon sikerült átvennem az immár megjavított fényképezőgépemet, így az sem kizárt, hogy értékelhető éjszakai fotókat is tudok készíteni az eseményről. A fesztiválhoz egyébként nem kellett messzire menni, ugyanis a hotelünktől mintegy tizennégy méterre tartották… Jól hangzik, persze, ha eltekintünk az éjfélig tartó popkoncertektől.

Őszintén szólva a kísérőműsorok, kaja-sátrak, koncertek tök érdektelenek voltak – kivéve a helyi büszkeségnek számító rettenetes transzvesztiták teherautóplatón történő körbehurcolása, ami viszont kifejezetten taszító volt -, mindenki az éjszakát várta, amikor elkezdődhetett a gyújtogatás. Millió féle lámpást lehetett vásárolni, kezdve a fagyitölcsérből készülttől – a halak kedvence ez lehet – egészen az óriási úszó Disney-hercegnőig. Persze a város hivatalos, ember nagyságú lámpásai voltak a legszebbek, de a kicsik is nagyon látványosak voltak főleg a több ezres tömegnek hála. Mi beértük egy szolidabbal, remélem a szellemek is megelégedtek a felajánlással, kísért minket épp elég nyavaja azok nélkül is…:)

Miután a tömegek megúsztatták a maguk mécsesét, mi visszavonultunk az erkélyünkre, ahonnan tökéletesen lehetett látni, hogy vannak ünneplők, akik mégiscsak a repülő lámpásokra esküsznek, tucatjával szálltak el ugyanis az ablakunk előtt. Néhány egyébként viszonylag kis magasságban kigyulladt, és a mélybe zuhant, szóval még szerencse, hogy errefelé nem divat a nádtető… Remek látványosság volt, de egy év múlva megnézném ugyanezt Chiang Maiban is, úgy lesz kerek a történet.

+1: A majd’ egy hetes „kínai színház fesztiválról” egyszerűen nem vagyok hajlandó beszámolni, mivel három nap próbáltunk legalább egy nyamvadt kínai maszkot fellelni a vásári forgatagban, de még ennyi sem sikerült, nemhogy bármi színház-szerűt láttunk volna. Tulajdonképpen errefelé mindig kell lennie valamilyen fesztiválnak, és nem csupán a „cirkusz és kenyér” jegyében, hanem mert rengeteg ember él abból, hogy mobil standról árul kaját, kütyüt, akármit. Nekik pedig lehetőséget kell biztostani, hogy egymásra találjanak a célközönséggel…